22. fejezet - Újabb kirándulás

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, ami azt hiszem a történet legbrutálisabb része. Legalábbis számomra ezt volt a legnehezebb megírni.:S

Azért remélem kapok rá néhány komit. Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Jó olvasást!:):S

Miután eljöttünk Eddie-éktől és elindultunk Amyért, csend telepedett közénk. Az a fajta hallgatás, amikor is a felek teljesen elmerülnek a saját gondolataikban és próbálnak dűlőre jutni saját magukkal. Zavaros helyzetben voltunk. Tehettünk volna ugyan az ellen, hogy az életünk a feje tetejére álljon, ám az nem fért volna össze egyikünk erkölcsi rendjével sem. Az a baba, aki a szívem alatt fejlődött percről percre, már hozzánk tartozott és én hirtelen azon kaptam magam, hogy akarom őt! Nem csak azért, ami történt, sokkal inkább a tudat miatt, hogy az enyém. Az én kisbabám volt, egy részem – ahogy Luke mondta – és egy része a szerelmemnek. Amint erre ráébredtem, izgatott várakozás uralkodott el rajtam, sürgetve az időt, hogy végre a karomba vehessem és lássam a kis arcocskáját.

- Ez nem volt semmi – szólalt meg hirtelen Luke, amivel visszarántott a valóságba.

- Szerintem se – bólintottam a kézfejét simogatva kettőnk között. – De legalább már tudják.

- Én is megkönnyebbültem tőle – vallotta be. Egy pillanatra felém fordult és rám mosolygott, amit készségesen viszonoztam is.

- De nem lesz könnyű elmondani anyuéknak – jegyeztem meg.

- Az biztos – helyeselt, majd összefűzte az ujjainkat. – De nem lesz gond – ismételte el vagy századszorra, mióta kiderült, hogy terhes vagyok. Azt hiszem ezzel saját magát is győzködte, nem csak engem.

Amy óvodája előtt kint maradtam a kocsiban, míg Luke bement a kislányért. Úgy gondoltam jobb, ha négyszemközt beszélik meg, hogy én is képbe kerültem a délutáni program időtartamára. Még sosem találkoztam Amyvel, de amennyit tudtam róla, az azt mutatta, hogy hajlamos kisajátítani a bátyját. És ha ez valóban így volt, akkor közel sem fog annyira örülni a jelenlétemnek, mint amennyire szerettem volna.

Nagyjából tíz perc múlva bukkantak fel a többi gyerek és szülő között. Kézen fogva közeledtek a kocsihoz, Luke másik kezében pedig húga rózsaszín kis hátizsákját cipelte. Igazi gavallér volt… Amy pedig… Csodaszép kislány volt. Hosszú, egyenes szőke haja a háta közepéig ért, nagy barna szemei pedig kíváncsian tekintettek a világra, mintha minden tudást magába akarnának szívni. Vidáman ugrándozott Luke mellett, és lelkesen mesélt neki valamiről, majd mikor odaértek a kocsihoz és meglátott engem, hirtelen elhallgatott. Fürkészve nézett rám, miközben Luke kinyitotta a hátsó ajtót és segített neki beszállni. Az övét egyedül kapcsolta be, majd mikor végzett vele – Luke is akkor ült be mellém - ismét engem kezdett figyelni. Mondanom kellett valamit, de hirtelen nem tudtam mit.

- Szia – köszöntem félig hátrafordulva, és felvettem a legkedvesebb mosolyomat, amim csak volt. – Megan vagyok – mutatkoztam be és még a kezem is felé nyújtottam.

Amy elfogadta a gesztust, ami sokkal érettebbnek mutatta, mint a kortársait, majd ő is bemutatkozott.

- Luke szeretné, ha kedves lennék hozzád, mert szerelmes beléd – mondta aztán egyszerűen, mire igencsak kikerekedtek a szemeim.

- Valóban? – kérdeztem és egy futó pillantást vetettem kedvesemre, aki fejcsóválva, de vigyorogva indította be a motort.

- Igen – bólogatott Amy. – Azt is mondta, hogy együtt jártok és sok időt fogtok együtt tölteni, de nem szeretné, ha emiatt megsértődnék, mert engem is nagyon szeret, és nem akar elhanyagolni – folytatta ugyanolyan természetességgel, ami még jobban megdöbbentett. Hogy lehetett ez a gyerek ilyen okos?

- És mit mondtam még? – kérdezte Luke nevetve.

- Hogy ezt ne említsem neked – mondta a szemembe nézve. Tekintete olyan nyílt és őszinte volt, amilyet még soha életemben nem láttam.

- Nahát – szólaltam meg. – Örülök, hogy mégiscsak elmondtad, mert így én is elmondhatom neked, hogy én is szeretem a bátyádat és nem szeretnék közétek állni.

- Ennek örülök – vágta rá Amy, majd elgondolkozó arcot vágott. – Az a másik lány ki nem állhatta, ha ott voltam velük.

- Milyen lány? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel, és erősen küzdenem kellett, hogy ne forduljak Luke-hoz és vonjam kérdőre.

- Az a szőke, aki mindig sminkelte magát és csak az érdekelte, hogy a haja tökéletesen álljon – válaszolta Amy rezzenetlenül.

- Alyson – morogta Luke. Arckifejezése arról árulkodott, hogy már azt a pillanatot is bánja, amikor először ránézett Alyson Hudsonra.

- Jaaa – nyújtottam el a szót. – Így már értem. Alyson elég... különc.

- Szerintem inkább dinka – helyesbített Amy vigyorogva.

- Amy! – szólt rá Luke, mire a kislány csak megvonta a vállát.

- Pedig igazam van – mondta. – Te is ilyen vagy? – kérdezte és összehúzta alig látható, vékony kis szemöldökét. Ez az arckifejezés teljesen olyan volt, mint Luke-é.

- A hajam szőke és szeretem, ha jól nézek ki, de nem ez tölti ki minden percemet – válaszoltam.

- És mi a véleményed a kajacsatáról? – faggatott tovább a kislány. Tisztára, mint egy diktátor – futott át az agyamon.

- Ha sajtos makaróni, akkor szó sem lehet róla, mert az a kedvencem, de minden más esetben benne vagyok – vigyorogtam rá.

- Azt én is nagyon szeretem – lelkendezett, és belefogott egy történetbe, amikor is az oviban az volt az ebéd. Az egyik fiú nem volt hajlandó megenni, és úgy hisztizett, mint egy lány. Amy ezt nagyon viccesnek tartotta, és olyan átéléssel tudta mesélni, hogy öröm volt hallgatni.

- Neked van testvéred? – kérdezte, mikor véget ért a mesedélután. Időközben megérkeztünk a parkba és épp a közeli játszótér felé mentünk. Luke ment középen, egyik oldalról a húga kezét fogta, a másikról pedig az enyémet. Egyensúlyt teremtett.

- Nincs – válaszoltam.

- Miért?

- Hát csak úgy – vontam meg a vállam. Fölösleges lett volna belemenni a „lett volna egy, de a szüleim nem tarthatták meg egy nem várt komplikáció miatt” kezdetű magyarázkodásba.

- És nem szeretnél egyet?

- Nem is tudom… - válaszoltam őszintén. – Tudod, van egy nagyon jó barátnőm, aki olyan, mintha a húgom lenne, és azt hiszem, ezzel elégedett vagyok.

- Nekem is van ilyen barátnőm – bólogatott mindentudóan. – Annie-nek hívják. Ő is olyan, mintha a tesóm lenne.

- Akkor érted miről beszélek – mosolyodtam el. Tekintetem találkozott Luke-éval, akinek arca ragyogott, ahogy a beszélgetésünket hallgatta. Szerintem álmaiban sem gondolta volna, hogy ilyen jól ki fogok jönni a húgával, méghozzá az első pillanattól fogva.

- Igen – vágta rá Amy, majd hirtelen témát váltott. – Hintázni szeretnék.

- Akkor megyünk hintázni – jelentette ki Luke.

Egy perc múlva már ott is voltunk. Igen jól felszerelt játszótérről volt szó, mindenféle hintákkal, szinte minden korosztály számára, valamit mászókákkal és csúszdákkal volt tele. Az a hely maga volt a csoda a kisgyerekek számára.

Luke beleültette a húgát az egyikbe, bekapcsolta a láncot, ami arra szolgált, hogy még véletlenül se essen ki a gyerek, majd lassan lökni kezdte. Amy hangosan kacagott és arra biztatta a bátyját, hogy lökje magasabbra és gyorsabban, de Luke nem volt hajlandó nagyon begyorsítani. Vigyázott a húga épségére, és épp csak annyira tett eleget a kérésének, hogy Amy örüljön, de még ne kerüljön veszélybe.

Öröm volt őket figyelni. Leültem a mellettük lévő hintába és mosolyogva szemléltem a bohóckodásukat. Kedvesemre rá sem lehetett ismerni, annyira megváltozott Amy mellett. Azt hiszem, ha korábban láttam volna őket így együtt, egy percig sem kételkedtem volna Luke-ban, és azon nyomban a lábai elé vetem magam. És ha ehhez még hozzávettem azt, hogy néhány hónap múlva majd a mi kisbabánkkal is így fog játszani, hogy a tenyerén fogja hordozni a kicsit, biztos voltam benne, hogy nagyszerű apa lesz belőle. A legnagyszerűbb, akit csak a gyerekemnek kívánhatok.

- Téged is meglökjelek? – kérdezte pár pillanattal később. Való igaz, csak ültem a hintában és nem is próbálkoztam mozgásba lendíteni magam, ami nem esett volna nehezemre, de tetszett a gondolat.

- Az nagyon jó lenne – mosolyogtam rá, majd Amyre néztem. – Nem baj, ha pár percre elrabolom?

- Nem – vigyorgott a kislány. – De aztán kérem vissza.

- Na szép, úgy adtok tovább rajtam, mintha valami tárgy lennék – forgatta meg a szemét kedvesem ahogy ellépett Amytől és megfogta a hintámat.

- Ezt hívják csajok közti megosztásnak – vontam meg a vállam tovább kacérkodva. – Nem igaz, Amy?

- De-de – nevetett.

- Még jó, hogy máskor nem akarsz rajtam osztozkodni senkivel sem – suttogta a fülembe, ahogy közelebb hajolt hozzám, így Amy nem hallhatta sokat sejtető, célzatos szavait.

- Akkor csak magamnak akarlak – suttogtam vissza, majd érzékien megcsókoltam, hogy tudassam vele, mennyire őszintén gondoltam.

- Jaj, ne! – nyafogott Amy, amivel magára vonta a figyelmünket. – Ti is olyanok vagytok, mint anyuék. Állandóan nyaljátok-faljátok egymást…

- Tudod a szerelmesek szoktak ilyet csinálni – mondta neki Luke vigyorogva, és egy centinyit sem volt hajlandó eltávolodni tőlem, bármennyire is forgatta a szemét a húga.

- De ez egy nagy fúj… - jelentette ki Amy, miközben a hintája kicsit kezdett lassulni.

- Majd tíz év múlva is ezt mond! – nevettem el magam. Nehéz volt elképzelni, hogy egy tizenöt éves ellen tudjon állni a hormonok tombolásának és az ellenkező nem jelentette vonzalomnak.

- Jó lesz az húsznak is – vágta rá Luke félig viccelve, félig komolyan, majd egy gyors puszi után meglökte a hintámat és visszalépett a testvéréhez, mielőtt panaszkodni kezdett volna, hogy a hintája már majdnem teljesen megállt.

- Húsznak? – kérdeztem meglepetten. – Akkor huszonöt éves lesz.

- Igen – bólintott Luke. – Ráér akkor elkezdeni randizni.

- Mi van? – nevettem. – Ezt nem mondod komolyan…

- Nagyon is komoly vagyok – vágta rá. – Ismerem a mai fiúkat és kizárt dolog, hogy a húgom húszéves kora előtt randizzon.

- Akkor randizom, amikor én akarok! – kardoskodott Amy. – Nem mintha most akarnék, de ha majd akarok, akkor fogok is.

- Majd meglátjuk – hagyta rá Luke, de arckifejezése arról árulkodott, hogy tényleg megfordult ez a lehetőség a fejében.

- Luke – szólaltam meg mosolyogva. – Ne csinálj úgy, mintha te nem randiztál volna tizenöt évesen. Ha jól emlékszem, még annyi sem voltál, mikor először moziba mentél egy lánnyal.

- Az más – vonta meg a vállát. – Én fiú vagyok.

- Hímsoviniszta duma – vágtam rá.

- Egyáltalán nem – rázta meg a fejét. – Én már meg tudtam magam védeni annyi idősen, és nem voltam kiszolgáltatva annyi veszélynek, mint a mai lányok.

- Akkor írasd be egy karate tanfolyamra, de ne zárd kalitkába, mert meg fog utálni – mutattam rá a lényegre.

Ha nekem lett volna egy bátyám, aki irányítani próbálja az életemet, hát az biztos, hogy nem lettünk volna a legjobb testvérek. Rövid időn belül meggyűlöltem volna, amiért nincs szabad akaratom.

- Miről beszélgettek? – kérdezte Amy egyikünkről a másikunkra nézve. Szegénykém teljesen elvesztette a fonalat, és nem értette, hogy épp ő és a leendő szerelmi élete a téma.

- Semmi különösről – mosolyogtam rá. – Viszont most úgy ennék egy fagyit. Ti nem? – kérdeztem, amivel sikeresen el is tereltem a témát.

- Deee – sikkantott fel Amy.

A közelben volt egy fagyis, mellette pedig egy hot dog árus. Amy csokisat kért - mint kiderült az a kedvence -, Luke a kókuszosat szerette, míg én a gesztenyéset kívántam meg. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy lopjak egy kicsit kedveseméből, akárcsak ő az enyémből, miközben azt néztük, Amy hogy bonyolódik beszélgetésbe és játékba egy vele egyidősnek tűnő kislánnyal, aki szintén fagyit evett.

Kedvesemmel letelepedtünk a közeli padra, hogy szemmel tartsuk a lányokat, majd Luke beszélni kezdett.

- Tudom, hogy túl szigorú vagyok Amyvel és a fiúkkal kapcsolatban – kezdte -, de én is fiú vagyok. Tudom, hogy gondolkozunk és hidd el, nem jól.

- Nahát, tényleg? – kérdeztem horkantva. – Biztos, hogy folytatni akarod ezt a beszélgetést? Tekintve, hogy épp azt akarod ecsetelgetni, mennyire nem gondolkoznak helyesen a fiúk?

- Érted, hogy értettem – húzta el a száját. – A legtöbben csak arra hajtanak, hogy megkapják a kiszemelt lányt. Nem érdeklik őket a lányok érzései, sem az, hogy mi lesz a következménye a kalandjuknak. Nem akarom, hogy Amy is így járjon.

- Ezt mind megértem, de szerintem akkor sem az a megoldás, ha megtiltod neki, hogy pasizzon, és állandóan szemmel tartod – mondtam. – Inkább üljetek le beszélgetni, meséld el ugyanezt neki is és értesd meg vele, hogy milyen fontos az, hogy ne lehessen mindenfélére rávenni, amit nem akar. És az a karate dolog is jó ötlet, szerintem. Egy nő tudja megvédeni magát.

- Lehet, hogy igazad van – sóhajtott fel, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét a húgáról.

- Nekem mindig igazam van – jelentettem ki ártatlan hangon, mire cuppanós csókot nyomott a számra.

- Kivéve, amikor nincs – vágta rá nevetve. – Úgy örülök, hogy sikerült összebarátkoznotok Amyvel.

- Imádnivaló gyerek – mosolyogtam rá. – Nem lehet nem szeretni.

- Az már igaz – bólogatott, majd még jó ideig csak ültünk egymás karjában és néztük a játszó gyerekeket.

O*o*o*O

Aznap este Luke nem aludt nálam. Nem akartuk elvetni a sulykot a szüleinknél, így megbeszéltük, hogy külön töltjük az éjszakát.

Vacsora után, miközben a lefekvéshez készülődtem, visszaidéztem magamban az utolsó perceket, amit a parkban töltöttünk. Amy hamar ott hagyta új barátnőjét és visszatért hozzánk, méghozzá azért, hogy felmászva a padra, amin ültünk, Luke hátára csimpaszkodhasson. Kedvesem nem bánta ezt, magához szorította a kislányt, megfogta a vékony kis lábakat, és egészen a kocsiig a hátán cipelte. Közben persze Amy szája be nem állt, csak mondta a magáét, mint akinek le van írva. Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy nem-e beszél még álmában is, mert amit produkált, az tényleg megdöbbentő volt. Persze az a gyerek, akire elegendő időt fordítanak a szülei, igen hamar megtanul beszélni. Ráadásul Amy kiejtése is majdnem tökéletes volt, ami még inkább meggyőzött arról, hogy az édesanyja napi huszonnégy órában beszélgetett vele születése óta. Ezt az információt elraktároztam magamban a jövőre nézve.

Mielőtt kiszálltam volna a kocsiból a házunk előtt, Amy előre hajolt a két ülés között, már amennyire a biztonsági öve engedte, és megfogta a vállam.

- Örülök, hogy szereted Luke-ot – mondta nagy szemekkel. – És jó lenne, ha máskor is eljönnél velünk a parkba.

Szélesen rámosolyogtam, majd megsimogattam a haját.

- Köszönöm, Amy. Szívesen megyek veletek máskor is.

Nyomtam egy puszit az arcára, majd elköszöntem tőle és az autó mellett állva elbúcsúztam Luke-tól is. Nem szerettem volna, ha egyedül hagyja Amyt, csak azért, hogy engem az ajtóhoz kísérhessen, mert bár rendes környéken laktam, egy öt éves gyereket inkább ne hagyjunk felügyelet nélkül az autóban.

- Holnap találkozunk – mondtam neki. Arcomat a mellkasához simítottam, hallgattam egyenletes szívverését és még egyszer utoljára beszívtam férfias illatát.

- Érted jövök reggel – vágta rá, mire elmosolyodtam.

- Akkor reggel – néztem fel rá, majd megcsókoltam. – Szeretlek.

- Én is szeretlek téged – mosolygott vissza, majd kaptam még egy csókot, aztán még megvárta, hogy bemenjek a házba és csak akkor tette sebességbe a kocsit.

Miközben bebújtam a takaró alá és összegömbölyödtem az ágy közepén, fejem alatt azzal a párnával, amin előző éjjel kedvesem aludt, visszaidéztem azt a csókot. Minden pillanatát, minden apró simítását újra át akartam élni, és azzal a határozott gondolattal merültem álomba, hogy az életem csodálatos, hiszen egy olyan férfi gyermekét hordom a szívem alatt, akit valóban szeretek, és aki mellett boldogabb vagyok, mint valaha is voltam.

Összemosódott körülöttem a táj, csak annyit tudtam kivenni belőle, hogy fák vesznek körül. Sűrű, terjedelmes lombjaik a fejem fölé tornyosultak, amitől klausztrofóbiás érzésem támadt. A levegő hűvös volt, magam köré tekertem a karjaimat, hogy ne fázzak annyira, de az sem segített. A csípős érzés befurakodott a felsőm alá, és kellemetlen érzést okozott. Még a fogaim is össze-összekoccantak időnként.

Kíváncsian néztem körbe, hátha rájövök, hol is vagyok, és akkor megpillantottam a játszóteret, ahol aznap voltunk. Odasétáltam a hintához, amelyikben ültem, de nem értettem mit is keresek ott.

- Végreee megvagggy…

A reszelős suttogás a hátam mögül érkezett. Megpördültem, tudva, hogy Yiknarral fogom szemben találni magamat, és nem is tévedtem. Néhány méternyire volt tőlem. Most is, mint mindig, a föld felett lebegett füstös testével, és vérben úszó szemeit rám függesztette.

Megmerevedtem minden tagomban a látványától. A pokol legocsmányabb teremtménye volt farkast idéző fejével és borotvaéles fogaival, amiket vadul villogtatott morgás közben.

Épp menekülőre fogtam volna a dolgot, hogy addig fussak, ameddig csak össze nem esem, amikor meghallottam egy új hangot. Halk volt, alig hallható, majd egy kicsit erősödött. Eleinte nem tudtam mi az, és nem is tudtam igazán koncentrálni rá, hiszen halálra rémültem, de pár pillanat múlva, mikor Yiknar elégedett, torz vigyorra húzta a száját, megértettem: kisbabasírás.

Jeges rémület vonult végig a gerincem mentén. Olyasfajta, ami megbénítja az ember testét és bármennyire is szeretne megmozdulni, képtelen rá.

- A harmadikkk… - hörögte Yiknar, mire önkéntelenül a hasamhoz kaptam a kezem, de nem éreztem semmit. Ugyanolyan lapos volt, mint mindig.

A sírás viszont erősödött. A panaszos hangocska magamhoz térített, és az ösztön, miszerint meg kell védenem őt, felülkerekedett rajtam. Anélkül, hogy tudatosan parancsot adtam volna, lábaim mozgásba lendültek és rohanni kezdtem a hang irányába. Csakhogy Yiknar sem tétlenkedett és gyorsabb is volt, mint én. Egy szempillantás alatt eltűnt a szemem elől, és mikor újra felbukkant, már egy kis csomag is volt a kezében. Fehér pokrócba burkolva, karmos ujjai között ott volt a kisbabám, aki torka szakadtából sírt, olyan megrázóan, hogy elfelejtettem minden félelmemet, amit a démon váltott ki belőlem, és futni kezdtem felé, hogy ha kell, az életem árán is, de elvegyem tőle a gyerekemet.

De nem értem el. Hiába rohantam olyan gyorsan, amennyire csak emberileg lehetséges, ők egyre csak távolodtak tőlem.

- Hagyd őt békén! – üvöltöttem a démonnak, mikor lehajolt és mélyen beszívta a baba illatát. Torkából elégedett morgás tört fel.

- Erősss… Finommm…

- Nem! – kiáltottam rá, és még jobban rákezdtem, de semmivel sem kerültem közelebb hozzájuk.

- Kelll nekemmm… - mondta reszelősen, majd figyelmen kívül hagyva őrült kiabálásomat, lehajtotta a fejét, egészen a kis takaróig. A baba egy pillanattal később még jobban rákezdett a sírásra, és én megéreztem a benne lévő fájdalmat, amit a farkasfogak okoztak.

- Neee! – sikoltottam kétségbeesve, de Yiknar nem tágított. Pár pillanattal később a fehér takaró mély bordóvá vált a kiömlött vértől.

Látványától az egész látóterem vörösbe váltott, elvakult gyűlölet lett úrrá rajtam. Meg akartam ölni a démont, kitépni a szívét és megetetni vele, ám mikor a panaszos sírás előbb halk nyöszörgéssé vált, majd teljesen elhalkult, a szívem megállt dobogni. Nem akart tovább működni, ha egyszer a kisbabám halott volt és a lelke ennek a fenevadnak a birtokába került. Lábaim megelégelték a rohanást és térdre estem. A belém nyilalló fájdalom semmiség volt ahhoz képest, amit a véres takaró láttán éreztem.

Keserves sírásom messze visszhangzott a park fái között, és már az sem érdekelt, hogy Yiknar megöl-e engem is, vagy életben hagy, hogy tovább szenvedjek. Már minden mindegy volt…

De akkor felébredtem. Az engem rázó karok vasmarokként szorították a vállamat, és apu rémült hangja hatolt a fülembe.

- Meg! Ébredj fel!

Nedvességet éreztem az arcomon és rájöttem, hogy nem csak apu miatt remegek, hanem a zokogástól is, ami egész testemben eluralkodott. Kinyitottam a szemem, de csak a könnyeimet láttam, majd valaki szorosan magához ölelt.

- Hál’ Istennek, hogy felébredtél – sóhajtotta anyu megkönnyebbülten.

- Luke… - akartam kinyögni, de a torkom annyira száraz volt, hogy elsőre képtelen voltam megszólalni. – Luke – ismételtem meg, de hangom így is csak suttogás volt a hüppögések közben.

- Mi az Kicsim? – kérdezte anyu és úgy fordított, hogy lássa az arcomat.

- Hívd ide Luke-ot! – kértem.

- Nyugodj meg Kicsim, minden rendben lesz – próbált vigasztalni, nem tudva, hogy csak akkor lesz minden rendben, ha Luke mellettem lesz végre. Muszáj volt kiadnom magamból az álom emlékeit, mert már most éreztem, hogy a rettegés, amit alvás közben éreztem, a valóságban is átjárja a sejtjeimet.

- Hívd ide Luke-ot! – ismételtem meg ezúttal kicsit határozottabban, de inkább hisztérikusnak tűntem.

- Az éjszaka közepe van, Drágám – próbált megnyugtatni apu, aki a másik oldalamon ült és lágyan simogatta a hátamat, amin teljesen átnedvesedett a pólóm.

- Nem érdekel! Hívd fel! Szükségem van rá! – kiáltottam, mikor éreztem, hogy az álombéli összeomlás itt is elért végül. De ez legalább megtette a hatását: apu a telefonomért nyúlt.

Eltoltam magamtól anyut, mert nem bírtam elviselni az érintését, miközben csak Luke erős karjára vágytam, hogy biztonságban érezzem magunkat, és a hasam köré csavartam a karjaimat, hogy védjem a kisbabámat. Tudtam, hogy itt nem akarja bántani senki, de az a látvány, hogy Yiknar kiszívja belőle az életét, nem ment ki a fejemből. Magam előtt láttam a véres takaróját és a fülemben hallottam a keserves zokogását, ami összekeveredett az enyémmel.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Luke megérkezett, de a valóságban csak alig tíz percébe került, ami alighanem új rekord volt, hiszen csak maga az út volt a házaink között negyed óra, és akkor azt még bele sem számítottuk, hogy fel kellett ébrednie, és leérni a kocsihoz.

Amint berontott a szobám ajtaján, azonnal a nyakába vetettem magam és még inkább rákezdtem a zokogásra – ezúttal megkönnyebbülésemben. Izmos karjai magához szorítottak és végre alábbhagyott bennem a rettegés.

Apuék jobbnak látták, ha magunkra hagynak minket, így pár perc múlva, mikor megnyugodtam valamennyire és Luke az ölébe kapva leült az ágyra, képes voltam elmesélni neki az álmom részleteit. Nem szólt közbe egyszer sem, épp csak a karjait vonta körém szorosabban, mikor elérkeztem a kisbabasíráshoz, és hagyta, hogy kiadjam magamból minden fájó emlékemet, minden félelmemet.

- Nyugodj meg – suttogta halkan a fülembe, mikor befejeztem. – Most már itt vagyok. Senki és semmi sem bánthat titeket! Ígérem!

Hálásan bújtam hozzá és adtam át magam a fáradtságnak, ami szó szerint ledöntött a lábamról. Most, hogy már mellettem volt a védelmezőm, aki mellett tökéletes biztonságban érezhettem magam, hagytam, hogy elnyomjon az álom, mert tudtam, hogy amíg az ő karjában fekszem, nem kell rémálmoktól tartanom.

Amit csak másnap reggel tudtam meg, az az, hogy miután elaludtam, Luke óvatosan lefektetett és lement a konyhába, arra számítva, hogy a szüleim ott lesznek. Nem is tévedett: anyuék épp kávét ittak és rém idegesnek tűntek, legalábbis Luke elmondása szerint.

- Hogy van? – kérdezte azonnal anyu, amint meglátta kedvesemet.

- Elaludt – válaszolta Luke, és leült velük szemben.

- Mi a fene volt ez? – fakadt ki apu, miközben a hajába túrt. Ez egyértelmű jele volt annak, hogy majd’ szétveti az idegesség.

- Rosszat álmodott – mondta kedvesem őszintén, de az álom tartalmát mélyen elhallgatta. – Telford igen mély nyomott hagyott mindannyiunkban. A suliban többen is említették, hogy rémálmaik vannak a történtek miatt.

- Talán pszichológushoz kellene mennie – vetette fel anyu összehúzott szemöldökkel. – Talán segítene, ha kibeszélné magából.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – csóválta meg a fejét apu. – Ismered Meget – folytatta. – Szereti maga megoldani a problémáit és nem jön be nála, ha irányítani akarjuk.

- Egyetértek – bólogatott Luke. Ő is tudta, hogy mennyire nem csípem, ha megmondják nekem, mit tegyek. A pszichológusokat pedig alapjáraton ki nem állhattam.

- De valamit csak tennünk kell – kardoskodott anyu továbbra is. – Ez nem állapot, hogy minden éjjel rosszat álmodik. És mégha csak rosszat álmodna… De az a zokogás és vergődés, amit láttunk… Istenem, el sem merem képzelni mit álmodhatott.

Ez után mély hallgatás telepedett közéjük. Szüleim lázasan törték a fejüket, hogyan segíthetnének nekem feldolgozni a történteket, és hogyan éreztethetnék velem, hogy biztonságban vagyok, míg Luke ezek mellett arra is ügyelt, hogy semmivel se árulja el a titkainkat. Nem irigyeltem érte!

- Ide kellene költöznöd – szólalt meg egy kis idő elteltével apu. Szavait Luke-nak címezte, aki padlóig esett állal nézett vissza rá.

- Hogy mondja?

- Ide kellene költöznöd – ismételte meg. – Tegnap éjjel nem volt rémálma és most is, amint magához tért, téged akart látni. Melletted biztonságban érzi magát, ami véleményem szerint most a legfontosabb számára.

- De nem lehet nálunk mindig – lepődött meg anyu is. – Úgy értem, nem azért, mert zavarsz, vagy ilyesmi – magyarázkodott kedvesemnek -, hanem még gimis vagy, és a szüleid ebbe nem egyeznének bele.

- Majd beszélünk velük – jelentette ki apu határozottan, bár az látszódott rajta, hogy még neki magának sem tetszik igazán az ötlete. – De egy próbát mindenképpen megér.

Luke egyelőre szóhoz sem jutott megdöbbenésében, hát még akkor, amikor másnap a szüleink összeültek, hogy megbeszéljék a helyzetet. Luke szülei kedveltek engem és megrémítette őket az idegi állapotom, így bár húzták egy kicsit a szájukat, de beleegyeztek, hogy Lucas ideiglenesen hozzánk költözzön, hogy kiderüljön, a jelenléte mennyire segít feldolgoznom a borzalmakat, amiken keresztülmentünk.

Mit ne mondjak, a vigyázó karok ölelésében, amiben minden éjjel álomra hajtottam a fejem, messze elkerültek a rémisztő emlékek és helyüket átvették a boldog jövőt ígérő ábrándok.