21. fejezet - Élet a pokol után

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet!:)

Nincs már sok hátra a történetből, mindössze néhány fejezet...:S

Jó olvasást mindenkinek és várom a komikat!:)

Az ébresztőórám hangos csörgéssel adta tudtunkra, hogy ideje lenne végre felkelnünk. Már bántam, hogy lefekvés előtt beállítottam a nyomorultat. Morcosan fordultam Luke felé, aki dünnyögött valamit arról, hogy kapcsoljam már ki és a hátára fordult, hogy tovább aludjon, csakhogy a zajongás tárgya épp az ő éjjeliszekrényén volt. Nyűgösködtem egy sort, de aztán erőt vettem magamon és átmászva Lucas mellkasán, rácsaptam az órára, ami azonnal elhallgatott.

- Na végre… - dörmögte Luke, majd mikor le akartam mászni róla, átölelt és ott tartott magán. – Jó reggelt! – mosolyodott el hunyorogva az ablakon beszűrődő kora reggeli napfény miatt.

- Neked is – nyomtam a szájára egy lágy puszit, majd a válla és a nyaka közötti kis hajlatba hajtottam a fejem és néhány percig nem is mozdultam onnan. Aztán persze felülkerekedett rajtam a kötelesség és lekászálódtam szerelmemről. Várt ránk a fránya iskola.

Luke váltás ruhája a sporttáskájában volt, az iskolai holmijai pedig a kocsijában a házunk előtt.

Készülődés közben semmiségekről beszélgettünk, mindketten tereltük a témát arról, hogy vajon milyen is lesz a suliban lenni, ahol valószínűleg mindenki tud már Telfordról. Éreztem magamon Luke tekintetét, és a feltűnően vidám arckifejezését nem tudtam hová tenni. Én, a magam részéről rémideges voltam, és tartottam az előttünk álló óráktól és a számtalan kérdéstől, amit a többi diák a nyakunkba fog zúdítani majd, ám ennek nem nagyon láttam jelét kedvesemen.

- Miért vagy ennyire jókedvű? – kérdeztem rá a dologra, mikor utoljára beálltam az állótükör elé, hogy szemügyre vegyem a farmerem és a rövid ujjú felsőmet.

- Miért ne lennék jókedvű? – kérdezett vissza lazán, bár nem kerülte el a figyelmemet, hogy a szeme komorabb lett, mint előtte volt. – Élünk, együtt vagyunk, és szeretlek – mondta, majd mögém állt és magához szorított egy pillanatra, aztán megfordított, hogy közvetlenül a szemembe tudjon nézni. Lágy csókot lehet a számra, aztán hirtelen leguggolt elém és egyszerűen felhúzta a felsőm alját, hogy gyengéd puszit nyomhasson a hasamra. – És őt is szeretem.

Az érzelmeim túlcsordulásától a tüdőmben rekedt a levegő, ezért nem is szólaltam meg azonnal, csak mikor egy újabb csók után felállt és újra egy vonalba kerültünk.

- Tényleg örülsz a babának? – kérdeztem halkan, és egész bensőm félelemmel vegyes izgatottsággal várta a választ.

- Igen – mosolygott rám. – Valamikor úgyis szerettem volna tőled gyereket. Kicsit talán korai, de örülök neki.

Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt, és előrehajolva nekidőltem Luke-nak. Úgy éreztem, nem hallhatom elégszer, hogy örül neki, hogy szeret, és hogy nem fog elhagyni akkor, amikor a legnagyobb szükségem van rá. A lelkem mélyén ugyanis attól féltem talán a legjobban, hogy egyszer csak fogja magát és lelép, otthagyva engem egy babával és egy olyan titokkal, amit egyedül képtelen lettem volna cipelni életem hátra lévő részén.

- Hányszor mondjam még el, hogy veled maradok? – kérdezte kedvesen, szemernyi szemrehányás nélkül, mire elmosolyodtam.

- Sokszor – válaszoltam.

- Akkor ezentúl minden nap elmondom legalább egyszer – nevette el magát. – Mit szólsz?

- Nagyszerű ötlet.

Nem sokáig állhattunk ott összeölelkezve, mert már így is alig volt időnk a reggelire. Lesiettünk a konyhába, ahol szüleim már javában fogyasztották a zabpelyhüket, de azonnal felkapták a fejüket, mikor beléptünk.

- Jó reggelt! – köszöntek hajszálpontosan egyszerre, ami megmosolyogtatott, majd mikor viszonoztuk a kedvességet, helyet foglaltunk és gyorsan enni kezdtünk.

Magunkon éreztem a két vizslató tekintetet, melyek akkor sem fordultak el, mikor felpillantottam. Apu összehúzta a szemöldökét, látszott rajta, hogy sejti az éjjel történteket és nem igazán van ínyére a dolog, de nem szólt semmit. Nem teremtett le bennünket, nem vonta kérdőre Luke-ot, amiért nem tartotta be a szavát, csak nemtetszésének adott így hangot, elvégre már mindketten felnőttek voltunk.

Anyu is hasonló taktikához folyamodott: tengerkék szemei, melyek olyanok voltak, mint az enyémek, aggodalomról árulkodtak, de egy szavát sem lehetett hallani szinte egész reggeli alatt. Ha jobban belegondoltam, nem is nagyon beszélgettünk evés közben. Mikor leültünk, anyu megkérdezte ugyan, hogy volt-e újabb rémálmom, amire csak a fejemet ráztam, és azóta egy hang sem esett közöttünk.

Azt hiszem, nem is lett volna túl kellemes beszélgetés, így inkább gyorsan befejeztük az evést, felkaptuk a táskánkat, megköszöntük a reggelit, majd elköszöntünk és már indultunk is. Anyu utánunk kiáltotta, hogy vigyázzunk magunkra, de arra már nem maradt időnk, hogy válaszoljunk is neki. Egy kicsit késében voltunk.

Ha addig azt hittem, izgulok a suli miatt, akkor nagyot tévedtem. Akkor kezdett csak igazán bukfencet hányni a gyomrom, mikor begördültünk a parkolóba és megláttam az én kis drága Toyotámat, ami ugyanott várt rám, ahol néhány napja hagytam. Egy pillanat alatt lejátszódott lelki szemeim előtt az egész hétvége, az egész kirándulás, mely véres küzdelemmel ért véget, és melyet mindennél jobban el szerettem volna felejteni.

- Minden rendben? – kérdezte Luke észrevéve, hogy fázósan magam köré tekertem a karjaimat.

- Ühüm – bólintottam kényszeredetten. Nem akartam bevallani neki, hogy szívem szerint fognám a kocsimat és jó messzire elhajtanék onnan.

- Nem muszáj itt lennünk ma – nézett rám együtt érzően, mint aki tökéletesen tisztában van az érzéseimmel.

- Jobb, ha itt vagyunk – vágtam rá. – Essünk túl rajta.

Luke még fürkészett néhány pillanatig, aztán bólintott, és kiszállt a kocsiból, majd azt megkerülve engem is kisegített, de azt már nem engedtem neki, hogy vigye a táskámat, pedig kardoskodott érte.

- A te állapotodban nem kéne cipekedned – mondta teljesen komolyan, mire elnevettem magam.

- Az én állapotomban? – kérdeztem vissza. – Luke, nem vagyok beteg, oké? Nem lesz semmi bajom.

Nem tetszett neki, de rám hagyta a dolgot.

Sajnálatos módon aznap csak egy óránk volt együtt, az is történelem, amiről fogalmunk sem volt, hogy fogják megtartani, ugyanis Telford volt az egyetlen töri szakos tanár, csakhogy ő már inkább része volt a múltnak, mintsem tanulmányozója.

Az első órám spanyol volt, míg Luke-nak francia. Egyikünk sem repesett az örömtől, hogy külön kell válnunk, de nem volt mit tenni. Rosszkedvűen léptem be a terembe, ami már tele volt diákokkal. Mindenki felém fordult, és átható tekintettel figyelték minden mozdulatomat, miközben a terem hátsó része felé tartottam, ahol Nikki és Emilia egymás mellett ültek. Ilyet se látott még az világ – gondoltam kissé gunyorosan, majd elkomorodtam, hiszen nem volt véletlen, hogy azok ketten így összebarátkoztak. Súlyos titok nyomta mindannyiunk vállát, amit csak egymás között tudtunk megbeszélni, így segítve át magunkat egy képtelen helyzeten.

- Hogy van Eddie? – kérdeztem Niktől köszönés helyett. Bűntudatom volt, amiért előző nap még csak fel sem hívtam őket, hogy érdeklődjek, bár be kellett látnom, hogy alvás közben nehézkes lett volna megejtenem azt a beszélgetést.

- Jól – mosolyodott el halványan. – Szerencsére nem kellett megműteni. Fekvőgipszet kapott, amit majd csak a hét végén fognak levenni. Addig ágyhoz van kötve a drágám.

- Képzelem, mennyire örül neki – vigyorodtam el, hogy oldjam a helyzet komolyságát, mert nem kerülte el a figyelmemet, Nikki aggodalma és félelme, amit még most is érzett. Nem is csodálkoztam ezen. Szegény barátnőm konkrétan halálra rémült, mikor Eddie megsérült, és láthatóan még mindig nem volt egészen túl rajta.

- Az biztos – vágta rá Nikki és végre megeresztett egy vigyort. – Látni kellett volna, hogy duzzogott ma reggel, mikor eljöttem tőle.

- Miért? – kérdezte Emilia meglepetten. Ő nem ismerte olyan jól Eddie-t, mint mi ketten. Na jó, semennyire sem ismerte.

- Mert Eddie nem bír a hátsóján maradni – vágtuk rá egyszerre Nikkivel, aminek nevetés lett a vége, de egyáltalán nem olyan szívből jövő, mint egy hete lett volna. A múltunk árnyai nem hagyták, hogy teljesen ellazuljunk és átadjuk magunkat a jókedvnek.

- Ő sosem tud tétlenül ülni – mondtam. – Vagy feküdni – tettem hozzá a helyzet miatt.

- Él-hal a fociért, és két napot alig bír ki edzés nélkül – magyarázta tovább Nik.

- Értem – bólintott Emilia, és úgy láttam valóban érdeklődik barátom sorsa iránt, nem pedig csak udvariassági kérdést tett fel.

- És ti hogy vagytok? – kérdeztem egyikükről a másukra nézve. Az addigi helyzetjavulás nyomban semmivé is foszlott.

- Szerinted? – kérdezett vissza Nikki fojtott hangon. – Alig aludtam az éjjel – mondta. – Eddie-re is figyeltem az igaz, de akárhányszor lehunytam a szemem…

Nem kellett befejeznie a mondatot, így is tudtuk mindannyian, hogy mi az, amit nem mond ki. Akárhányszor lehunyta a szemét, Yiknart és a barátaink halálát látta maga előtt. Ismerős volt…

- Ahogy mondod – bólogatott Emilia, és ahogy jobban elnéztem a mi kis házi boszorkányunkat, bizony észre kellett vennem, hogy a szemei alatt lévő sötét karikák ezúttal nem a sminknek köszönhetőek, hanem a kialvatlanságnak.

- És te? – fürkészett Nikki, mintha egyenesen a vesémbe akarna látni.

- Valahogy én is úgy vagyok, mint ti – vágtam rá őszintén, és jó mélyre eltemettem magamban a baba dolgot, mert nem akartam még ezzel is terhelni barátnőmet. Volt épp elég gondja Eddie-vel. Erről jutott eszembe…

- Miért nem maradtál Eddie mellett? – kérdeztem. – Nem lett volna muszáj bejönnöd ma.

- Jobbnak láttuk, ha itt vagyok – válaszolta. – Tudnunk kell mennyire vették be a mesénket – suttogta olyan halkan, hogy csak mi ketten halljuk meg, ugyanis a többi diák még mindig intenzív érdeklődést mutatott irántunk.

Rajtunk kívül csak két másik végzős volt ott, akik szintén tanúi voltak a hegyekben történteknek, de mindkét srác mély hallgatásba burkolózva gubbasztott az első padban, és kerülték mindenki más tekintetét.

Egyetértettem Nikkel, én is csak azért ragaszkodtam ahhoz, hogy bemenjek a suliba, egyébként viszont a hátam közepére sem kívánta volna az egészet, mondjuk… soha többé!

És ez az érzés a későbbiekben csak még inkább erősödött bennem. Az órák előrehaladtával egyre többen és többen jöttek oda hozzánk, hogy a kirándulásról és a gyilkosságokról kérdezősködjenek. Mindannyiszor elküldtük őket, mondván nem akarunk beszélni a hétvégéről, és a legtöbb esetben ezt tiszteletben is tartották – majd csak a hátunk mögött puffogtak, azt képzelve, hogy nem halljuk őket –, de akkor is nagyon frusztráló volt a figyelem középpontjában lenni, miközben próbáltuk fenntartani a hazugságunkat, ami mindannyiónkat védett.

Második óra után pedig, csak hogy igazán „jól” érezzük magunkat, megjelent a két nyomozó is, Wilson és Miller, hogy kikérdezze a többi diákot is Telfordról és a bomlott elméjéről. Nem árulok el vele nagy titkot, hogy a többiek, akiknek halvány fogalmuk sem volt mindarról, amit az ex töri tanárunk művelt, mégis pszichopatának állították be. Senki sem szerette a Vaskalapos barmot, és ez akkor ki is ütközött. A szívem mélyén, egy mikroszkópikus méretű helyen még meg is sajnáltam érte. Biztos voltam benne, hogy az eltévelyedéséhez nagyban hozzájárult a társadalom kiközösítése, amivel viseltettünk iránta. Persze ez még nem azt jelenti, hogy azonnal egy alvilági, gyilkos fenevad szolgájává kellett válnia… Nem! Telford felnőtt ember volt, és tisztában volt azzal, hogy mit tesz. Ő választotta a gonoszt.

Ebédig egyszer sem láttam Lucast, ami kezdett nyugtalanítani, ám mikor végre megpillantottam az ebédlő bejáratánál, és a tekintetünk találkozott, minden hiányérzetem eltörpült amellett, amit a szemében láttam. Luke alighanem egész nap, mióta csak elváltunk egymástól, pattanásig feszült idegekkel várta a pillanatot, hogy megbizonyosodhasson arról, hogy élek és nincs semmi bajom. Jobban mondva élünk és nincs semmi bajunk. Istenem, de nehéz volt megszokni, hogy két személyként gondoljak magamra!

- Jól vagyok – siettem megnyugtatni, mikor átmasírozott a tömegen és leült mellém. Még egy őszinte mosolyt is képes voltam villantani felé.

- Semmi bajod? – kérdezte azért, csak hogy biztos legyen benne.

- Semmi – vágtam rá. – Csak éhes vagyok – tettem hozzá, majd gyorsan beleharaptam a szendvicsembe.

Közben átpillantottam az asztal túl felére, ahol Nikki és Emilia meglepett szemeket meresztgettek ránk nem értve Luke paranoiás viselkedését.

- Minden oké? – kérdezte Nik, ahogy alaposabban vizslatni kezdte kettősünket.

- Persze – bólintottam. Nem hitt nekem. Nikki mindig átlátott rajtam és úgy olvasott a tekintetemből, mint más egy nyitott könyvből. Elfordultam tőle, és beszélgetni kezdtem kedvesemmel az óráiról, mielőtt még bármire is rájöhetett volna, ugyanis még nem akartam elmondani neki, hogy terhes vagyok.

- Mindenki próbál infókat kiszedni belőlem – ráncolta össze a szemöldökét Luke, miközben a szeme sarkából körülnézett a zsúfolt teremben.

- Igen, belőlünk is – mordultam fel. Dühítő volt, hogy egy rakat gyilkosságot úgy kezelnek, mintha valami szenzációs pletyka lenne!

- Eddig nem járt el senkinek sem a szája? – kérdezte.

- Nem – rázta a fejét Emilia feltűnő vigyorral a szája szélén. Rossz érzésem lett tőle.

- Mit csináltál? – csaptam le rá azonnal.

- Én? – kérdezett vissza továbbra is jókedvűen. – Semmit az égvilágon.

- Aha, persze – húzta össze a szemöldökét Nikki is. – Na, ne etess!

- Jól van – hajolt rá egészen az asztalra, hogy ne kelljen olyan hangosan beszélnie. Mi is követtük a példáját. – Tegnap reggel, mielőtt elindultunk a busszal, elmondtam egy kis versikét.

- Mégis miféle versikét? – kérdezte ezúttal Luke.

- Egy olyat, ami megakadályozza, hogy bárki is elkotyogja az igazságot – vonta meg a vállát lazán, de az arcán egyértelműen ott virított a tettéért való büszkeség.

- Ezt nem mondod komolyan – vágtam rá elhűlve.

- De bizony – bólogatott. – Gondoltam, nem árt bebiztosítani magunkat.

- Ez fantasztikus ötlet volt! – lelkendezett Nik, mire le kellett piszegnünk, nehogy bárki észrevegyen bennünket.

- Tényleg az volt – helyeselt Lucas is.

Szerintem is az volt, csak épp azon lepődtem meg, hogy Emilia kezében ilyen hatalom van. Jó, oké, a hegyekben megmutatta milyen mágiával rendelkezik, de akkor valahogyan elhitettem magammal, hogy mindez csak Yiknar és az alvilág miatt van, ahogy az én esetemben volt. Yiknar halála utána semmilyen mágikus képességem nem maradt, és valamiért úgy gondoltam, hogy Emilia is így jár majd. De nem! Ő valóban boszorkány volt, méghozzá az év minden napján.

Ezek után nem sok szó esett közöttünk több természetfeletti dologról. Ennek legfőbb oka, hogy túl közel kerültek hozzánk a diáktársaink, és félő volt, hogy meghallanak valamit, amit nem kellene.

Feltűnően kerültük viszont a Kevin-Lara témát. Barátaink nem jöttek aznap suliba, bár ezen senki sem csodálkozott igazán. Gill a testvérét, Ben pedig a szerelmét veszítette el. Ez nem olyasmi volt, amin egykönnyen túltehette magát az ember. Láttam is két óra között a folyosón Richard Whitfield tanár urat, ki teljes letargiába került Lara halálának hírétől. Nem tudtam mióta tartott a viszonyuk, de azt láthattam, mennyire kikészült a férfi. Ha szerelem talán még nem is alakult ki közöttük, abban biztos voltam, hogy fontos volt számára a lány.

Annyi halál és fájdalom vett körül bennünket, amennyit egy életre elegendőnek éreztem. Valami vidámabb témát szerettem volna végre hallani, nem pedig gyötrelmeink további elemzését.

- Suli után ugorjunk be Eddie-hez – mondtam hirtelen ötlettől vezérelve, amitől Nikki arca azonnal felragyogott. Tudta, hogy kedvese örülni fog a jelenlétünknek, amitől neki is nyomban jobb kedve lett.

- Jó – bólintott rá Luke. – De négyre el kell mennem Amyért az oviba – tette hozzá. – Tegnap kikönyörögte, hogy ma vigyem el a Liberty Parkba. Velünk jössz?

- Persze – vigyorodtam el. Már alig vártam, hogy normális, hétköznapi dolgokkal foglalkozhassak és megismerjem Luke kishúgát.

- Akkor ezt meg is beszéltük – nyomott egy csókot a számra elégedetten. És ahogy észrevettem, az is jót tett neki, hogy az utóbbi percekben maga mellett tudhatott, mert sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint előtte volt.

- Te is eljössz velünk Eddie-hez, Emilia? – kérdeztem boszorkánybarátnőmet.

- Szívesen mennék, de dolgom van suli után – jött az azonnali, láthatóan kitérő felelet. – Talán majd máskor.

Abban nem voltam egészen biztos, hogy tényleg szívesen tartana velünk, főleg Eddie-hez, aki mindig elég ellenséges volt vele, még a legbarátibb pillanataikban is, de ahogy beleképzeltem magam Emilia helyzetébe, megértettem, miért mentette ki magát. Még sosem láttam azt az elmúlt négy évben, mióta egy iskolába jártunk, hogy bárkivel is együtt ebédelt volna. Mindig ő volt a különc, befordult, rocker csaj, akit a legtöbben elkerültek. Most, hogy erre rájöttem, észre is vettem, mennyire zavarban van már csak attól is, hogy egy asztalnál ül velünk. Az ételét is csak turkálta maga előtt, és sűrűn lesütötte a pillantását. Emiliának életében először voltak igazán barátai, és ezt még nem tudta kezelni.

O*o*o*O

Az utolsó órák gyorsan elteltek. A délelőtti műsor ment továbbra is: kérdezősködés, vizslató tekintetek és állandó sugdolózás.

Töri órára maga az igazgató jött be. John Flanigan alig nézett ki negyvennek sűrű fekete hajával és csodaszép zöld szemeivel. A suli legtöbb lánya nyál csorgatva bámult rá, akárhányszor csak meglátták. Mitagadás, nekem is nagyon bejött, bár nem buktam igazán az idősebb pasikra. De látványnak nem volt utolsó, az egyszer biztos!

Luke mellett ültem. A padjainkat szorosan egymás mellé húztuk. Mások is ültek így a teremben, így nem volt igazán feltűnő, hogy szinte már egymás székén ültünk. Türelmesen végighallgattuk az igazgató úr beszédét, melyben az elhunytakra emlékezett és elmondta mennyire megrendítette az, amit Telford tett. Szavai őszinték voltak, és elhittem neki, mennyire sajnálja a diákjait, akik életüket vesztették.

- Szeretnélek megkérni titeket, hogy mindenben működjetek együtt a rendőrséggel és válaszoljatok a kérdéseikre – mondta mély hangján, és szinte egyenként belenézett mindannyiunk szemébe. – Bármilyen információ hasznos lehet ahhoz, hogy megtalálják Dr. Telfordot és bíróság elé állítsák.

Bíróság… Nem létezett olyan kemény büntetés, amit megérdemelt volna mindazért, amit tett. Több tucat fiatalt feláldozni a saját önzősége miatt… Ha a pokol legmélyebb bugyrába kerül a tette miatt, azt sem éreztem volna elégnek!

Az óra végét jelző csengő egyfajta megváltásként hatott, annyira vártuk már, hogy kiszabaduljunk a friss levegőre és hátunk mögött hagyjuk a kíváncsi tömeget.

Ezúttal külön kocsival mentünk, ugyanis az én kicsikémet haza kellett végre vinnem a suli parkolójából. Luke persze húzta emiatt az orrát, de végül megelégedett azzal, hogy egész végig mögöttem jöhetett.

Még csak néhány napja voltam terhes, de máris túlzásba vitte az aggódást. El sem akartam képzelni milyen lesz a következő kilenc hónapban. Kilenc hónap… Ez a gondolat villámcsapásként ért. Kevesebb, mint egy év múlva lesz egy pici babám, egy gyerekem, akiről nekem kell gondoskodnom életem végéig… Vettem egy jó mély levegőt, hogy kitisztuljon a fejem és a vezetésre tudjak koncentrálni, de az nem ment olyan könnyen. Jobb kezemet elvettem a kormányról és a hasamra csúsztattam. Vajon milyen érzés lesz, amikor először megmozdul? Fiú lesz vagy lány? És hogy fogják hívni? Hogyan fogjuk felnevelni? Érett vagyok már az anyaságra? Vagy a tapasztalatlanságommal csak ártok majd neki? Szeretni fog? Kire hasonlít majd? A szüleim csalódni fognak bennem, kitagadnak, és emiatt eltaszítják az unokájukat is?

Istenem… Megannyi kérdés kavargott a fejemben és egyelőre egyre sem tudtam válaszolni. Csak reménykedhettem benne, hogy Luke-nak igaza lesz és minden jól alakul majd.

Miután leparkoltam a házunk előtt, a táskámat felkapva átültem Luke kocsijába, és már indultunk is Eddie-ékhez. Nikki természetesen már ott volt. Ahogy elnéztem a fiú szobáját, olyan érzésem támadt, mintha ezek ketten az elmúlt egy napban összeköltöztek volna. Legalább annyi cucca volt ott barátnőmnek, mint Eddie-nek, aki persze fülig érő szájjal üdvözölt bennünket és feljebb tornázta magát az ágyban. Bal lába egy vaskos párnán nyugodott, rajta fehér gipsszel, ami majdnem a térdéig ért.

- Ideje volt már, hogy ide dugjátok az orrotokat – vigyorgott, miközben lehajoltam hozzá, hogy puszit nyomjak az arcára.

- Azt ne mond, hogy nem jó itt henyélni egész nap – vágott vissza Luke. Összeütötték az öklüket, amolyan férfias üdvözlésként, aztán mindannyian leültünk a széles franciaágy szélére.

- Jobb lenne, ha a szexi ápolónőm is velem lenne – kacsintott Nikkire, akitől ezért kapott egy cuppanós csókot.

Mindig is jó érzés volt rájuk nézni, annyira szerelmesek voltak, és most, hogy Luke ott volt nekem, csak még boldogabbnak éreztem magam. Tayt is szerettem, de közel sem annyira, mint Lucast, és ez most látszódott meg igazán. Anno, mikor még Taylor és én együtt voltunk, bizonyos szinten irigykedve néztem barátaim boldogságát, mert éreztem, hogy az én kapcsolatom nem olyan, mint az övék. Nem volt olyan lángoló, olyan örökérvényű. Érezni lehetett, hogy egyszer vége lesz. De ezt nem éreztem Luke-kal. Ahogy ott ültem félig az ölében, miközben kezei a hasamon pihentek, és átölelve tartott a karjában, biztosra vettem, hogy mi ketten örökké együtt leszünk. Akárcsak Nikki és Eddie.

- Hé, Meg – lökte meg a vállamat barátnőm, hogy magára vonja a figyelmem. – Veszed még az adást?

- Tessék? – kérdeztem vissza. – Bocs, elbambultam egy kicsit.

- Igen, azt észrevettük – nevetett Eddie is. – Merre jársz?

- Itt is, ott is – tértem ki a válasz elől, majd még jobban belesimultam Luke karjába, amik szorosabbra fonódtak körülöttem.

- Elmondjátok végre, mi volt ebédnél? – kérdezte Nik egyenesen.

- Mire gondolsz? – tereltem ezúttal is a témát, de persze felesleges próbálkozás volt. Nikkit nem lehetett ilyen egyszerűen lerázni.

- Na, ne süketelj itt nekem, Meg! – húzta össze a szemöldökét ezúttal egyáltalán nem viccelődve. – Van veletek valami, és már azelőtt is volt, hogy elszabadult volna a pokol – szó szerint. És most már tudni akarom, hogy mi az!

Való igaz, már azelőtt is titkolóztam előtte, hogy Yiknarral szemben találtuk volna magunkat. De akkor még csak feltételezés volt az, ami most már tény. És bár a legjobb barátainkról volt szó, halvány fogalmam sem volt róla, hogyan kellene elmondanom nekik, hogy gyerekünk lesz.

Luke szintén tanácstalan volt. Találkozott a tekintetünk egy pillanatra és láttam, ő sem tudja, hogyan fogjon bele ebbe a történetbe. Egymás között viszonylag könnyű volt beszélni róla, de elmondani másoknak… Még ha olyanokról is van szó, akik szinte a testvéreink voltak… Nehéz feladatnak bizonyult.

A helyzetet, mint már számtalan alkalommal, ezúttal is Nikki vesébe látó tekintete oldotta meg, ami fürkészve nézett minket, majd lejjebb siklott, egészen Luke kezéig, ami sokat sejtetően, óvó mozdulatokkal simogatta a hasamat. Önkéntelen mozdulat volt, kedvesem nem is nagyon volt tudtában, hogy ezzel elárult mindent, egészen addig, míg Nikki a szája elé nem kapta a kezét és tágra nyílt szemekkel nézett ránk.

- Te jó ég… - nyögte alig hallhatóan.

Elvörösödtem zavaromban. Nem akartam tudni milyen felelőtlen idiótának tart, amiért képes voltam elfeledkezni a védekezésről. Az én véleményem is ez volt magamról.

- Mi az? – kérdezte értetlenül Eddie, akinek fogalma sem volt az egészről.

Itt már nem volt mit szépíteni a dolgokat, úgyhogy egyszerűen kimondtam, bár mintha kissé égették volna a szavak a számat.

- Terhes vagyok.

Eddie reakciója hasonló volt, mint Nikkié. Szemei kikerekedtek, és a szája meglepetésében elnyílt. Tekintete a fejem fölé vándorolt, Luke arcára, és egyfajta néma kommunikáció vette kezdetét közöttük, akárcsak Nik és énköztem. Most már, hogy kimondtam, álltam a pillantását. Nem voltam büszke magamra és a tettemre, de vállaltam.

- Mikor történt? – törte meg végül barátnőm a csendet. Ezúttal nem kezdett csipkelődni velünk és nem ugratott minket. Komolyabb volt, mint mikor szembenéztünk Yiknarral.

- Három napja – válaszolta Luke.

- Három napja? – kérdezett vissza Eddie, mintha rosszul hallotta volna.

- De ennyi idő alatt nem lehet biztos, úgy értem… - rázta meg a fejét Nikki, mint aki lázasan gondolkodik, hogyan találhatna erre magyarázatot.

- De biztos – szóltam közbe, majd elmeséltem nekik mi történt a szálloda pincéjében, ahol is a pokol démona közölte velünk, miszerint a kisbabánk ártatlan lelkére fáj a foga.

Barátaink sokk közeli állapotba kerültek, mire befejeztem. Arcukon rettegést és aggodalmat láttam, ami most engem is újra hatalmába kerített, ahogy felidéztem a történteket. Luke megérezve a remegésemet, még jobban magához szorított és lágy csókot lehelt a nyakamra, hogy megnyugtasson.

- Istenem… - sóhajtott fel Nikki és a kezemért nyúlt. – Jól vagy? El sem tudom képzelni min mehettél keresztül…

- Jól vagyok – vágtam rá automatikusan, bár nem voltam teljesen őszinte.

- Biztos? – hitetlenkedett. – Ez egyszerűen felfoghatatlan…

- Nekem mondod? – nevettem el magam, de nem volt benne semmi vidámság.

- Jaj, Meg! – fakadt ki Nik, majd mit sem törődve Luke karjaival, ő is átölelt. Ott ültem a legjobb barátnőm és életem szerelme között, akik mindketten engem vigasztaltak, és igencsak közel kerültem hozzá, hogy elsírjam magam… ismét. De nem tettem. Helyette viszonoztam Nikki ölelését és még Luke is engedett a szorításán, hogy menedékre lelhessek a barátnőmnél.

- Rajtatok kívül senki sem tud erről – mondta Luke, miután kibontakoztunk az ölelésből és ismét a karjai között voltam. – Gill és Ben ugyan ott voltak, de szerintem a sokk miatt nem fogták fel, miről beszélt Yiknar. A szüleink sem tudják, és nem is kellene megtudniuk egyelőre – mondta elég egyértelműen.

- Ezt kérned sem kell, haver – vágta rá Eddie habozás nélkül, Nikki pedig egyetértően bólogatott. – Tőlünk senki sem fogja megtudni! – ígérte.

A lelkem kissé megkönnyebbült most, hogy már nem voltunk egyedüli hordozói a titoknak, de ez még csak a kezdet volt. Látva, mennyire nehezünkre esett beismerni a barátainknak, már előre is rettegtem a pillanattól, mikor a szüleink kerülnek sorra.

/Nagy Csillagkapu és Csillagkapu-Atlantisz fan vagyok. Így nem is meglepő, hogy a szexi igazgató urat az egyik kedvenc szereplőmről mintáztam!:P/