18. fejezet - Hazugságok hálójában

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, ami egy átvezető rész a következők előtt.:)

Felmerült az előző fejezet végén, hogy mennyi van még a történetből. Nos, haladunk a vége felé, de azért még nem tartunk ott.:) Lesz még néhány bonyodalom, amikhez bizony idő kell..:)

Aminek remélem csak örültök!:D

Jó olvasást mindenkinek és várom a komikat!:)

Nem akartam elhinni, hogy vége! Felfoghatatlan volt, hogy sikerült legyőznünk és visszaküldenünk egy félelmetes, halálos démont az Alvilágba. Megmenekültünk!

Néhány osztálytársam örömujjongásba kezdett, mikor Yiknar végleg eltűnt, mások sírtak megkönnyebbülésükben, megint mások félve tekintettek körbe, nehogy véletlenül a hátuk mögött feltűnve kiderüljön, hogy az egész csak egy trükk volt.

Emilia arcát látva, ahogy fáradtan, de boldogan lerogyott a padlóra és megszüntette az erejét elszívó mezőt, tudtam, hogy nincs mitől félnünk. Valóban vége volt!

Luke szorosan a karjába kapott - még mielőtt bármit is mondhattam volna -, majd a következő pillanatban az ölében találtam magam, amint leült a márványpadlóra. Nem akart elengedni, és én sem akartam elengedni őt. Olyan volt, mintha hónapok teltek volna el azóta, hogy utoljára ilyen bensőséges helyzetben voltunk, pedig a valóságban alig néhány órával ezelőtt még a szobánk magányában élvezhettük egymás társaságát.

- Szeretlek – mormolta a fülembe.

- Én is téged – sóhajtottam. – Én is téged.

Jó lett volna még egy ideig nem foglalkozni semmivel, csak a békével, ami eltöltötte az egész testemet, de nem volt akkora szerencsém. Rengeteg dolgunk volt még. Sok megválaszolatlan kérdést kellett megoldanunk, kezdve a holttestekkel, és az eltűntekkel.

- Hazudnunk kell – jelentette ki Emilia, mire többen megdöbbenve bámultak rá.

- Miért? – kérdezte a szálloda igazgatója, aki bár felnőtt, jó negyvenes éveiben járó ember volt, mégis úgy láttam, teljesen tanácstalan ebben a helyzetben, és inkább tőlünk, diákoktól várja a megoldásokat.

- Mert senki sem hinné el, hogy egy démon támadt ránk – válaszolta Emilia magától értetődően. – Amint elmondjuk, gumiszobába zárnak mindannyiunkat.

- De ha többen mondjuk… - próbálkozott Eddie, akinek láthatóan elég nagy fájdalmai voltak, pedig a lába már pár holmival fel volt polcolva, hogy kényelmesebben legyen.

- Nem számítana – rázta a fejét Emilia. – Akkor is kitalálnának valamit; talán, hogy drogoztunk, csakhogy ne kelljen igazat adniuk nekünk.

- Jó, de akkor mit mondjunk? – kérdeztem.

- Hogy Telfordnak eldurrant az agya – vágta rá Emilia.

- De hát neki tényleg eldurrant az agya – kotyogta közbe Carl fintorogva.

- Azt kellene mondanunk, hogy ő áll az egész mögött – folytatta a boszorkány, mintha meg se hallotta volna a közbeszólást. – Belépett valami szektába és az egész kirándulást azért találta ki, hogy megölhessen minket… Vagy valami ilyesmi. Nem baj, ha sok a homályos folt, hiszen nem tudhatunk mindent. A lényeg, hogy senki se említsen semmilyen démont vagy mágiát, mert akkor cseszhetjük!

- Hazudjunk a rendőrségnek és mindenki másnak is? – kérdezte Gillian halott testvére mellett ülve. Elnézve őket tekintetem egyből Lara élettelen testére vándorolt, ami ugyanott hevert, ahol összecsuklott, mikor Kevin meghalt. A többiek kissé távolabb húzódtak tőle, nem akartak a közelében lenni, amitől elszorult a torkom.

- Muszáj lesz – bólintott rá Emilia, visszarántva a jelenbe. – De csak akkor, ha mindenki benne van. Ha elhatározzuk, akkor tartanunk kell magunkat hozzá.

- Azt hiszem, igazad van – sóhajtottam fel és még közelebb bújtam Luke-hoz.

- Szerintem is – helyeselt kedvesem. – De mit csinálunk Telforddal? Hogy magyarázzuk meg a harapásnyomot a nyakán?

Na igen, ez aztán tényleg egy jó kérdés volt. Ráadásul olyan, amire nem tudtam a választ. Senki sem hitte volna el, hogy ő állt az egész mögött, ha ugyanúgy halt meg, mint a többiek. A végén még minket vádoltak volna az egész gyilkosságsorozat elkövetésével…

- El tudom őt tüntetni – szólalt meg kis hallgatás után Emilia.

- Tessék? – kérdeztem vissza.

- El tudom tüntetni, ahogy Yiknar is eltűntette a többiek holttestét. Senki sem fogja megtalálni. Soha.

Csend volt a válasz. Elgondolkoztunk szavain, mely a megoldást jelenthette volna, de egyben rémületet is ébresztett bennünk. Ezek szerint, akik meghaltak már sosem kerülnek elő… - gondoltam keserűen.

- Tedd meg! – törtem meg a mély hallgatást. Hangom határozott volt, mely engem is meglepett. Az ember azt hihette volna, hogy mindazok után, amin keresztülmentem, összetörök. De nem! Még nem hagytattam el magam!

Emilia és még néhányan egyetértésük jeleként bólintottak,, majd Mr. Dickson ismét magához vette a szót.

- És mit mondjunk a rendőrségnek? – kérdezte. – Hamarosan fel kell hívnom őket!

- Mondja azt, hogy a szálloda lakói megsérültek, néhányan meg is haltak, mások pedig eltűntek, közöttük a tanár is, aki az egészért felelős – válaszolta Emilia. – Majd azt mondjuk, hogy mikor megtaláltuk Kevint és Larát, Telford elrohant és szerintünk valahol a környező erdőben lehet. Persze nem lesz ott, és a rendőrök is hiába keresik majd, de az már nem a mi problémánk.

- Ez jól hangzik – mosolyodtam el halványan. – Mindenki benne van? – kérdeztem.

Minden jelen lévő bólogatni kezdett, ki több, ki kevesebb lelkesedéssel, de a végeredmény ugyanaz volt: hazudnunk kellett!

Emilia Telford mellé lépett, rátette a kezét a tanár úr mozdulatlan hátára, és mormolni kezdett. Nem lehetett érteni, hogy mit mond, de ez nem változtatott azon, hogy néhány pillanattal később a holttest eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott. Vele együtt a körülötte lévő vérnek is nyoma veszett, így már az sem szolgált árulkodó jelként.

- Telefonáljon – mondtam Mr. Dicksonra pillantva, aki bólintott és a recepciós pulthoz lépve füléhez emelte a kagylót.

A beszélgetés rövid volt és lényegre törő. A férfi jól játszotta a szerepét ahhoz képest, hogy az idegei neki is kocsányon lógtak. Egyetlen szóval sem utalt semmi olyasmire, amire nem akartuk felhívni a rendőrök figyelmét, és ez bizakodásra adott okot. Talán tényleg megúszhatjuk!

- Fél óra múlva itt lesznek – mondta, miután letette a telefont.

El tudtam képzelni, milyen gyorsan száguldhattak, hogy minél előbb odaérjenek a hegyi szállodához, mely körül rengeteg nagyszerű búvóhely volt, ahol a lehetséges gyilkos elrejtőzhetett.

Senki sem akart egyedül maradni, így azt az időt, ami a rendőrség megérkezéséig maradt, csendben töltöttük, ugyanott ülve az előcsarnokban. A mesénk kész volt, az idegeink is készek voltak, mi magunk is készek voltunk. De a nagy felvonás még hátravolt.

Néhány perccel később kibontakoztam Luke karjaiból, és senkivel sem foglalkozva átsétáltam a helyiség másik oldalára. Egyenesen Larához. Leültem mellé a hideg márványpadlóra, és csak néztem a barátnőmet. Lehunyt pillai azt a látszatot keltették bennem, hogy csak alszik. Arca békés volt, ám mellkasa fájdalmasan mozdulatlan. Könny szökött a szemembe, miközben előrehajoltam és óvatosan kisimítottam az arcából egy kósza hajszálát. Ujjbegyem hozzáért hideg bőréhez, amitől kirázott a hideg, de nem tágítottam mellőle. Lassan a kezére csúsztattam az enyémet és nem törődve a ténnyel, hogy halott, simogatni kezdtem a kézfejét. Őrült dolog volt? Talán igen. Talán egy kicsit tényleg elvesztettem az eszem azon az éjjelen, de ezen nem is csodálkoztam. Egészen addig Larával maradtam, míg a rendőrség meg nem érkezett.

John Wilson nyomozó és a társa, Clarence Miller mindketten nagydarab, balon kabátos fickók voltak. Kezükben jegyzetfüzettel kérdezgettek mindenkit, miközben a helyszínelők Kevin, Lara és a halott pincér testét vizsgálgatták. Fényképeket készítettek, mintákat vettek, és még ki tudja mi mindent csináltak, ami segíthette a nyomozásukat.

- Tehát, ha jól értem, Dr. William Telford, körülbelül egy órával ezelőtt kirontott ezen az ajtón – mutatott Wilson nyomozó a széles, hátsó ajtóra, mely a medencéhez és a mögötte elterülő teniszpályához, valamint a több kilométer széles erdőhöz vezetett -, és azóta senki sem látta.

- Igen – bólintott Mr. Dickson a megbeszéltek alapján.

- Nem ment utána senki? – jött a következő kérdés.

- Nem – rázta meg a fejét a szálloda igazgatója. – Jobbnak láttuk itt maradni a gyerekekkel, ha esetleg visszajönne.

- Értem.

- Van sejtése arról, hogy mi oka lehetett a gyilkosságok elkövetésére, és hogyan vitte véghez azokat? – kérdezte a társa.

- Nincs – vágta rá Dickson talán egy kicsit túl gyorsan, de ahogy oldalról láttam, a nyomozóknak nem tűnt fel. – Sikításra ébredtünk, és mikor lejöttünk, azt láttuk, hogy… a holttestek itt vannak az előcsarnokban, Telford pedig fölöttük állt. Amikor meglátott minket, elszaladt.

- Különös – nézett össze a két nyomozó, de nem firtatták tovább a dolgot, inkább megkezdték a diákok kihallgatását.

- És nem vett észre valami különöset a viselkedésében? Nem voltak megmagyarázhatatlan dolgai?

- Nem is tudom… - habozott az igazgató a megegyezés szerint. – Rendes embernek tűnt. Úgy értem, nem került összetűzésbe az alkalmazottakkal és nem ivott alkoholt sem. Bár az egy kicsit furcsa volt, hogy amint megérkeztek, megkért, hogy tiltsam ki a gyerekeket a konyhából.

- Miért? – kapott a szón Wilson.

- Azt mondta nem akar balesetet – válaszolta Dickson vállat vonva, hogy lazának tűnjön. – A konyha tele van veszélyes tárgyakkal, késekkel, ollókkal, s a többivel. Azt hittem tényleg a gyerekeket félti, és nem gondoltam volna, hogy… ott… hogy azt a lányt… - Azzal befejezettnek tekintette a vallomását. Láthatóan képtelen volt folytatni, arca hamuszürke lett és gyorsan leült egy közeli fotelbe, mielőtt még összecsuklott volna.

Mindenki ugyanazt mondta, de szerencsénkre nem ugyanazokkal a szavakkal, így nem olyan volt, mint egy betanult szöveg. Az aligha győzte volna meg a kopókat arról, hogy az igazat mondjuk. Bár, mint később megtudtam, Emilia ismét bevetette mágikus képességeit, hogy a nyomozók és a helyszínelők is kevésbé gyanakvóan álljanak az esettel szemben.

Mit ne mondjak, nem igazán fűlött hozzá a fogam, hogy hazudjak a rendőrségnek, de ha egyszer nem volt más választásunk, akkor nem tudtunk mit csinálni.

A helyzetet némiképp bonyolította, mikor megtalálták Haley-t a pincében, de ez számunkra egyben kedvező is volt. A nyomozók biztosak voltak benne, hogy csak egy szekta elvetemült tagja vihetett véghez efféle kegyetlenséget, és ezek után még nagyobb vehemenciával keresték Telfordot, hogy igazságot szolgáltassanak.

- Mit hallottál pontosan? – kérdezte ezúttal Miller nyomozó, aki barna szemeit az enyémekbe fúrta, hogy lássa, mennyire vagyok őszinte.

- Sikítást, aztán egy ordítást. Arra riadtam fel – hazudtam rezzenéstelenül. – Kiszaladtam a szobából, és akkor már a többiek is a folyosón voltak. Lejöttünk és… És itt találtuk Kevinéket…

Nehezemre esett visszatartani a könnyeimet, mikor önkéntelenül is halott barátaimra néztem. Megérdemelték volna, hogy az igazságot mondjuk a halálukról, de reméltem, hogyha látnak minket a Mennyből, vagy ahol voltak, akkor megértik, hogy miért tettük, amit tettünk.

A kihallgatások nem tartottak sokáig. Miután mindenki elmondta, amit hallott és látott, a rendőrök csomagolni küldtek minket, mondván, majd az egyik társuk hazafuvaroz mindenkit. Nikki már indult volna, de elé léptem.

- Maradj Eddie-vel – mondtam neki, miközben megfogtam a karját. – Majd mi összeszedjük a cuccaitokat.

- Köszi – hálálkodott. Láttam rajta, hogy nem akaródzott neki otthagyni a törött bokájú barátját, akinek a kiérkező mentősök rögzítették a lábát, de röntgen nélkül nem merték helyretenni a csontokat.

Luke-kal kézen fogva mentünk fel a második emeletre. Először a mi szobánkba léptünk be. Olyan érzés volt újra ott lenni, mintha már egy év telt volna el. Pedig semmi sem változott az elmúlt órákban. Az összetúrt ágy, amiből hirtelen másztam ki, hogy ellenőrizzem a furcsa zajokat; a teledobált bőrönd és táska, amiben össze-vissza volt minden, Luke annyira sietett a pakolással…

Istenem… Legalább tíz évet öregedtem az előző nap óta – gondoltam magamban, de szólni nem szóltam. Csendben befejezetem a csomagolást, elpakoltam a fürdőszobai kellékeinket és minden mást, hogy semmit se hagyjunk ott, majd ugyancsak szótlanul átmentünk barátaink szobájába. Nem volt túl nagy rend Nikkiéknél, de gyorsan végeztünk ott is. Mikor minden a bőröndökben volt, már indultam volna, hogy levigyem Nikki egyik bőröndjét a kettő közül – az volt a kisebb -, de Luke megállított. Finoman a karomra kulcsolta ujjait és maga felé húzott.

- Beszéljünk arról, amit a pincében mondott – szólalt meg kis idő múlva, mire lehunytam a szemem. Szerencsére félig háttal álltam neki, így nem láthatta az arcom, melyen mindenféle érzelem játszott, majd felsóhajtottam és erőt véve magamon, felé fordultam.

- Még nem vagyok kész erről beszélni – vallottam be neki őszintén, aztán meg se várva, hogy válaszoljon, odabújtam hozzá. Karjaimat a dereka köré fontam és a mellkasához szorítottam az arcomat.

Nem habozott, azonnal átölelt és a hátamat kezdte simogatni. Nem mondott semmit, de nem is kellett. Tudtuk mindketten, hogy mit mondott Yiknar, és hogy az mit jelentett. És azt is tudtuk, hogy valamikor időt kell szakítanunk arra, hogy alaposan átbeszéljük a kialakult helyzetet, de nem az volt a legmegfelelőbb pillanat. Túl sok minden zsongott a fejünkben, hogy higgadtan át tudjuk gondolni.

Kis idő elteltével, mikor kibontakoztunk egymás karjából és levittük a csomagokat, megláttuk a teljesen összetört Gillt és Bent az egyik kanapén ülni. Egymást vigasztalták, mellettük négy bőrönd árválkodott.

- Összeszedték Kevék cuccait – sóhajtottam fel alig hallhatóan.

- Haza kéne vinnünk őket – mondta Luke, s látszódott rajta mennyire sajnálja barátainkat a veszteség miatt. Mi tagadás, az én szívem is darabokban volt Kevin és Lara elvesztése miatt.

- Szóljunk nekik – bólintottam, majd lassan odaléptünk a két, könnyeit törölgető fiatalhoz. - Gill, Ben… - szólítottam meg őket. – Gyertek, hazaviszünk benneteket.

Gill ránk emelte könnyáztatta arcát, és egy pillanatra értetlennek tűnt. Majd mikor felismert minket és a szavaimat is megértette, megszólalt.

- Kivel megy haza Nikki és Eddie? – kérdezte rekedten a sok sírástól.

- Mentő viszi őket a kórházba, hogy megröntgenezzék Eddie bokáját és helyre tudják tenni – válaszolta Luke, aki korábban alaposan elbeszélgetett a mentőorvossal.

- Gyertek – intettem a kijárat felé, mire barátaink kicsit vonakodtak ugyan, de végül beadták a derekukat.

A mentőautónál odaadtam Nikkinek az irataikat, amit a szobájukban direkt külön a zsebembe csúsztattam, majd az ő bőröndjeiket is Luke kocsijának csomagtartójába tettük, hogy ne kelljen becipelniük a kórházba.

- Kitartás! – veregettem meg Eddie ép lábát, mert csak azt értem el, hiszen már a mentőben feküdt, majd Nikkihez fordultam.

- Vigyázzatok magatokra! – ölelt magához barátnőm, mikor elköszöntünk tőle.

- Ti is! – búcsúztam, majd egy puszit nyomtam az arcára és beszálltam Luke mellé.

Gill és Ben már a hátsó ülésen voltak, szorosan egymáshoz bújva. Úgy tűnt, nem képesek meglenni egymás nélkül, bár az őket ért veszteség fényében ezen nem is csodálkoztam.

Mielőtt Luke beindította volna a motort, tekintetem találkozott az ajtóban álló Mr. Dicksonnal, aki biccentett felénk egyet, majd visszament a szállodájába. Nem voltam benne biztos, hogy üdülőhelyként még sokáig fog működni az épület… Amint híre megy – már pedig híre megy, az biztos -, hogy milyen szörnyűségek történtek e falak között, a kutya sem fog megszállni itt – gondoltam. De ez így is volt jól! Túl sok minden volt, amit az épület őrzött. Túl sok titok, túl sok halál, mely örökre a részévé vált. Jobb volt nem bolygatni mindazt!