19. fejezet - Otthon, rémes otthon

Sziasztok!

Íme a következő fejezet!:)

Jó olvasást mindenkinek és várom a komikat!:)

A hazaút rémes csendben telt. Egyikünknek sem volt kedve megszólalni, csak hallgattuk a szinte már fülsértő semmit, és vártuk a pillanatot, mikor végre otthon lehetünk.

Áthajoltam a sebváltó felett és Luke vállának döntöttem a fejem. Jó lett volna, ha átkarol, hogy jobban érezzem a teste melegét, de nem akartam zavarni vezetés közben. Így is kockázatos volt vezetnie, hiszen egész éjjel nem aludtunk semmit, ráadásul ő az elmúlt negyvennyolc órából, körülbelül két órát, ha aludt összesen. Vagy talán még annyit se. Láttam is a szemei alatt lévő sötét karikákon, hogy valóban a végét járja, de még tartotta magát. Szerencsére nem bóbiskolt el egyszer sem a volán mögött.

A hátunk mögött Ben és Gill alig tíz perccel az indulás után elaludtak. Legalább ők pihennek egy kicsit – mosolyodtam el, mikor megláttam őket a visszapillantó tükörben.

Mit nem adtam volna akkor egy ágyért és egy puha párnáért… De arra még várnom kellett. Kora hajnal volt, a nap épphogy felkelt. Körülötte élénkrózsaszínben tündökölt az egész ég. Gyönyörű lett volna, ha nem árnyékolja be mindaz, ami történt.

Önkéntelenül terelgettem el gondolataimat a fájó emlékekről és próbáltam a jövőbe tekinteni, amiről bár tudtam, sosem lesz olyan, mint amilyennek négy nappal korábban képzeltem, reménykedtem benne, hogy idővel enyhül a szívemben érzett fájdalom.

Gillék háza előtt Luke leparkolt és felébresztettük alvó utasainkat. Ben hirtelen azt sem tudta hol van, szegénykém teljesen szét volt esve, de aztán magához tért és mikor körülnézett, ismét könny szökött a szemébe.

- Itt, a ház előtti füvön mondta először, hogy szeret… - révedt el a tekintete, mire összeszorult a torkom, és vissza kellett fojtanom a feltörni készülő sírást.

- Ben… - sóhajtottam tanácstalanul. Fogalmam sem volt róla, hogy mit mondhatnék neki, mégis szerettem volna valahogyan éreztetni vele, hogy számíthat rám. – Gyere ide! – suttogtam, és kitártam felé a karjaimat.

Odahajolt hozzám és hosszan, szorosan összeölelkeztünk. Beleadtam mindet abba a néhány másodpercbe, minden szeretetemet, minden együttérzésemet, amit csak képes voltam átadni neki, s tudtam, ennél többet nem tehetek érte. Hiába mondtam volna neki biztató szavakat, hogy minden rendben lesz, hiába vigasztaltam volna azzal, hogy Kevin már egy jobb helyen van… Én magam sem hittem ezekben. Kevnek ott kellett volna lennie velünk. Élnie kellett volna, hogy szeresse Bent, hogy leérettségizzen, aztán együtt egyetemre menjenek. Nem kellett volna meghalnia!

Mikor kibontakoztunk az ölelésből, láttam, hogy Gill legalább annyira ki van borulva ismét, mint Ben, de szerencsére Luke ott volt, hogy vigasztalja kicsit. Majd mikor ők is elengedték egymást, Benhez fordultam.

- Hazavigyünk, vagy… - szándékosan nem fejeztem be a mondatot, mert úgy gondoltam jobb, ha ő mondja ki, mit is szeretne. Azonban mielőtt megszólalhatott volna, valaki más megtette helyette.

- Maradj velem! – kérte Gill, és a fiú felé nyújtotta a kezét. Ben nem habozott, összefűzte ujjaikat és szorosan magához ölelte.

- Mindig – suttogta barátnőm fülébe, amit valószínűleg nem kellett volna hallanom, de túl közel álltam hozzájuk ahhoz, hogy ezt elkerüljem.

Örültem neki, hogy ők ketten így támogatták egymást. Mindketten gyászoltak, és hogy ott voltak egymásnak, reménnyel töltött el, hogy vigyáznak egymásra, nehogy újabb tragédia történjen!

Luke kivette a bőröndjeiket, de mikor oda akartuk kísérni őket az ajtóhoz, mindketten tiltakozni kezdtek.

- Megoldjuk, köszi – mosolygott ránk Gill.

- Igen, már így is túl sokat tettetek értünk – csatlakozott Ben.

- Ugyan, nem tettünk semmit – válaszolta Luke, de tiszteletben tartottuk a kérésüket, és nem mentünk velük. Megvártuk, míg belépnek az ajtón, és csak azután indultunk el hozzánk.

- Furcsa lesz látni anyuékat – szólaltam meg egy perc múlva.

- Mire gondolsz? – kérdezett vissza Luke.

- Hazudnunk kell nekik is. Titkolózni – mondtam. – Sosem hazudtam még nekik.

- Megértem, de muszáj – nézett rám egy pillanatra, majd azonnal vissza is fordult az útra.

- Tudom – sóhajtottam fel nem túl lelkesen.

- Nem lesz baj! – fogta meg Luke a közöttünk lévő kezemet. – Ott leszek melletted. Végig.

Valamiért az az érzésem támadt, hogy nem csak az elkövetkező órákra célzott, amit a szüleimmel töltünk majd, hanem valami sokkal komolyabb, személyesebb dologra, de kisöpörtem fejemből a gondolatot. Még nem gondolhattam rá!

Mikor megpillantottam a házunkat, megdobbant a szívem. Istenem, de jó itthon lenni – gondoltam jólesően.

Luke kivette a csomagtartóból a bőröndömet, és már majdnem a lépcsőnél jártunk, mikor hirtelen kivágódott az ajtó és megjelentek halálra rémült szüleim.

- Kicsikém! – kiáltott fel anyu, és már a karjába is kapott. Apu mindkettőnket magához szorított, szinte alig kaptam levegőt, de nem ellenkeztem. Megnyugtató volt a szüleim oltalmazó ölelésében lenni. Mintha még kisgyerek lennék, akit csak ők védhetnek meg…

- Felhívott minket a rendőrség – kezdte azonnal apu, mikor elengedtük egymást. – Érted akartunk menni, de azt mondták már elindultatok.

- Mi történt? Tényleg Telford volt? Te jól vagy? – anyuból úgy folytak a kérdések, mintha abba se bírná hagyni. Aztán hirtelen észrevette mögöttem kedvesemet. - Lucas? – kerekedtek el a szemei egy pillanatra.

- Hello, Mrs. Wallace! – köszönt illedelmesen, majd apu felé is biccentett. – Mr. Wallace!

- Köszönjük, hogy hazahoztad a lányunkat – udvariaskodott apu, szokásához híven, ám szavaiból egyfajta célzást is kihallottam, miszerint „köszi meg minden, de most már mehetsz…”

Eljött tehát az ideje, hogy egy dolgot tisztázzak az én drága szüleimmel. Hátranyújtottam a kezem Luke-nak, aki nyomban össze is fűzte ujjainkat, majd visszafordultam anyuék felé, akik meglepetten néztek ránk, jobban mondva a kezünkre.

- Bemehetünk? – kérdeztem, csak hogy megtörjem a csendet.

Ez van, anyuék nem szerették Lucast, pontosan azért, amiért én sem kedveltem a kirándulás előtt. Csapodár, megbízhatatlan alak volt világ életében, vagy legalábbis ezt hitette el mindenkivel, ám nekem most feltett szándékom volt megmutatni, mennyire félreismertük mindannyian Lucas Levine-t.

- Persze – vágta rá apu, valószínűleg reflexből, majd elindultunk befelé. Luke hozta továbbra is a bőröndömet, amit aztán letett az emeletre vezető lépcső mellé, majd mindannyian letelepedtünk a nappaliban.

- Meséljetek el mindent! – kérte anyu azonnal, és egy kis időre félretette a Luke témát.

Kedvesemmel felváltva daráltuk le a betanult szövegünket, minek következtében szüleim egyre inkább sápadtak lettek, és el-elakadt a lélegzetük – főleg, mikor Haley került szóba. Bele sem mertem gondolni hogyan reagálnának, ha az igazságot mesélnénk el nekik. Yiknar és az egész természetfeletti, alvilági dolog alighanem totálisa padlóra küldte volna őket! Örültem neki, hogy megkímélhetem őket mindattól a borzalomtól.

- Istenem, Kicsikém… - sóhajtott fel anyu, mikor befejeztük. – Úgy örülök, hogy semmi bajod! – Azzal választ sem várva, ismét ölelgetni kezdett.

- Jól van, a végén még megfojtod – segített rajtam apu, így visszaülhettem Luke mellé, aki azonnal át is karolt és magához húzott pont úgy, ahogy a kocsiban szerettem volna.

- Nem tudom nem észrevenni, hogy milyen közel kerültetek egymáshoz – jegyezte meg félpercnyi csend után apu, amin végre szívből elmosolyodtam. Milyen diplomatikus megfogalmazása annak, hogy részleteket akar!

- Együtt vagyunk – válaszoltam egyszerűen, miközben éreztem, hogy majd leragadnak a szemeim.

- Igen, azt látjuk – kotyogta közbe anyu kevésbé lelkesen, ami Luke figyelmét sem kerülte el.

- Azt hiszem jobb lesz, ha én megyek – mondta, mire összerándult a gyomrom. Addig eszembe sem jutott, hogy el kell válnunk egymástól, mert neki is haza kell mennie. Az elmúlt napokat végig együtt töltöttük, és annyira megszoktam a jelenlétét, hogy el sem tudtam képzelni, milyen lesz nélküle. Luke persze észrevette a hangulatváltozásomat és megnyugtatóan megsimogatta az arcomat. – Délután visszajövök, jó?

Bólintottam, mert nem bíztam a hangomban. Közel álltam a síráshoz, de közben tudtam, hogy haza kell mennie. A rendőrség az ő családját is felhívta, és valószínűleg már tövig rágták a körmüket, hogy hol lehet a fiúk ennyi ideig.

- Majd kikísérlek! – ajánlotta apu, de mielőtt még felállhatott volna, megelőztem.

- Inkább én.

A bejárati ajtónál kicsit kettesben lehettünk, amire akkor nagyon is szükségem volt. Szorongattam kedvesem ujjait, bár szerettem volna lazítani görcsös kezemen, nem sikerült.

- Visszajövök, rendben? – nézett mélyen a szemembe, miközben homlokát az enyémnek támasztotta. – Pár óra múlva itt vagyok. Addig aludj egy kicsit.

- Oké – sóhajtottam.

- Ne aggódj! – simított végig ajkaival az enyémeken. – Szeretlek.

- Én is téged – mosolyodtam el halványan, majd egy egyáltalán nem visszafogott búcsúcsók után útjára engedtem életem szerelmét.

Mikor visszamentem a házba, anyuék még mindig a nappaliban ültek, és elmélyülten sugdolóztak, természetesen Luke-ról és rólam. Anyu egyfolytában a füle mögé tűrte rövid, szőke haját, ami egyértelmű jele volt az idegességnek, akárcsak kék szemében a feltűnő csillogás. Emellett apu sem tudta titkolni érzéseit. Bár mindketten fiatalok voltak még, apu homlokán jelentős ráncok alakultak ki, mikor összehúzta a szemöldökét. Ezt még a hajvágásra érett barna fürtök sem tudták eltakarni.

- Ne kíméljetek, ki vele! – húztam el a számat, miközben leültem velük szemben.

- Ráér Kicsim, inkább feküdj le – mondta anyu aggodalmasan, apu pedig helyeselt.

- Úgy se tudnék most elaludni – ellenkeztem. – Inkább essünk túl a kioktatáson.

- Miből gondolod, hogy ki akarunk oktatni? – kérdezte apu meglepetten.

- Ismerlek titeket, és tudom, hogy nem tetszik nektek Lucas – mondtam ki egyszerűen, amit gondoltam.

- Az túlzás, hogy nem tetszik… - kezdett tiltakozni anyu, majd meggondolta magát. – De, mégiscsak. Nem tetszik nekünk.

- Nekem viszont annál inkább! – vágtam rá mosolyogva. Az, hogy kedvesemről beszélgettünk, kicsit el tudta feledtetni velem az éjszakai borzalmakat. És míg róla beszéltünk, nem hiányzott annyira.

- Ismerjük Lucast, Kicsim – mondta apu komolyan. Barna tekintetét az enyémbe fúrta, mintha azzal még jobban meg tudna győzni az igazáról. – És tudjuk, hogy milyen. Nem épp a legmegbízhatóbb fiú.

- Nagyon is megbízható – vettem védelmembe nyugodtan, mert attól egyáltalán nem kellett tartanom, hogy eltiltanak tőle vagy ilyesmi. Az szüleim mindig megbíztak bennem és hagyták, hogy magam döntsek az életemről. – Beismerem, régebben én is úgy gondoltam rá, mint ti, de az elmúlt napokban megismertem őt igazából. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek mutatta magát.

- Honnan tudod, hogy nem most játssza meg magát? – vetette ellen anyu logikusan, de én csak a fejemet ráztam. Luke talpig becsületes férfi volt, és az életemet tettem volna rá, hogy őszinte velem.

- Csak tudom – válaszoltam. – Szeretem őt.

- Jaj, Kicsim – sóhajtott fel anyu aggodalmasan. Láthatóan nem tudtam meggyőzni sem őt, sem aput, aki szintén gondterhelten nézett rám.

- Adjatok neki egy esélyt, rendben? – kértem őket. – Az én kedvemért.

- Bízunk benned Meg, tudod – vágta rá apu. – Ha Luke-kal akarsz lenni, legyen. De légy óvatos!

Egy pillanatra összeszorult a torkom, hiszen későn jött az intelem. Már elkövettünk egy hibát Lucasszal, méghozzá nem is akármilyen hibát. Olyasmit, ami életünk végéig kihatással lesz ránk, de ezt még nem mondhattam el a szüleimnek. Nem, míg nem beszéltem meg Luke-kal és tisztáztam magamban az egészet.

- Az leszek – bólintottam rá, majd oldalra eldőltem, hogy a fejemet a karfára fektethessem. Lábaimat felhúztam, és így már kényelmesen az oldalamon feküdtem.

- Nem akarsz inkább felmenni, aludni? – kérdezte anyu, miközben odalépett hozzám, és kedvesen végigsimított az arcomon és a hajamon.

- Nem! – tiltakoztam. – Inkább itt maradnék lent.

- Ahogy akarod – mosolygott rám apu is, majd mindkettejüktől kaptam egy puszit a homlokomra, ám mikor egyedül akartak hagyni, eluralkodott rajtam a félelem.

- Várjatok! – szóltam utánuk. Szüleim persze azonnal megtorpantak, és várakozóan néztek rám. – Nem maradnátok itt velem, míg el nem alszom? – kérdeztem halkan, mert szégyelltem, hogy olyan gyáva vagyok. Még egyedül elaludni sem mertem.

- De, persze – vágta rá anyu és már vissza is jöttek hozzám. Az persze nem kerülte el a figyelmemet, hogy közben aggodalmas pillantást váltottak egymással. Ezer és egymillió éve nem kértem tőlük ilyesmit.

Lejjebb csúsztam a kanapén, hogy anyu elférjen mellettem, majd az ölébe hajtottam a fejem. Apu közben a lábamnál foglalt helyet, finoman simogatni kezdte a vádlimat, anyu pedig a hajamat, ami meg is tette a hatását. Alig néhány perc múlva mély álomba zuhantam.

Bár ne tettem volna…

Álmomban otthon voltam. Abban a házban, amiben mindig is éltem. A szüleim oda vittek haza a kórházból a születésem után, így ismertem minden eldugott kis zugát, megvoltak a saját kis titkos helyeim, ahol a szüleim nem találtak meg, mikor kicsi voltam.

Épp a lépcsőn mentem lefelé, mert valami motoszkálást hallottam a földszintről, mikor furcsa hangra lettem figyelmes. Fülsértő nyikorgás volt, mintha valaki végighúzta volna a körmét az étkező asztalon.

A szívem nagyot ugrott a félelemtől, de azért folytattam a lépcsőzést.

- Apu? Anyu?– kérdeztem, hátha csak ők azok, de sejtettem, hogy nem én dramatizálom túl a helyzetet. Válasz természetesen nem jött.

Mikor leértem a földszintre, bekukkantottam a nappaliba, de ott nem láttam semmi szokatlant. A hang azonban megismétlődött. Most már biztos voltam benne, hogy a konyhából hallatszik, ezért arra indultam. Útközben felkaptam anyu kristályvázáját, ami a fal melletti kisasztalon állt, és védekezésül magam elé tartottam.

Hangtalanul lépkedtem, bár nem volt sok értelme. Bizonyos szinten tisztában voltam vele, hogy álmodok, de a félelem, amit éreztem, megbénította a tudatos felemet.

A konyhában aztán szinte régi ismerősként köszönthettem a démont, aki ezúttal is mélyen az enyémbe fúrta vörös tekintetét, és hörgő hangot adott ki.

- Ezúttalll nemmm menekülsssz…

Yiknar karmos keze az asztal lapján volt és folyamatosan csikorogva járt rajta.

Azt hiszem felsikítottam, majd miután hozzávágtam a vázát – ami átment a füstös testen -, rohanni kezdtem. Egyedül voltam, és nem volt bennem mágia sem, hogy megvédjen. Nem volt semmi, ami közém és a démon közé állhatott volna. Éreztem, hogy a nyomomban van, miközben berohantam a nappaliba, és igazam is lett. Amint megpördültem a sarkamon, a véres szempárral találtam szemben magam. Olyan közel volt hozzám, hogy érezhettem bűzös leheletét az arcomon, miközben vicsorgott.

- Azzz egyémmm vagggy…

Reszkettem minden tagomban, mint a nyárfalevél és hátrálni kezdtem ameddig tudtam, de nem jutottam messzire. Hátam a falnak ütközött, Yiknar pedig végig követett, így csapdába kerültem.

Távoli hangként megütötte a fülem a csengő hangja, ami egy kis reménnyel töltött el, hogy talán valaki a megmentésemre sietett és talán mégsem végzem démonvacsoraként, de mielőtt még segítségért kiálthattam volna, a karmok megragadták a karom, hogy lefogjanak, és a pengeéles fogak a nyakamba martak.

Nem tudom, mi fájt jobban: a csontig hatoló körmök, vagy a torkomat feltépő farkasfogsor. Azt hiszem, mindkettő hozzájárult ahhoz, hogy felordítottam. Sikolyom furcsán visszhangzott körülöttünk, majd csatlakozott hozzá néhány másik hang is, akik a nevemet ismételgették. Nem értettem, hogy kerültek oda, és mit akarnak. Csak a fájdalmat éreztem és a könnyeket, melyek végigfolytak az arcomon.

Majd meghallottam Luke kétségbeesett hangját:

- MW, a francba! Ébredj már fel!

- Luke… - próbáltam mondani, de nem tudtam. Az erő kezdett elhagyni, éreztem, hogy gyengülök, ám mielőtt még végképp elszállt volna belőlem az élet, kényszerítettem magam, hogy felnyissam a szemem.

Semmit sem láttam a könnyektől, melyek befészkelték magukat a pilláim alá, de abban biztos voltam, hogy Lucas ott van mellettem. Vakon tapogatózva a nyakába borultam, és jól kisírtam magam. Mikor elaludtam, azt reméltem, végre kipihenhetem magam, erre egyik rémálomból a másikba csöppentem, állandó főszereplőként Yiknarral.

- Jól van – simogatta a hátam Luke. – Nincs semmi baj.

Hüppögtem még egy ideig, majd elhúzódtam tőle. Akkor vettem észre a mellettünk álló szüleimet, akik falfehér arccal, halálra váltan néztek rám.

- Mi történt? – kérdeztem.

- Ezt inkább nekünk kellene kérdeznünk – vágta rá apu.

- Csak rosszat álmodtam – válaszoltam szűkszavúan, kerülve a tekintetüket.

- Láttalak és hallottalak is már rosszat álmodni, de az meg sem közelítette ezt a mostanit – ellenkezett anyu, és lerogyott mellém a kanapéra. – Mit álmodtál?

- Semmit – vágtam rá túl gyorsan, majd mikor láttam mennyire szeretné tudni, hogy segíthessen, megadtam magam. – Csak Yik… Ööö, akarom mondani a szállodában voltam – javítottam ki magam gyorsan, mikor majdnem kicsúszott a számon a démon neve, akiről mélyen hallgatnom kellett. – Telford… Izé… Üldözött engem… - nyögtem ki végül egy gyorsan összerakott hazugságot, amit a szüleim el is hittek azonnal, de persze Luke nem. Láttam a szemében, hogy tudja, mi rémített halálra valójában, de nem tette szóvá. Helyette inkább ismét a karjába vont, és néhány pillanatig el sem engedett.

- Mikor jöttél? – kérdeztem, hogy megtörjem a ránk telepedő csendet.

- Pont mikor elkezdtél kiabálni – válaszolta kedvesem.

- Micsoda szerencse – mosolyogtam rá. – Te vagy az én megmentőm! – nyomtam egy puszit a szájára, mert azért a szüleim jelenlétében csak nem állhattunk neki vadul smárolni. Pedig akkor igazán jólesett volna egy kis figyelemelterelés.