13. fejezet - Borzalom

      Sziasztok!

      Meghoztam a folytatást, amire azt hiszem minden olvasóm már tűkön ülve várt. Lerántom néhány apróságról a leplet, de közel sem mindenről. Majd meglátjátok.:P

      Örülnék néhány kominak, mert az előző fejezetre igen keveset kaptam.:(

      Jó olvasást mindenkinek!:D

     Első reakciómnak kellett volna lenni, hogy fogom magam és elrohanok olyan messzire, amilyenre csak tudok. Ehelyett azonban ott maradtam – bár hozzátenném, hogy ennek legfőbb oka a földbe gyökerező lábaim voltak -, és csak bámultam magam elé. Szemeim elkerekedtek a rémülettől, ami felkúszott a gerincem mentén. Hideg verejték lepte el az egész testem, miközben valaki dobhártyaszaggatóan sikoltott.

     Beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, hogy én magam vagyok az, aki ilyen harsányan reagált a látottakra. Na jó, nem csak én. Mögöttem Luke hasonlóképpen tett, bár közel sem úgy sipítva, mint én. Az ő torkát is kiáltás hagyta el.

     Nem is csodálkoztam rajta. Szemünk elé olyan látvány tárult, amilyet azt hiszem, ember még nem látott. Ha azonban mégis, akkor a temetőben kötött ki, vagy jobb esetben pedig a zárt osztályon.

     Félhomály volt a szobában, csak az ablakon beszűrődő holdfény adott némi világosságot. Előzőleg sötétben voltunk, ezért a szemünk alkalmazkodott a látási viszonyokhoz. A széles franciaágy a szoba közepén volt, pontosan az ajtóval szemben. Mellette egy test feküdt, olyannyira mozdulatlanul, hogy biztos voltam benne, már halott. Rövid volt a haja, ebből arra következtettem, hogy egy fiú lehet. Körülötte sötét foltot láttam a szőnyegen, ami semmiképpen sem lehetett árnyék. Vér volt?! Ugye nem… Az nem lehet vér! – győzködtem magam, de más ötletem nem volt rá, bár sokkos agyam megállás nélkül zakatolt, hogy fel tudja dolgozni a látottakat.

     Mellette, félig az ágyon, félig a földre csúszva újabb test feküdt. Hosszú haja szétterült az ágyon. Szeme nyitva volt, de nem pislogott. A mellkasa sem mozgott. Ő is halott volt.

     És mintha ez még nem lett volna elég borzalmas, a java még hátravolt. Néhány pillanat alatt kellett felfognom mindazt, amit láttam, az osztálytársaim halálát, mikor valami mozgolódást vettem észre a szemem sarkából. Rémülten kaptam arra a fejemet, miközben a pánik összeszorította a torkomat.

     Életemben nem láttam még ahhoz hasonlót, mint akkor, és Isten látja lelkem, nem is akarok! Egy fekete, füstszerű dolog lebegett néhány centire a föld felett. Karomban végződő karja szilárdnak tűnt, de nem emberi kéz volt. Akkor még nem tudtam mihez hasonlítani. Szemem feljebb siklott, és akkor még valódibb sikoltás tört fel belőlem. A lény feje olyan volt, akár egy farkasé, csak még ocsmányabb. Hosszú pofája előreugrott, szája vicsorba torzult. Éles fogai megcsillantak a beszűrődő fényben, így láthattam rajtuk a vércseppeket, melyek a nyálával keveredve hullottak alá.

     Ez volt az a pillanat, ami végképp betette az kaput a józan eszemnek. Még erősebben ragadtam meg Luke kezét, aki láthatóan nem vette észre a lényt, és rohanni kezdtem. Nem tudtam hová megyünk, azt sem, hogy az az izé követ-e minket, csak az zakatolt bennem, hogy el kell tűnnünk onnan, méghozzá azonnal!

     Futás közben láttam, hogy néhány ajtó kivágódik körülöttünk. A sikoltással és ordítással felébresztettük a közeli szoba lakóit. Csoda, hogy nem az egész szállodát.

     - Mi folyik itt? – hatolt át egy határozott hang az agyam vad kiabálásán.

     Nem akartam megállni, nem is érdekelt, hogy ki az, de valaki megállított minket. Elkapták Luke karját, így megálltunk mind a ketten. Csak akkor vettem észre mennyire zihálok, mind a sírástól, mind a rettegéstől és a gyors tempótól, bár még a folyosó feléig sem jutottunk el. Hirtelen felkapcsolódtak a lámpák a fejünk fölött, amik elvakítottak.

     - Van fogalmatok arról, hogy hány óra van?

     - Néhányan aludni szeretnének…

     - Idióták…

     Ilyesfajta méltatlankodást hallottam mindenhonnan, de nem foglalkoztam velük. Remegett minden tagom. Még a fogaim is össze-össze koccantak.

     - Kérdeztem valamit – csendült ismét az előző hang, amit ezúttal be is tudtam azonosítani: Telford. – Mi folyik itt?

     Meg akartam szólalni, de nem jött ki hang a torkomon. Egyszerűen képtelen voltam másra, mint a zokogás. Luke karjába bújtam, vágyva a biztonságra, de ahogy a mellkasához vont, éreztem milyen gyorsan ver a szíve, és ez egy cseppet sem nyugtatott meg.

     - Ketten meghaltak – mondta Luke érthetően, bár a hangja neki is remegett.

     - Micsoda?

     - Kik?

     - Hol?

     - Hogyan?

     Hangzavar alakult ki a bejelentés után és a diákok a folyosóra tódultak, ami csak még jobban megrémisztett. Összerezzentem minden hangosabb bekiabálástól, ezért Luke szorosabban húzott magához.

     - Hogy mondja? – kérdezte Telford olyan hangsúllyal, mintha kételkedne a fülei épségében.

     - Ketten maghaltak – ismételte meg Lucas. – Abban a szobában – intett a fejével a folyosó túlfelére.

     Telford nem kérdezett többet, egyenesen arra indult, amerre Luke mutatott. Mi nem mozdultunk, de a többiek követték a tanárt. Nikki és Eddie odaszaladtak hozzánk.

     - Meg… – szólított meg barátnőm, mire felemeltem a fejem Luke mellkasáról. Könnyes szemmel néztem rá, így alig láttam belőle valamit, de annyit azért igen, hogy ő is halálra rémült. Átölelt, bár én nem engedtem el kedvesemet. Képtelen voltam rá. Akkor ő volt az egyetlen biztos pont, ami egyben tartotta az elmémet. Már amennyire képes volt rá.

     Egy perc múlva visszajöttek a többiek. Megvetően néztek ránk, és méltatlankodva vonultak be a szobájukba, magukra csapva az ajtót. Nem értettem, mi történt. Miért ránk haragszanak, amiért ketten meghaltak? Mi nem tettünk semmi rosszat!

     - A szoba tiszta – jelentette be Telford, mikor megállt előttünk. Arcán neki is megvetést láttam és haragot. Színe pirosas lett, ahogy a vérnyomása emelkedett. – Nem találtam egy halottat sem, pedig a fürdőszobába is benéztem.

     Nem mondott többet, de a mondat végén lévő csend azt üzente nekünk: Ezt mivel magyarázzátok?

     - Az nem lehet – cincogtam cérnavékony hangon.

     - Nézze meg a saját szemével – intett a grandiózus szoba felé.

     Luke már lépett is, de én nem tartottam vele, ami elég komikusan nézhetett ki, ugyanis mint akinek bebetonozták a lábát, egyhelyben maradtam.

     - Nem akarok oda menni – suttogtam, és szememből ismét könnyek kezdtek folyni.

     - Nincs semmi abban a szobában! – emelte fel a hangját a Vakalapos barom, aki már felettébb unta, hogy felvertük az éjszaka közepén és velünk kell bajlódnia.

     Szerettem volna jól beolvasni neki, a képébe vágni mindazt, amit láttam, és amitől halálra voltam rémülve, de nem tettem. Luke pillantása belém fojtotta a szót. Magabiztosság sugárzott belőle, ami erőt adott, hogy megtegyem azt a néhány lépést. Ismét azt kívántam, bár ne tettem volna.

     A szoba valóban tiszta volt. Sehol egy holttest, sehol egy véres folt a szőnyegen, és sehol egy füstszerű szörnyeteg borotvaéles fogakkal. Mintha a néhány perccel korábban látottak meg sem történtek volna.

     - Nos? – sürgetett minket Telford.

     - Nem értem – ráztam meg a fejem, hátha akkor kitisztul a kép és feltűnnek a testek. Rémes gondolat, de az még mindig jobb lett volna, mint az, hogy megőrültem. Vagyis megőrültünk. Hiszen Luke ugyanúgy állt mellettem, arcán hitetlenkedéssel. Ő is látta, amit én, és nem értette, hogy történhetett mindez. – Hová lettek? Hogy lehetséges mindez?

     - Talán valami félelmetes filmet néztek az éjszaka és rosszat álmodtak – jegyezte meg Telford lefitymálóan, majd becsukta előttünk az ajtót.

     - Nem! – kiáltottam fel. – Nem álmodtunk! Ketten meghaltak ebben a szobában és egy füstös izé ölte meg őket! Láttam!

     - Füstös izé? – nevetett fel a tanár és megcsóválta a fejét. – Miss Wallace, szerintem most menjenek vissza a szobájukba és pihenjék ki magukat. Az az álom valóságosnak tűnhetett, de mint azt maga is láthatja, nem volt az.

     - Ne beszéljen velem ilyen lekezelően! – csattantam fel most már türelmemet vesztve. – Tudom mit láttam, és Luke is látta. – Megerősítésként kedvesemre pillantottam, de arcán zavart láttam. – Ugye láttad? – kérdeztem.

     - A testeket igen, de a füstös izét nem – mondta összehúzva a szemöldökét. – Mi volt az az izé?

     - Nem tudom – válaszoltam, majd hadarni kezdtem. – A föld felett lebegett, a teste olyan volt mintha füstből lenne, de a karja és az arca szilárd volt. Úgy nézett ki, mint egy farkas – magyaráztam visszaidézve a látottakat. Megborzongtam az emlékektől, és önkéntelenül a hátam mögé pillantottam, attól tartva, hogy ott áll mögöttem az a szörnyeteg, de szerencsére nem így volt. Mögöttem csak Eddie-t és Nikkit láttam, akik aggodalmasan néztek ránk.

     - Ezt maga sem hiszi el ugye, Miss Wallace? – horkantott Telford. – Füstszerű lény farkasfejjel? Ugyan már… - legyintett. – Túl élénk a fantáziája, és ha elfogad egy jó tanácsot: ne nézzen többé horror filmet!

     - Nem én találtam ki! – vitatkoztam. – Igenis láttam!

     - Persze- persze…

     - Ebből elég! – szólalt meg Luke is. – Elmegyünk – jelentette ki.

     - Azt sajnos nem engedélyezhetem – váltott a tanár a szigorú hangjára. – Az éjszaka közepe van, és az önök biztonsága az én felelősségem. Itt maradnak.

     - Nem tarthat itt az akaratunk ellenére! – szorította ökölbe Luke a kezét, mintha meg akarná ütni az előttünk álló férfit.

     - Luke… - szólítottam meg még mielőtt hülyeséget csinált volna. Nem mondom, nekem is kedvem lett volna bemosni egy nagyot a Vaskalapos baromnak, de az utána következő jogi procedúrákat nem akartam végigcsinálni.

     - Holnap beszélünk – zárta le a témát Telford határozottan. – Most menjenek vissza a szobájukba!

     Luke gyilkos pillantással nézte, ahogy a tanár hátat fordít nekünk és elindul a szobája felé, de nem ment utána, hogy beleverje a szálloda szőnyegébe.

     - A rohadék – morogta, majd a saját szobánk felé indult, engem is magával húzva.

     Már csak mi négyen voltunk a folyosón. Nikki értetlenül nézett ránk.

     - Mi a fene volt ez? – kérdezte.

     - Hazamegyünk – tért ki a válasz előle Luke. Közben a szobánkhoz értünk, ahol belépve felkapcsolta a lámpát és egyenesen a szekrényhez vezetett. Kikapta alulról a bőröndömet és a saját táskáját, majd a ruháinkat kezdte el az ágyra dobálni.

     - Mit művelsz? – kérdeztem.

     - Pakolok, miért, szerinted minek látszik? – mordult rám, de tudtam, hogy nem miattam dühös, hanem a történtek és Telford miatt.

     - Elmondanátok végre, hogy mi a kurva élet történt az előbb? – követelte Eddie, miután becsukta maga mögött az ajtót.

     - Ketten meghaltak abban a szobában – nézett barátainkra Luke komolyan. – Láttuk. Mind a ketten láttuk, és nem tudjuk, hogyan tűnhettek el onnan, de attól még láttuk.

     - És az a füstizé is ott volt – csatlakoztam kedvesemhez. – Esküszöm, hogy ott volt! A teste füstből volt, a karja éles karomban végződött, a feje pedig olyan volt, mint egy farkasé. Nem tudom megmagyarázni, mi a fene volt, de láttam – jelentettem ki mindhármuknak. – Esküszöm.

     Luke fél percig szótlanul nézett, majd bólintott, jelezve, hogy hisz nekem, majd ismét Nikkiék felé fordult.

     - Akár hisztek nekünk, akár nem, mi ma éjjel hazamegyünk – jelentette ki. – Egy percig sem vagyok hajlandó itt maradni, ha nem tudom, mi a franc folyik itt.

     - Valami tényleg nincs rendben – jegyezte meg Nikki, aki közben lerogyott az ágyra és onnan nézett ránk fekete szemeivel, melyek csillogtak a félelemtől. – Telford is furcsa, a többiek is azok, és most ez…

     - Akkor velünk jöttök? – kérdezte Luke sürgetve őket. Közben mi ketten kedvesemmel már félig bepakoltuk a cuccainkat a táskákba.

     - Igen – vágták rá egyszerre, ami máskor aranyos lett volna, de abban a pillanatban egyáltalán nem volt az.

     - Pakoljatok össze – bólintott Luke, mire barátaink már indultak is.

     Ám még nem érték el az ajtót, mikor valaki bekopogott. Mindannyian megálltunk mozdulat közben. A szívem azonnal dupla ütemre kapcsolt, és éreztem, amint a verejték kiütközik a hátamon.

     - Ki az? – kérdezte elég hangosan Luke, hogy kint meghallják.

     - Emilia Costel – jött a válasz azonnal. A lány hangja egyenletes volt, de éreztem benne valamit, ami nyugtalanított. Ennek ellenére, elindultam az ajtó felé.

     - Mit művelsz? – kapta el a karomat Luke. Szemei szikrákat szórtak.

     - Beengedem – válaszoltam neki hirtelen jött nyugodtsággal, ami bár nem törölt ki belőlem minden félelmet, jelentősen javított az ítélőképességemen.

     - És ha ő a gyilkos? – kérdezte kedvesem erősen megszorítva a karomat. – Ha ő ölte meg őket?

     - Nem ő az – jelentettem ki. – A füstbigyó tette, nem Emilia.

     - Az még nem azt jelenti, hogy megbízom benne – jött az azonnali felelet.

     - Srácok – köszörülte meg Emilia a torkát a folyosón. – Nem túl jó a hangszigetelése ennek az ajtónak.

     Luke fújtatott egyet, majd maga mögé tolt, és ő engedte be az East High School nem hivatalos vámpírját. Emilia most is olyannak tűnt, mint máskor: fekete ruhák, fekete smink, hullafehér arcbőr. Ettől a gondolattól felrémlettek előttem a halottak ernyedt testei, amitől megrázkódtam, de leküzdöttem magamban a késztetést egy újabb adag bőgésrohamra.

     - Mit keresel itt? – esett neki azonnal kedvesem, amint az ajtó becsukódott a lány mögött.

     - Én hiszek nektek – mondta. – Elhiszem, hogy meghaltak ketten, mert nem ők az elsők ezen a kiránduláson.

     - Mi… Miről beszélsz? – kérdezte Nikki, és közelebb lépett Eddie-hez.

     - Sokan meghaltak eddig, ha nem vettétek volna észre – nézett rá barátnőmre szigorúan. – Bár miért is vennétek észre azt, ami az orrotok előtt van? Sokkal egyszerűbb elfordulni és azt mondani, minden rendben, ugye?

     Utolsó szavánál hirtelen rám kapta a tekintetét, és úgy nézett, mintha a gondolataimban akarna olvasni. Szinte már éreztem is, ahogy behatol a privát szférámba és kilesi minden titkomat és emlékemet.

     Luke-nak egy cseppet sem tetszett ez a pillantás, ezért védelmezően elém állt, hogy eltakarjon Emilia elől, de én nem hagytam neki. Oldalra léptem és tartottam a szemkontaktust a lánnyal.

     - Honnan tudod? – kérdeztem.

     - Boszorkány vagyok – mondta egyszerűen, és abban a pillanatban még el is hittem neki, hogy az.

     - Na persze – forgatta meg a szemét Luke. – Boszorkány…

     - Ha nem hiszel nekem, az a te bajod – vetett felé egy lenéző pillantást, majd ismét felém fordult. – Miért nem hallgattál a megérzéseidre?

     Nyeltem egy nagyot. Ez több volt a soknál aznap estére. Erre mégis mit mondhattam volna? Hogy féltem? Hogy könnyebb volt homokba dugni a fejem? Vagy csak nem érdekelt? Hiszen ez mind igaz lett volna…

     - Azt hiszem, értem – húzta el a száját Emilia, nem várva többé a válaszomra.

     - Mi van? – kérdezte Eddie. Egy kukkot sem értett az egész beszélgetésből, ahogy Nikki és Luke sem. És ahogy én se nagyon. Emilia kész rejtély volt. Honnan tudta, hogy éreztem valami rosszat? Honnan tudta, hogy nem tettem semmit? Honnan tudott bármit is?

     - Hosszú történet, és a te mágiátlan agyad nem is lenne képes felfogni – vágta rá Emilia egyszerűen.

     - Hogy mit mondtál? – csattant fel Eddie, és láttam rajta, hogy majd’ felrobban a méregtől.

     - Jó, oké – léptem közéjük, mielőtt még valami baj történt volna. – Van most ennél nagyobb problémánk is.

     - Ahogy mondod – bólintott Emilia, majd mit sem törődve a barátaim ellenséges tekintetével, az ágyhoz sétált és leült a szélére. Ölébe egy réginek tűnő vaskos kötetet fektetett, ami addig a karjában pihent. – Sok mindenről kell beszélnünk.

12. fejezet - Tervek

     Sziasztok!

     Meghoztam a következő fejezetet! Jó olvasást és várom a komikat!:)

     Jaj, és ne kövezzetek meg a végén, jó? Köszi.:D:D:D

     Az első nehézségen túl voltam aznap. Nikkit önmagához képest, egészen könnyen le tudtam szerelni. Nem akartam még a lehetséges terhességemről beszélni vele. Addig nem, amíg biztosat nem tudok. Mi értelme lett volna őt is bevonni ebbe az idegtépő helyzetbe? Abszolút semmi. Elég volt az, hogy Luke szemében időről időre felfedeztem azt a bizonyos aggodalmat, ami bennem is munkálódott. Nem kellett ehhez még Nikki, és persze Eddie gondterhelt arckifejezése…

     - Hova-hova ilyen sietősen azzal a megpakolt tálcával?

     Annyira elmerültem gondolataimban, hogy csak akkor vettem észre Kevint, amikor majdnem nekimentem az első emeleti lépcsőfordulóban. Természetesen Ben és a lányok is vele voltak. Ez a négyes legalább annyira össze volt nőve, mint a miénk. Komolyan mondom, az „esküvő” óta egyszer sem láttam őket külön. Na persze leszámítva a csajnapunkat. Akkor aztán nem foglalkoztunk pasikkal.

     - A szobánkban reggelizünk Luke-kal – mosolyogtam barátaimra, akik persze azonnal lecsaptak a témára, csakúgy, mint Nikkiék korábban. Nem maradtam ott sokáig, hogy az egyáltalán nem visszafogott célzásaikat hallgassam. Kinyújtottam rájuk a nyelvem – persze vigyorogva, hiszen nem haragudtam rájuk -, majd folytattam utamat felfelé.

     Mikor beléptem a szobánkba, zavaróan nagy csend fogadott: Lucas elaludt. Halk légvételei voltak az egyetlen hangforrás a helyiségben. Amilyen óvatosan csak tudtam, becsuktam magam mögött az ajtót – ráfordítottam a kulcsot -, majd a kisasztalhoz vittem a tálcát. Éhes voltam, de nem akartam kedvesem nélkül nekikezdeni, felébreszteni meg még annyira sem szerettem volna, így inkább lefeküdtem mellé, és figyeltem, ahogy édesen alszik.

     A takaró csak a csípőjét takarta, egész felsőteste feltárult előttem, akárcsak izmos, focista lábai, amik kicsit lelógtak az ágyról. Az oldalán feküdt, felém fordulva. Hasonló testtartást vettem fel én is, és olyan közel fészkelődtem hozzá, amennyire csak tudtam, anélkül, hogy megzavartam volna.

     Szemügyre vettem arcának minden apró kis részletét: szemöldökei finom ívét, ajkainak kecses vonalát… Istenem, nem volt olyan része, amit ne szerettem volna. Lucas Levine tökéletes volt. Persze önfejű és makacs is, de mellé hatalmas szívet kapott, valamint olyan kedvességet és megértést, mely hiányzott a mai emberekből.

     Órákig képes lettem volna mozdulatlanul feküdni mellette, de nagyjából egy órával később hirtelen összeráncolta az orrát, majd elmosolyodott.

     - Bámulsz – szólalt meg álomittas hangon, mire felkuncogtam.

     - Nem is – vágtam rá.

     - De igen – mondta. – És ez hátborzongató.

     - Szeretem nézni, ahogy alszol – vigyorogtam, mire félig felnyitott szemhéja alól lesett rám.

     - Én meg téged szeretlek – húzódott közelebb, hogy kedveskedve meg tudjon csókolni. Nem tiltakoztam ellene. Azonnal utat engedtem neki, majd elmerültem a szerelemben, melyet akkor mindennél jobban éreztem.

     - Tudom – suttogtam, mikor vége lett. – De ha elmondom mit terveztem, még jobban fogsz.

     - Az nem hinném, hogy lehetséges – vágta rá, de azért feljebb tornázta magát az ágyban, hátát az ágytámlának támasztotta és várakozóan nézett rám.

     - Majd meglátjuk – kacérkodtam. – Bezártam az ajtót és eldobtam a kulcsot. Csak holnap reggel fogom megtalálni.

     Egy pillanatig értetlennek tűnt, majd szélesen elmosolyodott.

    - Itt fogjuk tölteni az egész napunkat, kettesben? – kérdezte.

     - Ahaaa – nyújtottam el a szó végét. – Nikkiék tudnak róla, ha van valami, majd szólnak.

     - Igazad volt – kiáltott fel hirtelen, majd rám vetette magát és letepert az ágyra. – Tényleg jobban szeretlek.

     - Mondtam én – kuncogtam, kiélvezve az újabb szenvedélyes csókot. – És még ennél is jobban fogsz, ugyanis hoztam reggelit.

     Fejemmel az asztal felé böktem, ahol étvágygerjesztően tornyosultak a friss zsemlék és a többi ínycsiklandó finomság. Csak hogy engem igazoljon, Luke gyomra hangosan megkordult. Kedvesem arcán alig látható pirosság jelent meg, ami csak még komikusabbá tette a helyzetet.

     - Ide vele! – mondta, és már ki is pattant az ágyból.

     Amint közöttünk volt a tálca, összefutott a nyál a számban: én is éhes voltam, de Luke több-kevesebb sikerrel visszafojtott kuncogása magára vonta a figyelmemet.

     - Mi az? – kérdeztem értetlenül.

     - Nem hoztál kést? – Eddig bírta visszafogni magát. Kirobbant belőle a nevetés és betöltötte az egész szobánkat.

     És való igaz, nem vittem kést. Vittem zsemlét és mindent, amit csak bele lehet tenni, de az eszköz, mellyel mindezt elérhettük volna, bizony lent maradt.

     - Basszus… - húztam el a számat bosszúsan. - Hogy a fenébe felejthettem el?

     Fújtatva kezdtem el kimászni az ágyból, hogy leszaladjak az étterembe, ami nagy valószínűséggel már üres volt, hiszen több, mint egy óra telt el a reggeli óta, szóval kezdhettem volna megkeresni a konyhát, hogy kunyeráljak egy kést, de Luke – továbbra is pofátlanul vigyorogva – visszatartott.

     - Megoldjuk anélkül, ne aggódj – mondta, majd a kezébe vett egy zsemlét, és ügyesen ketté tépte. Nem volt a legétvágygerjesztőbb tálalás, de jobb volt, mint a semmi.

     Nem múlt el minden dühöm, de azért a helyemen maradtam és végignéztem, hogy egy másik zsemlét is elintéz.

     - Jó, és mivel kenjük meg? – mutattam rá a nyilvánvalóra, mire lesújtó pillantást kaptam. Luke-nak mindig, mindenre volt válasza. Megszokhattam volna már.

     Mit sem törődve a tisztasággal vagy az ágynemű állapotával, kibontotta a kis dobozos vajat, majd beledugta az ujját és rákente a széttépett zsemlére.

     - Ez undorító – jegyeztem meg végigkísérve a mozdulatot.

     - A szükség nagyúr, MW – nézett rám mosolyogva. – Nem akarom, hogy lemenj és nekem sincs kedvem lemenni késért. Szóval ez van. – Úgy ejtette ki a szavakat, mintha épp egy teljesen természetes dologról beszélne. De a huszonegyedik században a kézzel evés nem igazán tartozott a természetes dolgok közé. – Ugyan már – nevetett fel, mikor még mindig nem osztottam a lelkesedését. – Ne finnyáskodj. Inkább egyél. – Azzal a kezembe nyomta a megvajazott zsemlét, amibe időközben egy szelet felvágott is került.

     Nem árulok el vele nagy titkot, nem sok kedvem volt így megenni, de egyvalamiben egyetértettem Luke-kal: ez a megoldás még mindig jobb volt, mint éhen halni, vagy felfedezőútra indulni, hogy megtaláljam az egyébként tiltott területnek számító konyhát.

     Minden ellenérzésem elszállt, mikor beleharaptam. Ugyanolyan íze volt, mintha késsel csinálta volna. Nem is értettem magamat, mire fel voltam ilyen elutasító.

     - Na, mit mondtam? – kacsintott rám kedvesem, mikor észrevette milyen jóízűen eszem.

     - Jó, oké, belátom. Igazad volt – sóhajtottam fel megadóan.

     - Tessék? Hogy mondod? – nevetett Luke, és a füléhez tette a kezét, hogy jobban halljon. – Bocs, nem értettem rendesen.

     - Dehogynem értetted – vigyorogtam, de azért megismételtem. – Igazad volt.

     - Mint mindig – vágta rá játékosan.

     - Álmaidban – forgattam meg a szemem, majd folytattam az isteni finom szendvicsem elpusztítását.

     Míg én bőven beértem eggyel, Luke hármat is leküldött a torkán. Kettő vajas, felvágottas volt, míg a harmadik lekváros. Csupán a felét tudta rákenni – azt is az ujjával, amit már kezdtem megszokni – és mikor végzett azzal a szendviccsel is, komisz vigyorral a szája szélén nézett rám.

     - Van egy ötletem, mit csináljunk ezzel – fogta meg a félig üres kisdobozt.

     - Sejtettem – mondtam, és már türelmetlenül vártam mit talált ki. Biztos voltam benne, hogy valami izgalmasat.

     - Gyere közelebb – mondta, mire gondolkozás nélkül közelebb húzódtam hozzá. Ujját megint a lekvárba mártotta, majd a rajta lévő eperdzsemet a szám szélére kente. Finom eperillata beszivárgott az orromba.

     Már tudtam, mit fog tenni, mégis szapora légvételekkel vártam, hogy odahajoljon hozzám és lágyan lecsókolja rólam az édességet. Néhányszor már csináltam ilyet a múltban, még Taylorral, csak akkor csoki öntetet használtunk, de az közel sem volt ilyen vérforraló, mint most Luke-kal. Gondolkozás nélkül utánoztam le korábbi mozdulatát, és most én kentem össze az ő száját, majd csókoltam le róla. Rosszfiúként nem elégedett meg ennyivel. Amint letisztítottam, megragadta a tarkómat és magához rántott. Buján csókolt, és olyan szenvedélyesen, hogy esélyem sem volt tiltakozni ellene.

O*o*o*O

     Egy jó óra múlva, mikor már kellőképpen visszaállt a légzésünk normális tempóra, egymás karjában feküdtünk. Fejem Luke vállán pihent, míg egész testemmel hozzásimultam, és közben ujjbegyeimmel a mellkasára rajzoltam mintákat.

     - Mit fogsz csinálni érettségi után? – kérdeztem hirtelen. Addig ez eszembe sem jutott, pedig kellett volna. Alig néhány hónap múlva érettségi, aztán főiskola. Részben az vetett véget az előző kapcsolatomnak, és most egy pillanatra megrémültem, hogy talán Luke és közém is sikerül befurakodnia, akár egy alattomos kígyó, ami ellen bárhogy küzdünk, szétszakít minket.

     - Orvosira gondoltam – jött az azonnali válasz, de Luke hangjában észrevettem azt a bizonyos bizonytalanságot, ami bennem is motoszkált. Neki is eszébe jutott a lehetőség, miszerint pár hónap múlva elválnak útjaink egymástól.

     - Tényleg? – lepődtem meg. – Azt hittem apukád nyomdokaiba lépsz, és beszállsz a családi vállalkozásba.

     Luke apja, Matt Levine üzletember volt, de azt senki se kérdezze meg tőlem, hogy mivel is foglalkozott pontosan a cége, mert fogalmam sem volt. Bőven megelégedtem annyival, hogy Mr. Levine volt a főnök, és bármikor találkoztam vele, mindig pedáns öltönyt viselt.

     - Az kellene még… - nevetett fel Luke. – Rövid úton meg is ölnénk egymást apuval.

     - Miért, nem jöttök ki jól? – emeltem rá a tekintetem.

     - De, jól kijövünk, csak a legtöbb esetben nem egyezik a véleményünk. Máshogy gondolkozik, mint én – magyarázta.

     - Értem – bólintottam. – És melyik szakterület érdekelne? – kérdeztem tovább az orvosira visszatérve.

     - Gyerekorvos szeretnék lenni – mondta, amin már tényleg nem kellett volna meglepődnöm, hiszen láttam mennyire imádja a húgát, és az elmúlt napokban megismerhettem az igazi Lucas-t, aki nem egy kőbunkó, mint ahogy sokáig képzeltem. De attól még kikerekedett a szemem egy pillanatra.

     - Gyerekorvos? – kérdeztem vissza.

     - Igen – mosolyodott el. – Imádom a gyerekeket, és ahogy észrevettem, ők is csípnek engem.

     - De miért pont gyerekorvos? Biztos, hogy van valami oka – ütöttem tovább a vasat.

     - Tényleg van neki – komorodott el. – Két éve télen Amy csúnyán megfázott. Tüdőgyulladást kapott. A dadusa vigyázott rá, mert anyáéknak el kellett menniük valami céges rendezvényre, és nem öltöztette fel rendesen, mikor kivitte levegőzni. Majdnem másfél hétig volt kórházban – mesélte. Arckifejezése rendezett volt, de én láttam rajta, hogy még mindig nem heverte ki teljesen. – Anya végig bent volt vele, én is egyenesen odamentem a suliból, és egészen a látogatási idő végéig bent is maradtam – tartott egy pillanatnyi szünetet, majd folytatta. – Rémes volt úgy látni. Ott látni őt.

     Elhallgatott, és a tekintetét is az ablak felé fordította, hogy ne lássam, mi játszódik le benne. De én anélkül is tudtam, hogy ránéztem volna. Nem volt igazi testvérem, de tudtam milyen a testvéri szeretet. Nikki az volt számomra, még akkor is, ha a bőrünk közötti különbséget leginkább a vanília és a tejeskávé összehasonlításával lehetett jellemezni, akárcsak a hajunk színét. Szöges ellentétben állt velem, mégis tudtam mit éreznék, ha kórházba kerülne.

     - Halálra rémültél, ugye? – kérdeztem halkan, hogy érzékeltessem vele, nyugodtan elmondhatja. Ez olyan fiús dolog volt, nem akarta kimutatni előttem mennyire megijedt, de én azt szerettem volna, ha nem fél elmesélni.

     Vonakodva, de végül visszafordult felém. Szeme dühös volt, de nem miattam. Ebben valahogy biztos voltam.

     - Igen – vallotta be keményen. – Tizenhat éves voltam, és tehetetlenül álltam a kishúgom ágya mellett, aki olyan sápadt volt, mintha meghalt volna, és csak az arca volt kipirulva a láztól, ami sehogy sem akart lemenni. És mindez amiatt a felelőtlen ribanc miatt, aki nem volt képes rendesen felöltöztetni! Ha akkor tudtam volna, hogy hol lakik, esküszöm megöltem volna! Apu kirúgta, mikor Amy köhögni kezdett és beárulta, hogy csak a kabátját meg a sapkáját vetette fel. Se egy vastag pulcsit, se egy sálat nem volt hajlandó ráadni… A nyomorult!

     Megnyugtatóan a karjára tettem a kezem, hogy érezze, ott vagyok vele, de ez nem sokat segített rajta. Két év elteltével is irtó dühbe gurult. Visszaemlékezve rémlett nekem valami abból az időből. Luke szokatlanul csendes volt néhány hétig, bár akkoriban már nem foglalkoztam vele, hiszen nekem ott volt Tay, és Luke egy seggfej volt. De ha akkor tudtam volna azt, amit most… Ha csak egy öleléssel is, de segítettem volna neki, hogy könnyebben feldolgozza a történeteket. Ám most semmi sem tartott vissza, hogy megtegyem mindezt.

     Szorosabbra fűztem az ölelésem, és még jobban hozzábújtam. Kicsit fájdalmas volt, ahogy magához vont, de nem szóltam érte. Szüksége volt rá, éreztem.

     - Most már minden rendben van – mondtam. – Amy jól van. Meggyógyult, és nem veszítetted el.

     - De nem miattam gyógyult meg – mondta szomorúan, amitől elszorult a torkom. – Én semmit sem tehettem érte azonkívül, hogy fogtam a kezét és imádkoztam, pedig nem vagyok vallásos.

     - Ezért akarsz gyerekorvos lenni – összegeztem a hallottakat. – Nem tudtál segíteni neki, de a saját gyerekeden majd tudsz, ha megtanulod, hogyan kell.

     Nem folytattam, pedig lett volna még, amit szerettem volna elmondani neki, de inkább meghagytam abban a tudatban, hogy nem jöttem rá mindenre. Pedig nagyon is rájöttem. Luke félt, sőt rettegett attól, hogy újra hasonló helyzetbe kerül. Nem akart még egyszer olyan tehetetlenül és kétségbeesetten állni egy számára fontos gyerek ágya mellett, aki esetleg az életéért küzd.

     - És Amy gyerekein is – bólintott elismerve, hogy rátapintottam a lényegre.

     - Megértem – mosolyodtam el, és egy gyengéd puszit leheltem az arcára.

     - Nikki anyukája megmozgatott néhány szálat, és a nyáron előképzésen voltam a Harvardon – mondta olyan egyszerűen, mintha az időjárásról beszélgetnénk.

     - Tessék? – kiáltottam fel, és azonnal vigyázz-ülésbe vágtam magam. – A Harvardon? És ezt csak így mondod?

     Nikki anyukája szintén gyerekorvos volt, és bár tudtam, hogy igen elismert szaktekintély a szakmájában, nem gondoltam volna, hogy ennyire. Harvard??? És én miért nem tudtam erről? Na jó, ez egy hülye kérdés volt. Persze, hogy nem tudtam róla. Abban a pillanatban, hogy Nikki vagy Eddie előhozakodtak Luke-kal, máris leintettem őket, és témát váltottam. Magától pedig esélye sem lett volna elmesélni mindezt. Még hallani se akartam róla, nemhogy személyesen beszélni vele! Én, idióta!

     - Igen, a Harvardon – mosolyodott el heves reakciómon.

     - És hogy sikerült? Úgy értem, fel fognak venni? Milyenek is a jegyeid? Mrs. Cooper biztosan segít neked bejutni. Vagy nem? Mégis mi volt? Mesélj el mindent! – úgy hadartam, mint akinek még levegőre sincs szüksége.

     - Mesélnék én, ha hagynál szóhoz jutni – mondta komolykodva, mire csúnyán néztem rá. Felsóhajtott, majd mesélni kezdett. – A jegyeim jók, majdnem mindenből kitűnő vagyok.

     - Stréber – motyogtam közbe, mire rám vigyorgott, majd folytatta.

     - Mrs. Cooper elég jó viszonyban van a dékánnal. Az előképzés jól sikerült, minden tanár meg volt velem elégedve, szóval van esélyem bejutni – mondta büszkén.

     - Jaj, ez annyira csodálatos! – lelkendeztem. – A Harvard… Mindenki oda akar bejutni.

     - Te is? – kérdezte a kezemet simogatva. – Neked mik a terveid a gimi utánra?

     Boldog mosolyom azonnal lehervadt az arcomról. Nem akartam erről beszélni. Annyira kínos volt, hogy szinte mindenki pontosan tudta, mit akar az élettől, és erről pontos tervet készített fejben, én pedig ott álltam tanácstalanul.

     - Nem tudom – vallottam be, és lesütöttem a tekintetem.

     - Hé, MW – nyúlt az állam alá, hogy rá nézzek. – Ne aggódj emiatt. Még van időd dönteni.

     - Na igen… - sóhajtottam fel. – De mi van, ha nem tudok? Vagy ha rosszul döntök?

     Nem is akartam kimondani mindezt, a szavak szinte maguktól hagyták el a számat, és mire észbe kaptam, már kint is voltak.

     - Nem fogsz rosszul dönteni – mondta mély meggyőződéssel. – De ha mégis, sosem késő változtatni. Mi az, ami érdekelne?

     Elgondolkoztam egy percre, egyrészt, hogy megemésszem biztató szavait, és képes legyek hinni bennük, másrészt, hogy rájöjjek miben is vagyok jó.

     - Eszembe jutott, hogy ügyvéd leszek, mint apu – válaszoltam. – De nem hinném, hogy sokáig bírnám. Látom apun, hogy milyen stresszes a sok fafejű ügyfél miatt.

     - Szerintem sem neked való munka – bólintott egyetértően.

     - Az íráson is elgondolkoztam, mert anyutól örököltem valamicske tehetséget hozzá.

     - Na, az már jobban illene hozzád! – helyeselt. – Olvastam a sulilapban a novelládat. Nagyon tetszett.

     - Tényleg? – mosolyodtam el meghatottan.

     - De még mennyire – bólogatott hevesen. – Nem értek hozzá, de szerintem hibátlan írás volt.

     - Nem volt az – vágtam rá továbbra is mosolyogva.

     - Nekem akkor is tetszett.

     - Köszönöm – bújtam ismét a mellkasához, hogy a karjaiba tudjon zárni. Annyira jó volt ott lenni. Akkor nem éreztem semmi feszültséget vagy szorongást a jövő miatt. Elöntött a béke érzete, mert ott voltam, ahol lennem kellett.

     Néhány percig így feküdtünk, szorosan összesimulva, mikor is hirtelen eszembe jutott valami. Ördögi tervet szőve feljebb emelkedtem egy kicsit, hogy elérjem Luke száját, és amikor sikerült, lágyan ajkaira nyomtam a sajátomat.

     - Tudod mi jutott eszembe? – kérdeztem két puszi között.

     - Mi?

     - Hogy amikor hazamegyünk – válaszoltam továbbra is folytatva a selymes simításokat, hogy elvonjam a figyelmét és megőrjítsem -, talán… vezethetnék én.

     Mielőtt még válaszolhatott volna, szenvedélyesen lecsaptam rá, és csókolni kezdtem. Nem értem el vele semmit. Egy fél percig kiélvezte a helyzetet, majd, hogy megmutassa mennyire észnél volt végig, eltolt magától pár centire. Szemei vidáman csillogtak, ajkán mosoly bujkált.

     - Vezetni akarod a kocsimat? – kérdezte.

     - Igen – váltottam át kiskutya szemekre, mivel a csábítás nem működött. – Nagyon szeretném vezetni – mondtam kislányosan behízelgő hangon.

     - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – mondta, és közben minden erejére szüksége volt, hogy visszafojtsa a feltörni készülő nevetését. – Még csak egy éve van jogsid.

     Na, ettől elöntött a pulykaméreg. Gyűlöltem, mikor valaki a korommal hozakodott elő!

     - Miért, neked mióta? – kérdeztem felháborodottan.

     - Két éve - vágta rá. – Elfelejtetted, hogy nemrég volt a szülinapom. Már tizennyolc vagyok, míg te…

     - Ki ne mond! – szóltam közbe és, hogy lássa, milyen durcis vagyok, elhúzódtam tőle. Kibontakoztam az öleléséből, és az ajtó felé fordultam, a hátamat mutatva neki. – Tizenhét vagyok – mondtam.

     - Igen – kuncogott mögöttem. – Még egy hónapig annyi vagy, szóval egy hónap múlva visszatérhetünk erre a kérdésre.

     - Tessék? – kaptam felé a fejem. – Azt képzeled, hogy egy hónap múlva már szóba fogok veled állni?

     - Most is szóba állsz – mutatott rá a nyilvánvalóra.

     - Mert muszáj! – fújtattam. – De sokáig fog tartani, amíg kiengesztelsz ezután – mondtam félig komolyan, félig játékosan. Nem tudtam volna sokáig haragudni rá, de ez a beszólás tényleg nem tetszett. Miért kell az ember orra alá dörgölni, hogy még csak tizenhét éves? Sosem fogom megérteni!

     - Nem hiszem én azt! – mondta. – Megvan a módszerem arra, hogyan bolondítsalak magamba még jobban – tette hozzá büszkén, mire elfintorodtam.

     - Nagyképű vagy!

     - Ugyan, csak ismerem magamat és a képességeimet – nevetett, majd a kezét a hátamra tette, pontosan a gerincem fölé. A takarót magam elé szorítottam, mikor felültem, de a hátam teljesen csupasz volt. Ott érezni széles, férfias tenyerét közvetlenül a bőrömön, igencsak jól eső érzés volt. Lassan simogatni kezdett, a derekamtól egészen a tarkómig, majd vissza le. Alig egy perc elteltével a legtöbb düh és neheztelés, ami bennem volt, elszállt. Isteni finom volt a cirógatása. Halkan felsóhajtottam, főleg, mert beláttam, hogy tényleg igaza volt. Megvolt hozzá a képessége, hogy még jobban magába bolondítson.

     Felült mögöttem, és a nyakamhoz hajolt. Lágyan megcsókolta a fülem alatti részt, de a simogatást egy pillanatra sem hagyta abba.

     - Na, haragszol még? – suttogta, mire megborzongtam.

     - Nem – válaszoltam őszintén.

     - Tudtam én – mosolyodott el, és még közelebb hajolt a fülemhez. – Éppen ezért hazafelé vezetheted a kocsimat.

      Olyan halkan mondta, hogy először azt hittem rosszul hallottam, de mégsem. Boldogan fordultam meg és ugrottam a nyakába. Annyira tetszett a kocsija, már az első pillanattól fogva, hogy megláttam a születésnapja utáni napon, ahogy begördült vele az iskola parkolójába. Azóta arra vágytam, hogy egyszer vezethessem.

      - Köszönöm – hálálkodtam két csók között. – Miért kellett így felidegesítened? – kértem számon.

     - Mert egy kicsit hiányzott a régi, szúrós MW – válaszolta kuncogva. – Mióta együtt vagyunk, csak a lágy éneddel találkoztam.

     - Egyik énem sem szúrós! – húztam össze a szemöldökömet rosszallóan.

     - Dehogynem! – vágta rá. – De én azt is szeretem.

     Néhány órával később, mikor már félig az igazak álmát aludtam, ismét furcsa hangokra lettem figyelmes. Hasonló volt, mint előző éjjel, ami Thomas és Lily szobájából szűrődött át, de ez most a másik oldalról hallatszott be. Ott nem olyan pár volt, akik együtt jártak volna, ezért eszembe se jutott, hogy talán valami korhatáros dolgot művelnének. Azonnal kiment az álom a szememből.

     Luke már mélyen aludt, az a reggeli egy óra nem volt elegendő számára. Nem akartam felébreszteni, ezért egyedül indultam útnak, hogy megnézzem, mi folyik a szomszédban. Halkan nyitottam ki az ajtót, és nem is csuktam be magam után, hogy visszafelé már ne legyen vele gondom.

     Csakhogy, amint kiléptem a folyosóra, már máshonnan hallottam motoszkálást. Elfojtott nyögés is keveredett bele, valamint nyöszörgés.

     Mi a fene? – kérdeztem magamban, majd összeszedve minden bátorságomat, amit csak találtam, elindultam a sötét folyosón. Közben mindenféle marhasággal nyugtattam magamat, például, hogy nem lesz semmi baj, nincs semmi a sötétben rajtam kívül, és nyilván csak valakik nagyon jól érzik magukat. De a lelkem mélyén éreztem, hogy ez nem igaz. Igenis volt ott valami. Valami, amiről már az első napon tudtam, hogy ott van, de gyáva módon nem voltam hajlandó foglalkozni vele.

     Ahogy lassan, hangtalanul haladtam tovább előre, egyre erősödtek a nyöszörgések. Már nagyon közelről hallottam. Nincs már messze – gondoltam. Szívem a torkomban dobogott, annyira féltem attól, amit találni fogok, de nem akartam megállni. Pulzusom úgy dobolt a fülemben, hogy a nyögéseken kívül mást nem is hallottam. Ezért lehetett, hogy nem hallottam a mögöttem lépkedőt. Egészen addig nem tudtam róla, hogy ott van, míg hirtelen be nem fogta a számat és magához nem rántott. Ösztönösen küzdeni kezdtem ellene, ahogy elöntött a pánik, de erősebb volt, mint én. Esélyem se volt ellene. Sikítani akartam, de a számon lévő kéz megakadályozott benne.

     - Nyugi, MW, én vagyok az – suttogott a fülembe, de először meg sem hallottam. Csak a szívem vad dobogása, a vérem őrült zúgása visszhangzott a fülemben. Csupán akkor nyugodtam le valamennyire, mikor megismételte, és eljutott a tudatomig, hogy Luke az. Belehanyatlottam a karjába, és levegő után kapkodtam a rémülettől. Egész testemben remegtem, és ha Luke nem fogott volna olyan erősen, biztosan összecsuklottam volna.

     - Ne haragudj! – mentegetőzött. – Nem akartam utánad szólni, mert biztos voltam benne, hogy halálra rémisztelek és felsikoltod az egész szállodát.

     - Ez sem volt a legjobb megoldás – ziháltam. – Majdnem infarktust kaptam.

     - Tudom, sajnálom – hallottam meg a bűntudatot a hangjában. – Mi a fenét keresel itt?

     - Hallottam valamit – válaszoltam, és most, hogy már nem voltam közvetlen életveszélyben, ismét fülelni kezdtem. Még mindig hallani lehetett az elfojtott nyögést és neszezést. – Te is hallod? – kérdeztem alig hallhatóan.

     - Igen – válaszolta ugyanolyan halkan. – Mi a franc ez?

     - Nem tudom.

     Ezúttal ketten folytattuk utunkat a folyosón, és egyre közelebb kerültünk ahhoz, ami végképp megváltoztatta az életünket. A folyosó vége előtt az egyik ajtó résnyire nyitva volt. Halványan látszódott az ablakon beszűrődő holdfény. Nem akartam odamenni! Isten látja lelkem, nem akartam. Tudtam, hogy valami olyat fogok látni, amit nem akarok, de nem bírtam ellenállni. Kíváncsiságom túl erős volt, hogy legyőzze bennem a félelmet. Remegő kézzel nyúltam a kilincs felé – míg másik kezemmel görcsösen kapaszkodtam Lucas-ba, majd szélesre tártam az ajtót.

     Bár ne tettem volna! Amit ott találtam, az borzalmasabb volt mindennél, amit addig bármikor láttam.

11. fejezet - Másnap reggel

     Sziasztok!

     Meghoztam a következő fejezetet! Jó olvasást hozzá és várom a komikat!:)

     Reméltem, hogy az elmúlt éjszaka csak valami rossz vicc volt, vagy ami még idegesítőbb lett volna, ha egy rossz álom, de nem. A zsigereimben éreztem, hogy valóság volt.
     Olyan volt az egész, mintha alig öt percet aludtam volna, pedig legalább négy-öt órára ki voltam ütve. Ellenben Luke tényleg csak pár percet aludt mellettem. Ahogy felé fordultam, láttam is szemei alatt a sötét karikákat, amik egyáltalán nem tetszettek. Lágyan végigsimítottam rajta ujjbegyeimmel, mire becsukta a szemét és mélyen felsóhajtott.
     Nem tudtam, mit mondhatnék. Az éjjel már mindent megbeszéltünk, amit csak lehetett. Kivéve talán egy dolgot, de azt nem tudtam hogyan hozhatnám fel. Nem akartam még jobban elrontani a kedvünket, bár az is igaz, hogy ennél jobban már nem nagyon lehetett. Azért mégiscsak a hallgatás mellett maradtam.
     Vágytam Luke ölelésére – alvás közben eltávolodtam tőle –, ezért közelebb bújtam hozzá és a mellkasára hajtottam a fejem. Szíve egyenletesen vert a fülem alatt, talán csak egy kicsit szaporábban, mint szokott. Karomat átvetettem a hasán, mire éreztem, hogy megfeszül egy pillanatra, majd lassan ellazult. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, behunytam a szemem és küzdeni kezdtem az egyre éledező vággyal, ami nem a legjobb pillanatban akart eluralkodni rajtam. Az után, ami történt, vajmi kevés esélyt láttam rá, hogy Luke szeretkezni akarjon velem, legalábbis addig, míg biztosat nem tudunk a terhességről.
     Mintha csak meghallotta volna gondolataimat, szorosan magához húzott, majd egy perccel később eltolt magától és az oldalára fordult, a hátát mutatva nekem.
     Hát ennyire nem vágyik a közelségemre – állapítottam meg gondolatban, és éreztem, amint a végtelen csalódottság végigszáguld az ereimben. – Ennyi lett volna? – tűnődtem. – Pár napot kaptam vele, aztán egy őrületes hiba következtében végképp elveszítettem?
     Elfogadtam. Ha Luke már nem akar engem, hát nem akar. Éppen ezért nem is tettem semmit, amivel esetleg visszaédesgethetném magamhoz. Helyette csak magamra húztam a takarót és a hátamra feküdtem. Ugyanúgy bámultam a plafont, mint ő az éjszaka közepén, azzal a különbséggel, hogy míg ő akkor semmit sem láthatott belőle, én a félhomályban egész jól ki tudtam venni mindent. A sötétítő függönyök nem voltak teljesen elhúzva, közöttük egy vékonyka csíkban beszivárgott a kinti napsütés, mintha még az is az orrom alá akarná dörgölni, milyen szép az élet, csak az enyém készült romokba dőlni. Szuper!
     - Egy utolsó perverz vagyok – morrant fel mellettem Luke, mire rá kaptam a tekintetem.
     - Tessék? – kérdeztem értetlenül, mire dühöngve visszafordult felém. Szemöldökeit összehúzta és fújtatva vette a levegőt, akár egy felbőszült bika.
     - Szemét alak vagyok, MW – mondta egyenesen a szemembe nézve. – Olyasvalaki, akit fejbe kéne lőni a gondolatai miatt.
     - Miért mondod ezt? – kérdeztem most már rémülten. Nem voltam hozzászokva Luke lelkiismeretes oldalához, és megijesztetett a szemében látható önvád. Addig azt hittem, velem van baja, hogy rám haragszik, engem nem bír elviselni a közelében, de most már láttam, hogy tévedtem. Saját magával nem volt kibékülve. Csak azt nem tudtam, hogy mi az oka ennek.
     - Mert őrülten kívánlak – mondta összeszorított fogakkal. – Mondtam az éjjel, hogy még soha senkivel nem voltam óvszer nélkül… csak veled. És te, a tested… Olyan forró és nedves voltál, hogy képtelen vagyok másra gondolni. Szívem szerint most rád vetném magam, hogy újra érezhesselek, de nem tehetem meg, mert már így is annyi hibát elkövettem ellened. – A szavak úgy ömlöttek belőle, mint kiadós esőzés után a megáradt folyó. Nem volt eleje, és nem volt vége, csak a nyers őszinteség, mely megdobogtatta a szívem, és mely jobban esett bármely csóknál.
     - Én is kívánlak téged, és számomra is fantasztikus volt téged érezni – ismertem el, állva a tekintetét. – Még sosem csináltam ilyesmit, és a múlt este nagyon finom volt. Éppen ezért arra gondoltam, amikor hazamegyünk és kiderül, hogy nem vagyok terhes, elmegyek az orvoshoz és íratok fel vele bogyót, hogy ne kelljen többé óvszert használnunk – hadartam el kedvesemnek alig néhány perce megszülető tervemet. Szemei, melyek eddig dühvel és vággyal telitettek voltak, most hirtelenjében meglepettek lettek.
     - Komolyan mondod? – kérdezte. – Azt hittem, hallani sem akarsz majd arról, hogy még egyszer hozzád érjek.
     - Már miért ne akarnám? – mosolyodtam el. – Szeretlek, és ezen az sem változtat, ha terhes lettem.
     - Én is szeretlek, és akkor is szeretni foglak, ha tényleg gyerekünk lesz – vallotta be, mire olyan heves csókot kapott, mint még sohasem. - Akkor még mindig akarsz engem? – kérdezte, mikor vége lett, és szemeiben láttam, hogy még egy utolsó megnyugtatásra vár, amit én készségesen meg is adtam neki.
     - Mindig akarni foglak – válaszoltam neki, majd ismét csókolni kezdtem.
     Luke fölém hemperedett, befészkelte magát a combjaim közé, amitől azonnal meg is éreztem nekem nyomódó kemény férfiasságát, de a boxeralsója masszív anyaga még közöttünk volt. És nem is állt szándékomban addig megszabadítani tőle, amíg…
     Hirtelen szakítottuk meg a csókunkat és egyszerre ejtettük ki a varázsszót, ami valószínűleg komikus lett volna más helyzetben, de abban nem volt az.
     - Óvszer.
     Luke azzal már le is mászott rólam és a szekrényhez sietett, hogy kihalássza a dobozkát a ruhái közül. Nem vártam rá tétlenül, lekaptam az éjjelre kölcsönkapott pólót, így már meztelenül vártam vissza szerelmemet, aki ennek láttán elmosolyodott - azzal a jellemző szívdöglesztő mosolyával -, és mielőtt még visszatért volna hozzám, megszabadult egyetlen ruhadarabjától is. Kezében nem csak egy csomag gumit tartott, hanem az egész dobozt, amit az éjjeliszekrényre tett, hogy kéznél legyen.
     Ahelyett, hogy ismét rám feküdt volna, megtartotta magát fölöttem és az ajkaimra hajolt. Lágyan becézgetett, majd áttért a nyakamra és a kulcscsontomra. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Az övé voltam. Nem csak a szívem, a lelkem és a testem is.
     Hangosan felsóhajtottam, mikor finom szája a melleimen kezdett felfedezésbe, s míg egyik hegyes kis csúcsomat ajkaival kényeztette, a másikat ujjai közé vette, és hosszú-hosszú percekig eljátszadozott vele, egyre jobban elvéve a maradék józan eszemet is.
     Azt hihettem volna, a tegnapi sokk elővigyázatosabbá tesz, de nem így lett. Egy fikarcnyi félelem sem volt bennem, hogy Luke talán ismét védekezés nélkül akar majd a magáévá tenni. Bíztam benne, még annál is jobban, ahogy Taylorban, ami már nagy szó volt, hiszen előző barátommal majd egy év együtt járás után feküdtem le először, mikor a bizalmam és a szerelmem is megingathatatlannak bizonyult irányába. Erre itt volt Luke a néhány napos kapcsolatunkkal, és az életemet is rá mertem volna bízni. Rá is bíztam.
     Közben felhagyott melleim csókolgatásával, lejjebb siklott a hasamra, majd amikor a köldökömnél tartott, felpillantott rám. Ugyanabban a pillanatban néztem én is őrá, ami még izgatóbbá tette a szituációt. Felemelkedett egy percre, megfogta a csípőmet mind a két oldalon, majd kicsit lejjebb mozdított az ágyon, így már majdnem középen feküdtem.
     Mellkasom vadul hullámzott, várva a folytatást. Izmaim őrült módjára rángatóztak, annyira pattanásig feszültem minden idegszálammal, majd mikor Luke lehajolt és megéreztem az első csókját a combjaim között, akaratlanul is felnyögtem. És akkor még el sem kezdődött az ostrom. Felrémlett előttem Lucas előző napi ígérete, hogy addig fog kényeztetni, amíg nem könyörgök neki, hogy hagyja abba, és már előre tudtam, mit fog tenni. És nem is tévedtem. Luke nyelve úgy járt rajtam és bennem, mintha csak a számat csókolná, amivel egyre hangosabb és erőteljesebb sóhajokra késztetett, míg a végén már megállíthatatlanul nyögdécseltem, de akkor sem állt meg, még csak nem is lassított.
     Két vagy három észveszejtő orgazmus után, mikor már végképp nem bírtam tovább, valóban könyörögni kezdtem neki.
     - Luke – sóhajtottam a nevét erőtlenül. – Kérlek… Hagyd… Hagyd abba…
     Még kaptam egy utolsó csókot, majd megkönyörült rajtam és diadalittas mosollyal az arcán feljebb kúszott, de közben nem restelkedett megállni egy-két kényeztető puszira a mellemnél, végül elérte a számat. Visszafogott csókot váltottunk, másra nem is nagyon lettem volna képes azután, amit átéltem, majd mikor végre kihevertem az utolsó gyönyörrohamot is, visszatért az erőm.
     Hátára fordítottam Luke-ot, majd fölé kerekedtem, és kivettem a kezéből az addigra megszerzett kis csomagot. Egy fél pillanattal később az óvszer a helyén volt, már csak feljebb kellett emelkednem, hogy végre összeforrasszam testünket. Nem volt olyan finom érzés, mint előző este, mikor is teljes valójában érezhettem Luke bársonyos keménységét, de így sem volt rossz. Mikor teljesen bennem volt, megkerestem tekintetét, hogy lássam, milyen érzés neki. Félig lehunyt pillái alól nézett fel rám, mogyoróbarna szemei vadul lángoltak a szerelemtől és az elragadtatástól, miközben kezei a combomra és a csípőmre vándoroltak. Simogattak, ahol csak értek, majd mikor lassan mozogni kezdtem felette, erőteljesen a húsomba markolt, s közben ajkairól egyre erőteljesebb nyögések szakadtak fel, ahogy én is egyre erőteljesebb ütemet diktáltam.
     Néhány perc elteltével Luke felült, miközben mélyen az ölébe húzott, és szenvedélyesen csókolni kezdett. Mellkasunk egymásnak feszült, éreztem milyen vadul vibrálnak izmai, de egy pillanatra sem hagytam abba a csípőm mozgását. Nem is lettem volna képes rá. Hajtott a vágy, minél többet akartam. Fülemben hallottam vadul zúgó véremet, amint az ereimben kering. Szívem olyan gyors iramra kezdett, hogy azt hittem menten kiugrik a helyéről, de nem tette. Helyette rákapcsolt még egy kicsit, miközben mi ketten Luke-kal úgy szorítottuk egymást, hogy az már egyenesen fájdalmas volt, de egyikünk sem foglalkozott vele.
     A gyönyör kirobbant a testünkből és a világ csak kettőnkre korlátozódott. Nem létezett más, csak mi, csak az összekeveredő lélegzetünk, miközben mély kortyokban kaptunk az éltető oxigén után. Pihegve dőltem neki, ő pedig nekem, még mindig szorosan ölelve egymást.
     Képes lettem volna elaludni abban a percben, de Lucas nem engedte. Kis idő elteltével leemelt az öléből, majd egy gyors szájra puszi után kisietett a fürdőszobába. Addig én kihasználtam a hatalmas ágyunk adta lehetőséget és összegömbölyödtem a közepén. Istenem, fantasztikusan éreztem magam. Halálos rémületnek kellett volna tombolnia bennem, akárcsak az este, ehelyett nyugodt voltam és boldog. Szinte szárnyaltam, annyira jól éreztem magam. Lucas olyan volt számomra, mint a legjobb gyógyszer. Mindenre hatott. Legyen szó félelemről, vagy bármi másról, tudtam, ha ő ott van, ha mi együtt vagyunk, nem lehet semmi gond.
     Szélesen rámosolyogtam, mikor visszajött és odabújt hozzám. Átnéztem felette az éjjeliszekrényen álló órára, és bosszúsan láttam, hogy már nyolc óra is elmúlt, vagyis hamarosan le kellett mennünk. Nem volt kedvem hozzá. Egész nap ott akartam maradni, ahol voltam: Lucas karjában.
     - Nem vagy éhes? – kérdezte hirtelen.
     - De – válaszoltam hasonló stílusban, mint ő, előző nap reggel, és jelzésértékűen csókolni kezdtem.
     - Hééé – tolt el magától egy perc múlva, hogy a szemembe tudjon nézni. – Nem erre gondoltam – vigyorgott.
     - Én viszont nagyon is arra gondolok! – vágtam rá és fölé hemperedtem, lent tartva őt az ágyon. Karjai körém fonódtak, befedték szinte az egész hátamat, miközben magához szorított. Mellkasunk egymásnak feszült, ami csak még jobban felszította bennem a tüzet, és az előbbi álmosságot végképp kiűzte a tagjaimból.
     - Nem felejtettem ám el, amit tegnap reggel mondtál a kajáról – kuncogott két csók között. Ezzel sikeresen magára is vonta a figyelmemet és felhagytam ajkai kóstolgatásával.
     - Tényleg?
     - Tényleg – bólintott. – És mivel én éhes vagyok, úgy gondolom, te is az lehetsz.
     Valóban az voltam. Gyomrom visszafogott korgással tudtunkra is adta, hogy bizony vágyik valami szilárdra is, nem csak a tömény szerelemre.
     - Ühüm – helyeseltem, majd egy tökéletes terv kezdett formálódni a fejecskémben. – Megyek, hozok fel valamit. – Azzal már le is kászálódtam róla.
     - Majd én – vágta rá azonnal, és már kelt is fel az ágyból, de visszatartottam.
     - Maradj – mondtam. – Alig aludtál az éjjel.
     - Te sem aludtál túl sokat – húzta össze a szemöldökeit nemtetszése jeleként.
     - Nem baj – mosolyodtam el. – Azt szeretném, ha itt maradnál és pihennél egy kicsit. – Ismét végigsimítottam a szeme alatt, ahol most még sötétebbek voltak az árnyékok. Halálosan kimerült lehetett már.
     - MW, engem nem kell kiszolgálni – mondta nagy komolyan, ami egy kissé meglepett. Minden férfi szerette, ha kényeztetik, és amennyire tudtam, Luke sem volt ez alól kivétel. Még élénken emlékeztem rá, hogy első nap segítettem neki kicsomagolni, mert egyedül lusta volt megcsinálni. Akkor csak szórakozott volna velem? – tűnődtem el. Valószínűleg. Csak be akart cserkészni, és ezért mindent megtett, hogy közelembe férkőzhessen. Cseles!
     - Nem is akarlak kiszolgálni! – jelentettem ki annyi büszkeséggel a hangomban, amennyit csak bele tudtam vinni, majd kajánul rávigyorogtam. – De az még nem azt jelenti, hogy nem szeretnélek kényeztetni néha.
     - Arra tudok jobb módszert is, minthogy átmenj pincérnőbe – kacsintott rám, amitől vágyakozóan görcsbe rándult a gyomrom. Oh, igen. Nekem is lettek volna ötleteim, de…
     - Nincs apelláta! – néztem rá szigorúan. – Itt maradsz, én pedig hozok reggelit.
     Egy pillanatra elkerekedtek a szemei, majd hangos nevetésben tört ki.
     - Ezek szerint a kapcsolatunkban te hordod a nadrágot. én meg csak követem az utasításaidat?
     - Ahogy mondod! – vágtam rá, aztán gyorsan kiszaladtam a mosdóba, hogy elvégezzem folyó ügyeimet.
     Szerencsére, mikor visszamentem a szobába, Luke még mindig az ágyban hevert és nem próbálkozott tovább. Helyette csak mohó szemekkel figyelte, ahogy magamra kapom a rövidnadrágomat és egy pólót.
     - A rendelést azért leadhatom? – kacérkodott, mire felugrottam az ágyra, csípője két oldalára térdelve ráültem, aztán a mellkasára dőltem. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy a szánk majdnem összeért, de azért kénytelen volt feljebb emelni a fejét, hogy ténylegesen el is érjen. Ez van, küzdjön meg a csókomért!
     - Mit szeretnél? – kérdeztem.
     - Teljesen mindegy, csak a tálalás számít.
     - Valóban? – kuncogtam.
     - Aha – bólogatott. – Bármi jöhet, amit rólad ehetek meg.
     - Nem elég, hogy pincérnő, most még asztaldísz is legyek? – játszottam tovább.
     - Nem bánod meg, ígérem – vigyorgott, miközben tenyere izgatóan siklott le, majd fel a testemen.
     - Akkor meglátom, mit tehetek – nyomtam még egy utolsó csókot az édes ajkakra, majd kilibbentem a szobából.
     A folyosón összefutottam néhány osztálytársammal, de nem fordítottam rájuk túl sok figyelmet. Sietni akartam, hogy újra Luke karjában lehessek. Minden pillanatban hiányzott, mikor nem volt mellettem. Tisztára, mintha valami függőség alakult volna ki közöttünk.
     Az étteremben is lófráltak néhányan, míg mások az asztalok körül ültek és vígan reggeliztek. Odaléptem ahhoz az asztalhoz, amelyiknél előző nap is ültünk, és ami természetesen már szépen meg volt terítve. Egy tálcára halmoztam néhány zsemlét, meg hozzá két kisvajat, meg dzsemet, valamint felvágottat, hátha Luke inkább azt kívánja meg.
     Épp az ásványvízért nyúltam, mikor felhangzott mögülem egy túlságosan is ismerős nevetés. Nikki.
     - A francba – fújtam ki a levegőt. Egyáltalán nem volt most kedvem találkozni se vele, se Eddie-vel.
     - Mi az kisanyám, kirabolod az éttermet? – kérdezte, mikor mellém értek és meglátták a kezemben a rengeteg kaját.
     - Nem – mosolyogtam rájuk, nehogy észrevegyenek bármit is -, csak a szobánkban reggelizünk Luke-kal.
     - Áhá – csillantak fel Nik szemei – Reggeli az ágyban, értem.
     - És hol van a mi kis csődörünk? – kuncogott kedvesén Eddie.
     - Fent – válaszoltam.
     - Csak nem hagyod pihenni egy kicsit két menet között? – ütötte továbbra is a vasat barátnőm.
     - De – vágtam rá, hogy előbb szabaduljak, aztán már indultam volna, ám nem jutottam messzire. Nikki megfogta a karomat és visszatartott.
     - Történt valami? – kérdezte hirtelen. Az előbbi jókedvének már nyoma sem volt. Nem tudtam, hogyan érzett rá a dologra, de ettől féltem. Valahogyan mindig képes volt kiszúrni, ha nyomta valami a lelkemet. És bár boldog voltam, az előző esti rémület nem tűnt el nyomtalanul. Ott volt bennem, mélyen eltemetve, és Nikki megérezte azt. Mindig megérezte.
     Máskor kapva kaptam volna az alkalmon, hogy kiönthessem neki a szívem és megszabaduljak aggodalmaimtól, de abban a pillanatban nem voltam rá képes. Egyszerűen nem akartam beszélni a történtekről, a rémületről, amit éreztem, és ami bármelyik pillanatban ismét felszínre törhetett. Az, hogy csak mi ketten tudtunk róla Luke-kal, képes volt elhitetni velem egy kis időre, hogy mindez talán nem is valóságos. Hiszen ez az egész kirándulás olyan volt, mint egy hatalmas vicc. Telford nem foglalkozott velünk, mindenki azt csinált, amit csak akart, és az osztály háromnegyed része hülyére kefélte magát az elmúlt napokban, ami lássuk be, nem igazán volt megszokott egy elméletileg tanulmányi kirándulásnak beharangozott, iskolai vakáción.
     - Nem, minden rendben – vágtam rá túl gyorsan, és feltűnően kerültem a tekintetét is, ami végképp bebizonyította neki, hogy nem mondok igazat.
     - Meg… - kezdte volna, de közbeszóltam.
     - Nincs semmi baj – néztem most már a szemébe, hogy megnyugtassam, hiszen ismertem Nikkit. Ha úgy hagyom itt, hogy nem mondok valami konkrétat, egész nap a körmét fogja rágni idegességében. – Volt egy kis gond az este – vallottam be, majd gyorsan hozzátettem -, de ne aggódj, rendben? Jól vagyok.
     - De mi történt? – csillantak meg fekete szemei aggodalmasan.
     - Majd máskor elmesélem, jó? – tértem ki a válaszadás alól. – Most megyek, mielőtt Luke éhen hal – forgattam meg a szemem, jó látványosan, hogy oldjam a feszültséget, majd megszorítottam Nikki ujjait. – Tényleg nincs okod aggódni – mondtam még, majd választ sem várva, elfordultam. Aztán hirtelen vissza, ugyanis eszembe jutott valami. – Ha Telfordnak mégis eszébe jutna, hogy mi is a világon vagyunk, szóljatok be hozzánk, rendben?
     - Egész nap a szobátokban akartok lenni? – Az Eddie arcán felvillanó mindentudó vigyor idegesített egy kicsit, de nem tettem szóvá. Inkább csak bólintottam.
     - Úgy tervezzük – mondtam, bár nem beszéltem meg előre Lucas-szal, bíztam benne, hogy nem lesz ellenére az ötlet.
     - Jól van – bólintott Nikki, így most már tényleg elindulhattam.
     Kifelé menet, szemügyre vettem a többieket, akik körülöttem voltak. Még kevesebben voltak, mint előző reggel, és amennyire láttam, Thomas és Lily sem voltak közöttük, akiknek a szobájából azokat a furcsa hangokat hallottuk előző éjjel.
     Milyen különös… - tűnődtem el, majd gyorsan ki is űztem fejemből ezeket a gondolatokat. Hiszen nem volt benne semmi különös. Talán ők is a szobájukban, az ágyukban akarták tölteni a napot, akárcsak mi. Nem volt ebben semmi szokatlan…
     Vagy talán mégis…?

10. fejezet - Véletlenek nincsenek

Sziasztok!!:)

Meghoztam 2012 első fejezetét!:P

Eseménydús fejezet, bár rövidebb, mint amit tőlem esetleg megszokhattatok, de azért remélem tetszeni fog nektek!:P

Jó olvasást és ne feledjétek a komikat!!!:P

Emilia szavai még sokáig ott visszhangoztak a fülemben. Miután elment, Alyson is - tovább füstölögve magában - lelépett, mi pedig Nikkivel tanácstalanul néztünk egymásra. Láttam a szemében, hogy ő is elgondolkozott azon, amit a „vámpírcsaj” mondott, de őt közel sem érintette meg annyira, mint engem. Ezúttal már nem tudtam homokba dugni a fejem és kényszeríteni magam, hogy ne lássam, ami az orrom előtt volt. Márpedig ott volt minden, csak én nem láttam meg. Vagy csak nem akartam. Nem tudom. Még most sem, hogy oly sok év eltelt azóta a kirándulás óta. Csak azt tudom, hogy féltem, mert szinte a csontjaimban éreztem, hogy valami szörnyűség közelít felénk, valami olyan, amilyet még nem láttunk, és ami az egész további életünket meghatározza majd. Feltéve, hogy túléljük.

Nem maradtunk ott sokáig. Már így is eltelt a fél délután. Nem beszéltünk Emiliáról, nem beszéltünk semmi felkavaróról. Nikki mester volt a témák elterelésében, és ezt a képességét ezúttal is bevetette. Alig néhány perccel később, mikor már az épületben voltunk, keresve a többieket, ismét vidáman nevettünk, és csak a felszín alatt maradtak aggodalmas érzések, gondolatok.

Eddie-t és Luke-ot a szálloda egy eldugott részén találtuk meg, ahol egy régi biliárdasztal körül a fél osztály játszani próbált. Egy menet kellős közepén toppantunk be, ahol is Eddie meg Luke párban játszottak méghozzá az ikrek, Kev és Gill ellen. Szerettem biliárdozni, jó is voltam benne, de ezúttal nem éreztem a késztetést, hogy beszálljak.

Lucas arca felvidult, mikor meglátott, és felém nyújtotta a kezét.

- Itt van az én kabalám – vigyorgott rám, majd mikor odaléptem hozzá, mit sem törődve a közönséggel, nyíltan felvállalva, hogy együtt vagyunk, megcsókolt. A többiek hangos ujjongásba kezdtek ennek láttán, de nem zavart. Finom csók volt, nem túl szenvedélyes, de nem is az az unalmas fajta, aminél alig várja az ember, hogy abbamaradjon. Ez egyfajta lágy, szerelmes vallomásnak hatott inkább.

Miután vége lett, egy pillanatra hozzábújtam, majd hagytam játszani, és az oldalvonalról szurkoltam nekik. Természetesen nyertek. Ők ketten, nem csak legjobb barátok voltak, de tökéletesen ki is egészítették egymást, bármibe is kezdtek. Legyen szó kosarazásról, fociról, vagy akár biliárdozásról, Eddie és Luke együtt verhetetlenek voltak!

- Győztes csók? – kacsintott rám, mire ismét a karjában találtam magam. A testem szinte magától reagált a hívására, nem is kellett külön parancsot adnom a mozgásra. Mintha csak hozzá tartozott volna. Az övé volt.

Újabb játék vette kezdetét, ezúttal két másik fiú ellen, akiket bár ismertem, sohasem fordítottam rájuk túl sok figyelmet. Főleg azon az estén nem. Épp elég rágódnivalóm volt már így is. Leültem az egyik sarokban, néztem az asztal körül összeverődött tömeget, és közben megállás nélkül járt az agyam.

Menekülj el! – visszhangzott a fejemben az egyértelmű utasítás, de nem engedtem neki. Nem akartam belegondolni abba, hogy talán tényleg azt kellene tennem. Ha akkor tudtam volna, amit most tudok, fogtam volna Luke-ot és a barátainkat, és meg sem álltam volna hazáig. Akkor talán megmenthettem volna őket. Istenem, még mindig fáj, ha rájuk gondolok. Arra, hogyan haltak meg…

Aznap este viszont, miközben hangzavar és ujjongás tombolt körülöttem, vagy éppen méltatlankodó ciccegések hangzottak fel, nem tettem semmit. Megvártam, míg a játéknak vége lett, majd jókedvben elfogyasztottam a vacsorát a barátaim társaságában, és nem gondoltam semmi rosszra. Kiélveztem a helyzetet, mintha csak tudnám, hogy az utolsó alkalommal vagyunk mi így nyolcan együtt, egy asztalnál, vacsora közben. Persze nem tudhattam.

Miután elköszöntünk mindenkitől és jó éjszakát kívántunk mindenkinek, ki-ki a saját szobája felé indult. Mi tagadás, reggel óta vártunk már erre a pillanatra Luke-kal, aminek meg is lett az eredménye. Épphogy beléptem az ajtón és felkattintottam a lámpát, Lucas becsukta mögöttünk az ajtót, megragadta a karomat és magához rántott. Hátam az ajtó kemény felületéhez préselődött, Luke teste pedig hozzám. Fél füllel hallottam, hogy ráfordítja a zárat, hogy biztosan ne zavarjanak meg bennünket, de akkorra kényeztető nyelve már a számban volt, ami eléggé lefoglalt ahhoz, hogy semmi másra ne tudjak figyelni.

Kezei bebarangolták a testem, becsusszantak a szoknyám alá, megragadva a bugyimat, ami egy pillanattal később már a földön is volt a bokám körül, míg én a pólójától szabadítottam meg. Kétségbeesetten kutattam a hátát, a mellkasát, simogattam ahol csak értem, mert nem volt elég, amit eddig kaptam belőle, aztán a rövidnadrágja elejével kezdtem vacakolni. Szívem szerint széttéptem volna az egészet úgy, ahogy volt, annyira vágytam már Luke-ra, de végül csak sikerült kioldanom a kis csomót és letolnom a csípőjén az alsónadrágjával együtt.

Innentől kezdve felgyorsultak az események. Észre sem vettem, Luke már le is húzta a felsőmet – melltartóval együtt – a hasamra, hogy szabadon kényeztethesse melleimet, majd egy másodperccel később megragadta a combjaimat és magára rántott. Lábaimat a csípője köré fontam, amitől lüktető férfiassága a bejárathoz került. Nem tétováztunk. Hangosan felnyögtem, mikor teljes valójában a testem mélyére csúszott és minden porcikámban remegni kezdtem. Az egész napos vágyakozás után elég volt ennyi, és máris a mennyországban találtam magam.

Miközben én szárnyaltam, Luke ütemesen mozogni kezdett bennem, ezzel elnyújtva az én gyönyörömet és közelebb hajszolva magát a sajátjához. Szája vadul az enyémet kereste, tenyerei súlyomat megtartva a combom és a fenekem alatt voltak. Hátam kissé kényelmetlenül nyomódott az ajtóhoz, de bőven kárpótolt mindenért, ahogy Luke a nevemet sóhajtotta és egyre gyorsabban mozgott.

Lábai elgyengültek az orgazmus közeledtével, ezért gyorsan magához szorított, majd megfordult, végig a karjában tartva, és a szőnyegre fektetett - az ágyig biztos, hogy nem jutottunk volna el. Alig két-három előrenyomulás után, Luke minden izma megfeszült és mélyen, teli torokból felnyögött, miközben éreztem, hogy az élvezete forró sugárban elárasztja a testem. Ez volt a legcsodálatosabb, amit csak megtapasztaltam addigi életem során… egészen a következő pillanatig, mikor tudatosult bennem, hogy mit is tettünk.

Luke rám hanyatlott, vadul kapkodta a levegőt és egész testét remegés rázta az őrületes extázis utóhatásaként, míg én lágyan simogattam a hátát és próbáltam elhitetni magammal, hogy mindez csak álom és nem a valóság. Ám egy perc elteltével, amit én a struccpolitika elvén, homokba dugott fejjel töltöttem, Luke óvatosan kihúzódott belőlem és az oldalára gördült, majd hangosan elakadt a már csendesedő lélegzete.

- Istenem… - nyögött fel ezúttal elborzadva, ami végképp elhitette velem, hogy ez bizony a valóság, ami elől nem menekülhetek el csak úgy.

Gondolkozás nélkül felpattantam, és a fürdőszobába rohantam. Nem foglalkozva azzal, hogy a zuhanyrózsából záporozó víz jéghideg, beálltam alá és sikálni kezdtem magam.

Ez nem történhet meg velem! – zakatolt az agyamban. – Nem lehet! Ez csak valami vicc!

De nem volt az, bármennyire is szerettem volna, hogy az legyen. A combom belső oldalán folydogáló fehér, krémszerű anyag egyértelműen hirdette bűnünket.

- MW! – kiáltott fel Luke, mikor utánam jött. Hangjában rémületet hallottam, de nem foglalkoztam vele. Karjába kapott és kihúzott a víz alól, ami még mindig fagypont körül lehetett.

- Engedj el! – förmedtem rá, bár ha őszinte akarok lenni, nem rá haragudtam. Sokkal inkább magamra.

- Tüdőgyulladást fogsz kapni – rázott meg a vállaimnál fogva, hogy észhez térjek, de képtelen voltam. Csak azt tudtam, hogy valamit tennem kell. Valamit, amivel talán megakadályozhatom a katasztrófát.

- Nem érdekel! – csattantam fel vacogó fogakkal, és ismét megpróbáltam kibontakozni az öleléséből, de ezúttal sem jártam sikerrel.

- Várj már egy percet – próbált csitítgatni, de ezzel épp csak az ellenkezőjét érte el. Egyre dühösebb lettem és egyre erőteljesebben küzdöttem ellene.

- Nincs egy percem! – kiabáltam. – Egyikünknek sincs! Hát nem érted mit tettünk? – szemeimet elfutották a könnyek, de közben már éreztem, hogy izmaim engednek a gyengéd erőszaknak és ellazulnak. – Nem védekeztünk, Luke – mondtam ki végül. – Nem védekeztünk – hangom zokogásba fulladt. Testem elernyedt, és ha Lucas nem tartott volna olyan erősen, alighanem összeestem volna.

- Tudom – suttogta a fülembe. – Shhh… Nyugodj meg! Itt vagyok melletted, rendben? Nem lesz semmi baj! – hajtogatta egyfolytában, de nem hittem neki. Hogy is hihettem volna, mikor hangjában ott volt a leplezni próbált pánik. Ő is megrémült, nem csak én. De hát ki hibáztathatta volna érte? Tizennyolc éves volt, egyetem előtt állt. És talán épp most szúrtuk el mindkettőnk jövőjét.

- Ne mond ezt! – kértem alig hallhatóan, de ő persze meghallotta. Gyengéden megcsókolta a nyakamat, ami egy cseppet sem esett jól, de nem volt erőm tiltakozni ellene. Helyette inkább a víz alá dugtam a kezem, hogy lássam felmelegedett-e. Szerencsére igen.

Mindketten alá léptünk és Lucas – túltéve önmagán – alaposan lemosdatott, hátha az segít, de meg voltam győződve róla, hogy nem fog. Ami történt megtörtént – gondoltam magamban, miközben már a gondolatba is beleremegtem, hogy teherbe eshettem, de tudtam, azzal nem érek el semmit, ha az őrületbe kergetem magamat.

Miután már végképp nem volt mit tenni, Luke belecsavart egy törölközőbe, a dereka köré is kanyarított egyet, majd a karjába vett és bevitt a hálószobába. Jó lett volna felvenni valami pizsamát vagy legalább egy pólót, de túl kábának éreztem magam ahhoz, hogy egyáltalán megmozduljak. Szerencsére Luke gondolt erre is. Kikapta az egyik pólóját a szekrényből és segített belebújni. Először tiltakozni akartam ellene, hiszen úgy éreztem, már így is túl sok minden volt rajtam belőle, de végül mégsem tettem. A pólónak olyan illata volt, mint neki, és ez csodák csodájára megnyugtatott. Ő magára kapott egy tapadós boxeralsót, majd lekattintotta a lámpát és mellém feküdt.

Nem vont a karjába, nem ölelt át a takaró alatt, pedig szükségét éreztem a közelségének. Agyam zsibbadtságán túl is éreznem kellett, hogy nem vagyok egyedül ebben a helyzetben, hogy nem egyedül kell megbirkóznom mindazzal, ami jön.

Felé fordultam és közelebb vackoltam magam hozzá, amit persze azonnal megértett és követte példámat. Magához húzott, fejemet a mellkasához vonta, s lágyan simogatta a hajamat, mire szemeimet ismét elfutották a könnyek.

- Shhh… - nyugtatgatott ismét, mikor megérezte testem remegését. – Nem lesz semmi baj, rendben? Itt vagyok veled.

Nem bírtam válaszolni. Kétségbe voltam esve. Mi lesz, ha terhes leszek? Mit mondunk otthon a szüleinknek? Eddig abban a tudatban éltek, hogy felelősségteljes vagyok, megbíztak bennem, de ezek után… Hogy a tizennyolcadik születésnapom előtt teherbe esek… Istenem! Abban a pillanatban szerettem volna meghalni, csakhogy ne okozzak csalódást apuéknak.

Egy kisbaba…

Ez zakatolt végig a fejemben, miközben sírtam és Luke vigasztalgatott. Majd mikor lenyugodtam valamelyest és a sírás is abbamaradt, csak hallgattuk egymás lélegzését és szívdobogását. Az idő előre haladtával, amit ébren töltöttünk, minden lecsendesedett, egészen addig, míg Lucas meg nem szólalt.

- Sajnálom – suttogta meggyötörten. – Annyira nagyon sajnálom.

Feljebb emeltem a fejem, hogy a sötétben valamennyire rá tudjak nézni.

- Nem csak a te hibád volt – mondtam neki, és komolyan is gondoltam. Most, hogy már túl voltam az első sokkon, ami enyhén szólva ledöntött a lábamról, képes voltam valamelyest logikusan gondolkozni. – Éppen annyira az én hibám is, mint a tiéd.

- Én tepertelek le – rázta meg a fejét. – Én szorítottalak oda az ajtóhoz.

- Én pedig semmivel sem tiltakoztam ellene – vágtam rá és kicsit feljebb emelkedtem, hogy egy vonalba kerüljünk. – Ugyanúgy kívántalak, mint te engem, és ahogy neked sem, hát nekem sem jutott eszembe, hogy… hogy védekezzünk.

Kicsit nehézkes volt kimondani még mindig, de erőt vettem magamon. Korábban nekem volt szükségem vigasztalásra, amit meg is kaptam Luke-tól, ám ahogy elnéztem a sötétben, most ő szorult rá ugyanerre.

- Nekem kellett volna rá gondolnom – mondta továbbra is bűntudattól vezérelve.

- Nekem is eszembe juthatott volna.

- Soha! – ejtette ki hirtelen jött keménységgel. – Soha nem feküdtem le senkivel gumi nélkül. Nem hiszem el, hogy pont veled tettem meg. Hogy így elcsesztem ezt az egészet… - Idegességében beletúrt rövid hajába és a hátára fordult. A láthatatlanba burkolózó plafont bámulta, miközben végig a fejét rázta, mintha azzal meg nem történtté tehette volna a dolgokat.

- Luke – szólaltam meg lágyan, hiszen láttam, hogy erre van szüksége. – Ne emészd magad. Már nem tehetünk semmit sem. Majd kiderül, hogy mi lesz.

- Igazad van – sóhajtott fel, majd ismét felém fordult. – Szeretlek – mondta. – Bármi történik is, bármivel is kell szembenéznünk, szeretlek, és együtt nézünk szembe vele, rendben?

Meghatottak szavai, főleg, hogy ezeket szerettem volna a leginkább hallani. Szükségem volt rá, hogy tudjam, velem lesz. És talán pár nappal korábban azt mondtam volna, csak linkel, és egy szavát sem gondolja komolyan, most egészen biztos voltam benne, hogy őszinte.

- Én is szeretlek – suttogtam, majd odahajoltam hozzá és lágyan megcsókoltam.

A szobánk csendjét csak a halk cuppogás törte meg, ami tőlünk származott, majd ehhez társult egyfajta furcsa nyöszörgés, ami egészen biztosan nem tartozott hozzánk. Összevont szemöldökkel emelkedtem fel Luke ajkairól és füleltem, akárcsak kedvesem. Ismét egy neszezés, ezúttal nyögés.

- Ez a szomszédból jön? – kérdeztem halkan a fejünk fölött lévő falra meredve.

- Nagyon úgy tűnik.

Ismét egy nyögés, ezúttal hangosabb.

- Mi a fene? – kérdeztem rosszat sejtve, majd már másztam is volna ki az ágyból, de Luke visszatartott. – Át kellene mennünk megnézni, hogy minden rendben van-e – mondtam, de Lucas csak a fejét rázta.

- Lily és Thomas vannak mellettünk – emlékeztetett. Ők legalább olyan régóta együtt voltak már, mint Nikki és Eddie. – Szerintem nincs semmi bajuk, csak épp nagyon benne vannak a dolgokban… Vagy egymásban… - tette hozzá még egy fintor kíséretében, amit meg tudtam érteni. Egy akkora sokk után, mint az elmúlt… nem is tudom mennyi időben átéltünk, nekem is a szex volt az utolsó dolog, amire épp gondolni akartam.

Visszamásztam mellé a takaró alá és közben magamban imádkoztam, hogy a hangok halkuljanak el, mert nem akartam hallani őket. Nem akartam mást, csak aludni és álmomban azt képzelni, hogy az elmúlt pár óra meg sem történt.

Mekkora szívás, hogy életem legjobb szeretkezése után, életem legmélyebb pontjára kerültem…