13. fejezet - Borzalom

      Sziasztok!

      Meghoztam a folytatást, amire azt hiszem minden olvasóm már tűkön ülve várt. Lerántom néhány apróságról a leplet, de közel sem mindenről. Majd meglátjátok.:P

      Örülnék néhány kominak, mert az előző fejezetre igen keveset kaptam.:(

      Jó olvasást mindenkinek!:D

     Első reakciómnak kellett volna lenni, hogy fogom magam és elrohanok olyan messzire, amilyenre csak tudok. Ehelyett azonban ott maradtam – bár hozzátenném, hogy ennek legfőbb oka a földbe gyökerező lábaim voltak -, és csak bámultam magam elé. Szemeim elkerekedtek a rémülettől, ami felkúszott a gerincem mentén. Hideg verejték lepte el az egész testem, miközben valaki dobhártyaszaggatóan sikoltott.

     Beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, hogy én magam vagyok az, aki ilyen harsányan reagált a látottakra. Na jó, nem csak én. Mögöttem Luke hasonlóképpen tett, bár közel sem úgy sipítva, mint én. Az ő torkát is kiáltás hagyta el.

     Nem is csodálkoztam rajta. Szemünk elé olyan látvány tárult, amilyet azt hiszem, ember még nem látott. Ha azonban mégis, akkor a temetőben kötött ki, vagy jobb esetben pedig a zárt osztályon.

     Félhomály volt a szobában, csak az ablakon beszűrődő holdfény adott némi világosságot. Előzőleg sötétben voltunk, ezért a szemünk alkalmazkodott a látási viszonyokhoz. A széles franciaágy a szoba közepén volt, pontosan az ajtóval szemben. Mellette egy test feküdt, olyannyira mozdulatlanul, hogy biztos voltam benne, már halott. Rövid volt a haja, ebből arra következtettem, hogy egy fiú lehet. Körülötte sötét foltot láttam a szőnyegen, ami semmiképpen sem lehetett árnyék. Vér volt?! Ugye nem… Az nem lehet vér! – győzködtem magam, de más ötletem nem volt rá, bár sokkos agyam megállás nélkül zakatolt, hogy fel tudja dolgozni a látottakat.

     Mellette, félig az ágyon, félig a földre csúszva újabb test feküdt. Hosszú haja szétterült az ágyon. Szeme nyitva volt, de nem pislogott. A mellkasa sem mozgott. Ő is halott volt.

     És mintha ez még nem lett volna elég borzalmas, a java még hátravolt. Néhány pillanat alatt kellett felfognom mindazt, amit láttam, az osztálytársaim halálát, mikor valami mozgolódást vettem észre a szemem sarkából. Rémülten kaptam arra a fejemet, miközben a pánik összeszorította a torkomat.

     Életemben nem láttam még ahhoz hasonlót, mint akkor, és Isten látja lelkem, nem is akarok! Egy fekete, füstszerű dolog lebegett néhány centire a föld felett. Karomban végződő karja szilárdnak tűnt, de nem emberi kéz volt. Akkor még nem tudtam mihez hasonlítani. Szemem feljebb siklott, és akkor még valódibb sikoltás tört fel belőlem. A lény feje olyan volt, akár egy farkasé, csak még ocsmányabb. Hosszú pofája előreugrott, szája vicsorba torzult. Éles fogai megcsillantak a beszűrődő fényben, így láthattam rajtuk a vércseppeket, melyek a nyálával keveredve hullottak alá.

     Ez volt az a pillanat, ami végképp betette az kaput a józan eszemnek. Még erősebben ragadtam meg Luke kezét, aki láthatóan nem vette észre a lényt, és rohanni kezdtem. Nem tudtam hová megyünk, azt sem, hogy az az izé követ-e minket, csak az zakatolt bennem, hogy el kell tűnnünk onnan, méghozzá azonnal!

     Futás közben láttam, hogy néhány ajtó kivágódik körülöttünk. A sikoltással és ordítással felébresztettük a közeli szoba lakóit. Csoda, hogy nem az egész szállodát.

     - Mi folyik itt? – hatolt át egy határozott hang az agyam vad kiabálásán.

     Nem akartam megállni, nem is érdekelt, hogy ki az, de valaki megállított minket. Elkapták Luke karját, így megálltunk mind a ketten. Csak akkor vettem észre mennyire zihálok, mind a sírástól, mind a rettegéstől és a gyors tempótól, bár még a folyosó feléig sem jutottunk el. Hirtelen felkapcsolódtak a lámpák a fejünk fölött, amik elvakítottak.

     - Van fogalmatok arról, hogy hány óra van?

     - Néhányan aludni szeretnének…

     - Idióták…

     Ilyesfajta méltatlankodást hallottam mindenhonnan, de nem foglalkoztam velük. Remegett minden tagom. Még a fogaim is össze-össze koccantak.

     - Kérdeztem valamit – csendült ismét az előző hang, amit ezúttal be is tudtam azonosítani: Telford. – Mi folyik itt?

     Meg akartam szólalni, de nem jött ki hang a torkomon. Egyszerűen képtelen voltam másra, mint a zokogás. Luke karjába bújtam, vágyva a biztonságra, de ahogy a mellkasához vont, éreztem milyen gyorsan ver a szíve, és ez egy cseppet sem nyugtatott meg.

     - Ketten meghaltak – mondta Luke érthetően, bár a hangja neki is remegett.

     - Micsoda?

     - Kik?

     - Hol?

     - Hogyan?

     Hangzavar alakult ki a bejelentés után és a diákok a folyosóra tódultak, ami csak még jobban megrémisztett. Összerezzentem minden hangosabb bekiabálástól, ezért Luke szorosabban húzott magához.

     - Hogy mondja? – kérdezte Telford olyan hangsúllyal, mintha kételkedne a fülei épségében.

     - Ketten maghaltak – ismételte meg Lucas. – Abban a szobában – intett a fejével a folyosó túlfelére.

     Telford nem kérdezett többet, egyenesen arra indult, amerre Luke mutatott. Mi nem mozdultunk, de a többiek követték a tanárt. Nikki és Eddie odaszaladtak hozzánk.

     - Meg… – szólított meg barátnőm, mire felemeltem a fejem Luke mellkasáról. Könnyes szemmel néztem rá, így alig láttam belőle valamit, de annyit azért igen, hogy ő is halálra rémült. Átölelt, bár én nem engedtem el kedvesemet. Képtelen voltam rá. Akkor ő volt az egyetlen biztos pont, ami egyben tartotta az elmémet. Már amennyire képes volt rá.

     Egy perc múlva visszajöttek a többiek. Megvetően néztek ránk, és méltatlankodva vonultak be a szobájukba, magukra csapva az ajtót. Nem értettem, mi történt. Miért ránk haragszanak, amiért ketten meghaltak? Mi nem tettünk semmi rosszat!

     - A szoba tiszta – jelentette be Telford, mikor megállt előttünk. Arcán neki is megvetést láttam és haragot. Színe pirosas lett, ahogy a vérnyomása emelkedett. – Nem találtam egy halottat sem, pedig a fürdőszobába is benéztem.

     Nem mondott többet, de a mondat végén lévő csend azt üzente nekünk: Ezt mivel magyarázzátok?

     - Az nem lehet – cincogtam cérnavékony hangon.

     - Nézze meg a saját szemével – intett a grandiózus szoba felé.

     Luke már lépett is, de én nem tartottam vele, ami elég komikusan nézhetett ki, ugyanis mint akinek bebetonozták a lábát, egyhelyben maradtam.

     - Nem akarok oda menni – suttogtam, és szememből ismét könnyek kezdtek folyni.

     - Nincs semmi abban a szobában! – emelte fel a hangját a Vakalapos barom, aki már felettébb unta, hogy felvertük az éjszaka közepén és velünk kell bajlódnia.

     Szerettem volna jól beolvasni neki, a képébe vágni mindazt, amit láttam, és amitől halálra voltam rémülve, de nem tettem. Luke pillantása belém fojtotta a szót. Magabiztosság sugárzott belőle, ami erőt adott, hogy megtegyem azt a néhány lépést. Ismét azt kívántam, bár ne tettem volna.

     A szoba valóban tiszta volt. Sehol egy holttest, sehol egy véres folt a szőnyegen, és sehol egy füstszerű szörnyeteg borotvaéles fogakkal. Mintha a néhány perccel korábban látottak meg sem történtek volna.

     - Nos? – sürgetett minket Telford.

     - Nem értem – ráztam meg a fejem, hátha akkor kitisztul a kép és feltűnnek a testek. Rémes gondolat, de az még mindig jobb lett volna, mint az, hogy megőrültem. Vagyis megőrültünk. Hiszen Luke ugyanúgy állt mellettem, arcán hitetlenkedéssel. Ő is látta, amit én, és nem értette, hogy történhetett mindez. – Hová lettek? Hogy lehetséges mindez?

     - Talán valami félelmetes filmet néztek az éjszaka és rosszat álmodtak – jegyezte meg Telford lefitymálóan, majd becsukta előttünk az ajtót.

     - Nem! – kiáltottam fel. – Nem álmodtunk! Ketten meghaltak ebben a szobában és egy füstös izé ölte meg őket! Láttam!

     - Füstös izé? – nevetett fel a tanár és megcsóválta a fejét. – Miss Wallace, szerintem most menjenek vissza a szobájukba és pihenjék ki magukat. Az az álom valóságosnak tűnhetett, de mint azt maga is láthatja, nem volt az.

     - Ne beszéljen velem ilyen lekezelően! – csattantam fel most már türelmemet vesztve. – Tudom mit láttam, és Luke is látta. – Megerősítésként kedvesemre pillantottam, de arcán zavart láttam. – Ugye láttad? – kérdeztem.

     - A testeket igen, de a füstös izét nem – mondta összehúzva a szemöldökét. – Mi volt az az izé?

     - Nem tudom – válaszoltam, majd hadarni kezdtem. – A föld felett lebegett, a teste olyan volt mintha füstből lenne, de a karja és az arca szilárd volt. Úgy nézett ki, mint egy farkas – magyaráztam visszaidézve a látottakat. Megborzongtam az emlékektől, és önkéntelenül a hátam mögé pillantottam, attól tartva, hogy ott áll mögöttem az a szörnyeteg, de szerencsére nem így volt. Mögöttem csak Eddie-t és Nikkit láttam, akik aggodalmasan néztek ránk.

     - Ezt maga sem hiszi el ugye, Miss Wallace? – horkantott Telford. – Füstszerű lény farkasfejjel? Ugyan már… - legyintett. – Túl élénk a fantáziája, és ha elfogad egy jó tanácsot: ne nézzen többé horror filmet!

     - Nem én találtam ki! – vitatkoztam. – Igenis láttam!

     - Persze- persze…

     - Ebből elég! – szólalt meg Luke is. – Elmegyünk – jelentette ki.

     - Azt sajnos nem engedélyezhetem – váltott a tanár a szigorú hangjára. – Az éjszaka közepe van, és az önök biztonsága az én felelősségem. Itt maradnak.

     - Nem tarthat itt az akaratunk ellenére! – szorította ökölbe Luke a kezét, mintha meg akarná ütni az előttünk álló férfit.

     - Luke… - szólítottam meg még mielőtt hülyeséget csinált volna. Nem mondom, nekem is kedvem lett volna bemosni egy nagyot a Vaskalapos baromnak, de az utána következő jogi procedúrákat nem akartam végigcsinálni.

     - Holnap beszélünk – zárta le a témát Telford határozottan. – Most menjenek vissza a szobájukba!

     Luke gyilkos pillantással nézte, ahogy a tanár hátat fordít nekünk és elindul a szobája felé, de nem ment utána, hogy beleverje a szálloda szőnyegébe.

     - A rohadék – morogta, majd a saját szobánk felé indult, engem is magával húzva.

     Már csak mi négyen voltunk a folyosón. Nikki értetlenül nézett ránk.

     - Mi a fene volt ez? – kérdezte.

     - Hazamegyünk – tért ki a válasz előle Luke. Közben a szobánkhoz értünk, ahol belépve felkapcsolta a lámpát és egyenesen a szekrényhez vezetett. Kikapta alulról a bőröndömet és a saját táskáját, majd a ruháinkat kezdte el az ágyra dobálni.

     - Mit művelsz? – kérdeztem.

     - Pakolok, miért, szerinted minek látszik? – mordult rám, de tudtam, hogy nem miattam dühös, hanem a történtek és Telford miatt.

     - Elmondanátok végre, hogy mi a kurva élet történt az előbb? – követelte Eddie, miután becsukta maga mögött az ajtót.

     - Ketten meghaltak abban a szobában – nézett barátainkra Luke komolyan. – Láttuk. Mind a ketten láttuk, és nem tudjuk, hogyan tűnhettek el onnan, de attól még láttuk.

     - És az a füstizé is ott volt – csatlakoztam kedvesemhez. – Esküszöm, hogy ott volt! A teste füstből volt, a karja éles karomban végződött, a feje pedig olyan volt, mint egy farkasé. Nem tudom megmagyarázni, mi a fene volt, de láttam – jelentettem ki mindhármuknak. – Esküszöm.

     Luke fél percig szótlanul nézett, majd bólintott, jelezve, hogy hisz nekem, majd ismét Nikkiék felé fordult.

     - Akár hisztek nekünk, akár nem, mi ma éjjel hazamegyünk – jelentette ki. – Egy percig sem vagyok hajlandó itt maradni, ha nem tudom, mi a franc folyik itt.

     - Valami tényleg nincs rendben – jegyezte meg Nikki, aki közben lerogyott az ágyra és onnan nézett ránk fekete szemeivel, melyek csillogtak a félelemtől. – Telford is furcsa, a többiek is azok, és most ez…

     - Akkor velünk jöttök? – kérdezte Luke sürgetve őket. Közben mi ketten kedvesemmel már félig bepakoltuk a cuccainkat a táskákba.

     - Igen – vágták rá egyszerre, ami máskor aranyos lett volna, de abban a pillanatban egyáltalán nem volt az.

     - Pakoljatok össze – bólintott Luke, mire barátaink már indultak is.

     Ám még nem érték el az ajtót, mikor valaki bekopogott. Mindannyian megálltunk mozdulat közben. A szívem azonnal dupla ütemre kapcsolt, és éreztem, amint a verejték kiütközik a hátamon.

     - Ki az? – kérdezte elég hangosan Luke, hogy kint meghallják.

     - Emilia Costel – jött a válasz azonnal. A lány hangja egyenletes volt, de éreztem benne valamit, ami nyugtalanított. Ennek ellenére, elindultam az ajtó felé.

     - Mit művelsz? – kapta el a karomat Luke. Szemei szikrákat szórtak.

     - Beengedem – válaszoltam neki hirtelen jött nyugodtsággal, ami bár nem törölt ki belőlem minden félelmet, jelentősen javított az ítélőképességemen.

     - És ha ő a gyilkos? – kérdezte kedvesem erősen megszorítva a karomat. – Ha ő ölte meg őket?

     - Nem ő az – jelentettem ki. – A füstbigyó tette, nem Emilia.

     - Az még nem azt jelenti, hogy megbízom benne – jött az azonnali felelet.

     - Srácok – köszörülte meg Emilia a torkát a folyosón. – Nem túl jó a hangszigetelése ennek az ajtónak.

     Luke fújtatott egyet, majd maga mögé tolt, és ő engedte be az East High School nem hivatalos vámpírját. Emilia most is olyannak tűnt, mint máskor: fekete ruhák, fekete smink, hullafehér arcbőr. Ettől a gondolattól felrémlettek előttem a halottak ernyedt testei, amitől megrázkódtam, de leküzdöttem magamban a késztetést egy újabb adag bőgésrohamra.

     - Mit keresel itt? – esett neki azonnal kedvesem, amint az ajtó becsukódott a lány mögött.

     - Én hiszek nektek – mondta. – Elhiszem, hogy meghaltak ketten, mert nem ők az elsők ezen a kiránduláson.

     - Mi… Miről beszélsz? – kérdezte Nikki, és közelebb lépett Eddie-hez.

     - Sokan meghaltak eddig, ha nem vettétek volna észre – nézett rá barátnőmre szigorúan. – Bár miért is vennétek észre azt, ami az orrotok előtt van? Sokkal egyszerűbb elfordulni és azt mondani, minden rendben, ugye?

     Utolsó szavánál hirtelen rám kapta a tekintetét, és úgy nézett, mintha a gondolataimban akarna olvasni. Szinte már éreztem is, ahogy behatol a privát szférámba és kilesi minden titkomat és emlékemet.

     Luke-nak egy cseppet sem tetszett ez a pillantás, ezért védelmezően elém állt, hogy eltakarjon Emilia elől, de én nem hagytam neki. Oldalra léptem és tartottam a szemkontaktust a lánnyal.

     - Honnan tudod? – kérdeztem.

     - Boszorkány vagyok – mondta egyszerűen, és abban a pillanatban még el is hittem neki, hogy az.

     - Na persze – forgatta meg a szemét Luke. – Boszorkány…

     - Ha nem hiszel nekem, az a te bajod – vetett felé egy lenéző pillantást, majd ismét felém fordult. – Miért nem hallgattál a megérzéseidre?

     Nyeltem egy nagyot. Ez több volt a soknál aznap estére. Erre mégis mit mondhattam volna? Hogy féltem? Hogy könnyebb volt homokba dugni a fejem? Vagy csak nem érdekelt? Hiszen ez mind igaz lett volna…

     - Azt hiszem, értem – húzta el a száját Emilia, nem várva többé a válaszomra.

     - Mi van? – kérdezte Eddie. Egy kukkot sem értett az egész beszélgetésből, ahogy Nikki és Luke sem. És ahogy én se nagyon. Emilia kész rejtély volt. Honnan tudta, hogy éreztem valami rosszat? Honnan tudta, hogy nem tettem semmit? Honnan tudott bármit is?

     - Hosszú történet, és a te mágiátlan agyad nem is lenne képes felfogni – vágta rá Emilia egyszerűen.

     - Hogy mit mondtál? – csattant fel Eddie, és láttam rajta, hogy majd’ felrobban a méregtől.

     - Jó, oké – léptem közéjük, mielőtt még valami baj történt volna. – Van most ennél nagyobb problémánk is.

     - Ahogy mondod – bólintott Emilia, majd mit sem törődve a barátaim ellenséges tekintetével, az ágyhoz sétált és leült a szélére. Ölébe egy réginek tűnő vaskos kötetet fektetett, ami addig a karjában pihent. – Sok mindenről kell beszélnünk.