14. fejezet - Démonok márpedig vannak

     Sziasztok!

     Meghoztam a következő fejezetet, ami néhány eddig homályos dologról lerántja a leplet.:P Jó olvasást mindenkinek és várom a komikat!!!:D

     

    És még valami, mielőtt rávetnétek magatokat. Javaslom, hogy előtte nézzétek meg az előző fejezet végét, ugyanis igencsak összekapcsolódnak és előfordulhat, hogy nem értitek majd miről is van szó.:)

     - Na ne mond – húzta el a száját Eddie, majd velünk mit sem törődve, karon fogta Nikkit és az ajtó felé indultak.
     - Ha elhagyjátok ezt a szobát, valószínűleg ti is holtan végzitek – mondta Emilia egyszerűen.
     - Ez fenyegetés akart lenni? – förmedt rá ezúttal Luke, aki egy hajszállal sem volt elfogadóbb hangulatban, mint legjobb barátja.
     - Egyáltalán nem – fordult kedvesem felé a sötét tekintet. – Csak egy ténymegállapítás.
     Emilia arckifejezése valahogyan meggyőzött engem. Nem akart rosszat a barátaimnak, de nem is kényszeríthette őket, hogy bízzanak benne. Csakhogy én már bíztam. Ami azt jelentette, hogy rajtam múlt vagy bukott a többiek élete.
     - Maradjatok itt – mondtam Eddie és Nikki szemébe nézve. – Kérlek!
     Egy félpercnyi néma csend és kitartó szemezés után végül bólintottak. Megkönnyebbülten fújtam ki az addig bent tartott levegőmet.
     - Na, akkor most már talán rá is térhetnénk a lényegre – állapította meg Emilia, mire ismét kapott néhány fintort.
     Nem foglalkoztam a többiekkel, azonnali válaszokat akartam!
     - Mi az a füstizé?
     Emilia mélyen a szemembe nézett, mintha csak össze akarná kötni az elméinket egymással. Álltam a tekintetét, bár legbelül minden porcikám remegett a félelemtől.
     - A neve Yiknar – szólalt meg végül. – Az Alvilág egyik démona.
     Mély csend követte szavait. Esküszöm, még levegőt is elfelejtettünk venni, annyira megdöbbentünk mindannyian, egészen addig, míg a fiúk magukhoz nem tértek és hangosan fel nem nevettek. Hangjuk zavaróan felerősödött az éjszaka némasága miatt és bántotta a fülemet, de nem szóltam rájuk. Túlságosan is lefoglaltak saját, belső gondolataim, melyek megállás nélkül zakatoltak. Démon? Alvilág?
     - És ezt el is kellene hinnünk, ugye? – gúnyolódott Eddie. – Mindenki tudja mennyire flúgos vagy…
     Luke helyeselt barátjának, de Nikki nem. Ő csak állt ott mellettünk és kerek szemekkel bámult maga elé. Sehol sem láttam nyomát annak a lánynak, aki a legjobb barátnőm volt. Azt, akinek nagyobb szája volt, mint bárki másnak. Ezúttal nem voltak beszólásai, nem akarta elviccelni a dolgokat. Ő ott volt, mikor Emilia a teniszpályánál felbukkant és figyelmeztetett minket a veszélyre. Ő elhiszi! – jöttem rá egy pillanattal később, miközben a fiúk még mindig Emilián élcelődtek, aki mindazt némán tűrte.
     - Hagyjátok abba! – szólaltam meg, de mintha meg se hallották volna azt, amit mondtam. – Hagyjátok már abba! – emeltem fel a hangom, ami legalább megtette a hatását. A két fiú elhallgatott, de nem fordultam feléjük. Minden figyelmem a lehetséges megmentőnkön volt. – Tehát egy démon – mondtam ki borzongva. – Ez hogy lehetséges? – tettem fel a legkézenfekvőbb kérdést.
     - Sokkal több természetfeletti dolog létezik, mint amit el tudnátok képzelni – jött a válasz. – Nem csak démonok. A világ tele van a sötétség teremtményeivel: vámpírokkal, vérfarkasokkal, boszorkányokkal…
     - És te is közéjük tartozol, ugye? – szúrta közbe Luke, mire kapott egy szúrós pillantást tőlem.
     - Tegyük fel, hogy elhiszem – mondtam Emiliának. – Tegyük fel, hogy igazad van és ez az egész valóságos. Mit tehetünk?
     - Nem mondhatod komolyan, hogy elhiszed, amit ez a félnótás összehordott itt nekünk?! – fortyant fel Eddie ismét.
     - De igen! – fordultam felé. – Elhiszem, mert láttam azt az izét.
     Álltam a hitetlenkedő tekintetet, mely egyik legjobb barátomhoz tartozott, és ami abban a pillanatban épp az elmeállapotomat kérdőjelezte meg. Eddie elég földhöz ragadt személyiség volt világ életében. Csak azt hitte el, amit látott, éppen ezért vallásos sem volt. Nem tudtam hogyan győzhetném meg.
     - Eddie – ejtettem ki a nevét határozottan. – Kérlek, bízz bennem! Tudom, hogy mit láttam, és biztos vagyok benne, hogy nem emberi dolog volt.
     - Én hiszek neked – szólalt meg Nikki. Hálásan megfogtam a kezét, és meg is szorítottam egy kicsit. – Baby, higgy nekünk! – fordult kedvese felé, de válasz nem érdekezett.
     Már ez is több volt a semminél, hiszen a hallgatás beleegyezés, tehát folytathattam volna eszmecserémet Emiliával, de akkor rájöttem, hogy van még egy hitetlen a szobában: Lucas.
     Mélyen a szemébe néztem és próbáltam kiolvasni a mogyoróbarna szemekből valamit, bármit, ami az elfogadásra hasonlít, de akárcsak Eddie, ő is fafejű volt.
     - Láttam őt! – mondtam neki. – Láttam.
     - Elhiszem! – vágta rá, miközben idegesen a hajába túrt.
     - Akkor miért vagy ennyire elutasító?
     Összevonta a szemöldökét, de a szemkontaktust nem szakította meg közöttünk. Sötét tekintetében félelem csillogott, akárcsak az enyémben, ami végre felnyitotta a szemem. Nem csak én ijedtem meg, hanem ő is. Hiszen ő látta a holttesteket. A saját szemével lehetett tanúja két ember halálának, és egyszerűbb volt tagadásba menekülni, mint elfogadni, hogy amitől a legjobban tartunk, az valóság lehet.
     - Értem – léptem oda hozzá és köré fontam a karjaimat. – Teljesen megértem – suttogtam halkan, hogy csak ő hallja szavaimat.
     - Na, akkor mindenki lelki békéje a helyén van? – gúnyolódott Emilia. – Mert akkor folytathatnánk végre.
     - Rendben – fordultam felé, de nem engedtem el kedvesemet. Mindkettőnknek szüksége volt az érintkezésre. – Ott tartottunk, hogy mit tehetünk az izé ellen.
     - Démon – javított ki Emilia, mire elhúztam a számat.
     - Egyre megy.
     - Nem igazán – vágta rá azonnal. – El kell ismernetek, hogy mi ő, különben sosem tudunk felülkerekedni rajta.
     - Ezt hogy érted? – ráncoltam a szemöldökömet.
     - Hallottatok már a nevek erejéről? – kérdezte. Fejcsóválás volt a válasz. – A neveknek ereje van. Ha tudod valakinek a nevét és elfogadod őt annak, ami, erősebb leszel, mert a félelem nem tud annyira eluralkodni rajtad, mint amikor tagadásban vagy. Márpedig aki fél, az sebezhető.
     - Láttad te azt az izét? – kérdeztem fújtatva a kioktató hangnem miatt.
     - Igen, találkoztam vele – jött az egyenes válasz.
     Állam a padlóig zuhant meglepetésemben.
     - Akkor hogy lehetsz életben?
     Emilia benyúlt a mély dekoltázsú felső alá, és a melle közül előhúzott egy vékony ezüstláncot, rajta egy medállal.
     - Ez megvéd tőle – mondta. Mindannyian közelebb léptünk hozzá, hogy jobban szemügyre tudjuk venni a kis kör alakú ékszert.
     - Mi ez? – kérdezte Nikki.
     - Egy ötágú csillag, más néven pentagram.
     - És hogy képes megvédeni tőle? – kérdeztem mohón.
     Bárminek örültem, ami egy kis előnyt is jelentett számunkra vele szemben. Nem volt túl sok időm, hogy jobban megnézhessem, ráadásul sötét is volt a szobában, és persze sokkos is voltam, de annyit egy pillanat alatt leszűrtem, hogy halálos volt!
     - Van néhány dolog, amire az alvilági lények érzékenyek – magyarázta Emilia. – Ezek közé tartozik mind az ezüst, mind a pentagram. És ha ezeket még ötvözik is, kétszer olyan erősek lesznek. Yiknar meg akart ölni, de a medál miatt nem volt képes a közelembe jönni.
     - Meg akart ölni? – szorult össze a torkom.
     - Igen – bólintott. – Második este felbukkant a szobámban, de nem tudott a közelembe jönni. A medál olyan, akár egy pajzs, amin a gonosz nem képes áthatolni.
     - Miért nem szóltál róla senkinek? – kérdezte Eddie vádlón.
     - Szóltam! – vágta rá Emilia most már kissé ingerülten. – Az ebédlőben próbáltam elmondani, de mindenki kinevetett.
     Igen, igaza volt. Emlékeztem rá, hogy a gonoszról beszélt, ami közöttünk van, és az egész étkező nevetett rajta. Kigúnyolták és faképnél hagyták. Bár ne dugtam volna a fejem a homokba akkor…
     - Már nem érdemes ezen rágódni – nézett rám határozottan.
     - Belelátsz a fejembe? – kérdeztem.
     - Csak érzékelek néhány dolgot – válaszolta. – Nem tudom, pontosan mire gondolsz, de a bűntudatodat igen erősen érzem.
     - Csodás – húztam el a számat. – Ennyit a magánszféráról.
     - Most tényleg ez izgat leginkább? – kérdezte szkeptikusan.
     - Mondasz valamit – horkantottam. – Honnan tudsz róla ennyit? Yiknarról?
     Furcsa volt kimondani a nevét, de úgy gondoltam, jobb, ha hallgatok Emiliára és nevén nevezem a dolgokat. Még akkor is, ha egy félelmetes, füsttestű szörnyetegről van szó.
     - Olvasgattam egy kicsit – emelte fel az ölében fekvő könyvet.
     - Milyen könyv ez? – kíváncsiskodott Luke. Már sokkal nyugodtabbnak tűnt, és ami még fontosabb, nem bunkózott Emiliával.
     - A nagymamámtól örököltem, aki még az ő nagymamájától kapta – válaszolta Emilia. – Ősi varázslatok vannak benne, feljegyzések a sötétség teremtményeiről és az ellenük való védekezésről, valamint néhány fejezetben kifejtik a magasabb rangúak tulajdonságait, gyengeségeit, már ha van nekik.
     Nem akartam arra gondolni, mennyire különcnek kell már lennie valakinek ahhoz, hogy egy hegyi kirándulásra ilyen könyvet hozzon magával…
     - És Yiknar is benne van? – kérdeztem izgatottan. Kérlek, Istenem, add, hogy legyen valami spéci dolog, ami megment minket tőle!!!
     - Igen, benne van – bólintott Emilia, mire megkönnyebbülten, és hálával telve fújtam ki az addig bent tartott levegőmet. – De… - kezdte, mire egész testemben megmerevedtem. - … nem tudom elolvasni.
     - Mi az, hogy nem tudod elolvasni? – támadt neki Eddie, bár szerencsére már nem a hitetlenkedés munkált benne.
     - A könyv egy része latinul van – válaszolta Emilia. – Nem beszélek latinul.
     - Boszorkánynak képzeled magad, vagy vámpírnak, vagy mit tudom én minek, de nem beszélsz latinul, pedig a varázskönyved latinul van? – összegezte Eddie fejcsóválva. – Na ne etess!
     - Elkezdtem latinra járni, de csak idén, néhány hete… Mindössze pár szót értek meg belőle.
     Jaj, ne! – gondoltam. Kész, vége, ennyi volt. Mindannyian elvesztünk. Kezünkben a kulcs az ellen a démon ellen, de nem tudjuk használni…
     - Én beszélek latinul – szólalt meg mellettem Luke, mire meglepetten felhúztam a szemöldökömet.
     - Tessék? – kérdeztem vissza, mert meg voltam győződve róla, hogy rosszul hallottam.
     - Beszélek latinul – ismételte meg.
     - Hogyhogy? És mióta?
     - Nyár óta – vágta rá. – Kellett az előképzésre. Egész nyáron külön tanárhoz jártam, most pedig hétvégenként megyek órára.
     - Nem is mondtad… - jegyeztem meg mosolyogva.
     - Nem kérdezted.
     - Ez nagyszerű! – nevette el magát Emilia, ami igencsak furcsa hang volt az ő szájából. Valahogy megszoktuk már tőle a befordult csodabogár csendességét. De ahogy elnéztem, miközben vadul lapozgatta a könyvét, másban is megváltozott az a lány. Otthon mindig elvontnak tartottam a különc viselkedése és meggyőződései miatt, majd az elmúlt napokban rettegést véltem felfedezni rajta, most mégis olyan határozottnak tűnt. Olyan felnőttesnek. Talán a halál és a gonosz jelenléte tette ezt vele? A tudat, hogy csak ő tudja, mi folyik a szállodában, de senki sem hisz neki? Azon csodálkoztam, hogy még nem bomlott meg az elméje. Ez túl nagy teher lett volna egy tapasztalt felnőttnek is, nemhogy egy tizenéves kamasznak. Istenem, nem irigyeltem őt, az egyszer biztos!
     - Meg is van – jelentette ki, visszarántva engem a gondolataimból. – Yiknar.
     - Nem félsz, hogy ha sokat emlegeted a nevét… Nem is tudom, felbukkan? – kérdezte Nikki.
     - Nem – mosolyodott el Emilia. – Ebben a pillanatban ez a szoba a legbiztonságosabb helyiség az egész szállodában. A közelébe sem jön, mert érzi a medált. Szóval ne aggódjatok.
     Ez tényleg jó hír volt!
     - El tudod olvasni? – kérdeztem kedvesemet, aki már nyúlt is a könyvért, amit Emilia bár kelletlenül, de a kezébe adott.
     Elhelyezkedtünk mi is az ágyon, és vártuk, hogy Luke megszólaljon. Néhány percig csendben volt, csak a szeme mozgásából lehetett tudni, hogy olvas, majd egyre sápadtabb lett.
     - Úristen! – nyögött fel végül elborzadva, ami még jobban megrémített, mint amennyire addig voltam.
     - Mi az? – kérdezte Emilia sürgetve. – Mit tudtál meg róla?
     Kedvesem megrázta a fejét, majd látványosan kifújta a levegőt, és miközben nyelt egy nagyot, újra a könyv felé fordult.
     - Nem értek minden szót, de a lényeget igen – kezdte. – Ez a rész – mutatott a szöveg elején lévő néhány bekezdésre -, arról szól, hogy Yiknar milyen öreg és milyen gonosz. Részletezi a mészárlásokat is egy kicsit, amiket az évszázadok alatt véghezvitt. Többször előfordult, hogy egész falvakat is kiirtott. A lényeg az emberi lelkeken van. Szüksége van rájuk ahhoz, hogy a földön maradhasson. Ha nem jut elég lélekhez, elgyengül és vissza kell térnie az Alvilágba, hogy feltöltődjön, de ha jól értem, nem szeret ott lenni. De azt nem tudom, miért. Na mindegy. – Luke megrázta a fejét és megdörzsölte a halántékát, mintha migrénnel küszködne, majd folytatta. – Vannak bevett szokásai, amiken nem szokott változtatni. Ilyen az emberáldozat, amikor új közösséget pécéz ki magának. Keres egy szüzet és a vérét ontja, hogy megjelölje a területét, nehogy más démon is szemet merjen vetni a prédáira.
     A szám elé kaptam a kezem, ahogy felfogtam a szavak értelmét. Valakit feláldozott azért, hogy minket, az egész osztályt megölhesse. Úristen…
     - Kit áldozhatott fel? – töprengett félhangosan Eddie, mikor Luke hagyott nekünk egy kis időt, hogy feldolgozzuk az elhangzottakat.
     - Egy szüzet – vágta rá Nikki, aki szintén lázasan gondolkozott. – Nem lehetnek olyan sokan ebben az osztályban – morfondírozott.
     Igaza volt. A végzős évfolyam voltunk, ráadásul abból is a buli imádó, piavedelők alkották a nagy részét. Nem volt sok lehetőség. Számba vettem az osztálytársaimat, hogy kiről mennyit tudok, de nem kellett sokáig gondolkodnom. Volt valaki, akit az első nap óta nem láttam sehol, és akiről egészen biztosan tudtam, hogy szűz.
     Találkozott a tekintetem Nikkiével, és a szemében látható borzadálytól gombóc nőtt a torkomban. Ő is ugyanarra a következtetésre jutott, mint én.
     - Ne… - suttogtam remegő hangon, és a fejemet csóváltam közben. Képtelenség volt elhinni, de minden mellette szólt.
     - Haley… - Nikki hangja nem volt több egy sóhajtásnál, majd kiszakadt belőle a zokogás, mely betöltötte az egész szobát. Sokszor viccelődött rajta, és Gyagyás Haley-nek hívta a háta mögött, akárcsak a többiek, de nem gyűlölte őt. Nem is szerette, az igaz, de elképzelve, hogy mi történt vele és ki által…
     - Nik – ölelte át Eddie és vigasztalni kezdte, nem sok sikerrel.
     Nem tagadom, az én szemembe is könny szökött, és hálás voltam, amiért Luke átölelte a vállamat, de nem hagytam felszínre törni a mély fájdalmat. Nem voltunk barátok Haley-vel az tény, de előfordult, hogy segített nekem egy-egy matekpéldában, és elsőben egyszer együtt is ebédeltem vele. Aranyos lány volt, mindig mosolyogva köszönt rám, ha összefutottunk a folyosón, és soha senkire nem volt rossz szava. Még azokra sem, akik bántották. Márpedig sokan bántották a borzas haja és vastag keretes szemüvege miatt.
     Nem akartam elhinni, hogy tényleg halott lenne…
     - Úgy gondoljátok, Haley volt az? – kérdezte Luke, mire bólintottam.
     - Azt hiszem igen.
     Lehunyta a szemét és mély levegőt vett.
     - Istenem…
     - Haley Graves? –tudakolta Emilia.
     - Igen, ő. Mióta megérkeztünk és neki nem jutott pár abban a hülye házasságizében, azóta nem láttam sehol – mondtam neki. Fél szememmel Nikki felé néztem, aki már nem zokogott olyan hangosan, mint korábban, de még mindig nagyon ki volt borulva. Szinte belemászott Eddie ölébe, hogy belékapaszkodhasson.
     - Én sem láttam őt – válaszolta Emilia. – Lehetséges, hogy ő volt. Szegény lány…
     - Erről a házasság dologról jut eszembe – szólalt meg Luke kizökkentve minket. – Van még más is, amit megtudtam Yiknarról. – Maga elé húzta a könyvet és kikereste az egyik részt. – Itt is van – mondta. – A lelkek begyűjtésekor türelmetlen, ezért eléri, hogy áldozatai lelke össze legyen kapcsolva. Kettőnél több lelket nem lehet összekötni egymással, de ha egy ilyen pár egyik tagját megöli, a másikuk is meghal, és mindkét lélek Yiknaré lesz.
     - Tessék? – csattantam fel. Ez már több volt, mint amit képes lettem volna elviselni.
     - Mikor megérkeztünk, Telford összeadott minket – emlékeztetett mindannyiónkat. – Nem emlékszem pontosan az eskü szövegére, amit el kellett mondanunk, de biztos vagyok benne, hogy ez ugyanaz – bökött egy kisebb bekezdésre, ami dőlt betűvel és idézőjelek közé volt írva.
     - Olvasd fel! – mondtam neki, mert biztos akartam benne lenni.
      - Ezen a helyen, ezen tanúk előtt kijelentem, hogy az életem már nem csak az enyém, hanem a páromé is, akivel lelkünk összeforr az idők végezetéig, és akinek most boldogan mondom ki az igent.
     Felrémlett előttem az a néhány napja történt kis szertartás, amit a hátsó udvaron tartottunk, és bár én sem emlékeztem teljesen a szövegre, amit el kellett ismételnünk Telford után, én is biztos voltam benne, hogy ez volt az.
     - Hogy nem vettem észre? – csapott a homlokára Emilia. – Hát persze! Itt volt végig az orrom előtt és én mégse láttam!
     - Ezek szerint, ha engem megöl, te is meghalsz, és mindkettőnk lelkét megkaparintja? – foglaltam össze a lényeget.
     - Igen – bólintott Luke. – Összekötötte a lelkünket. Vagyis Telford kötötte össze a lelkünket. Csak azt nem értem, miért? Ő is benne lenne?
     - Vagy csak irányítja őt – ellenkeztem. Nem akartam elképzelni sem, hogy a tanárunk, aki bár egy barom volt, olyan aljas lenne, hogy a vágóhídra terelt minket, akárcsak az állatokat.
     - Nem tudhatjuk biztosan, de akárhogy is van, távol kell maradnunk tőle – szólt közbe Emilia. – Így is, úgy is az ellenségünk.
     Bólintottam, jelezve, hogy egyetértek, de nem akartam jobban belemenni ebbe a témába. Helyette inkább másfelé tereltem.
     - Ki a te párod? – kérdeztem Emiliát.
     - Matt Brooks.
     - Hol van most? Nem félsz, hogy Yiknar megöli?
     - Valószínűleg épp a szekrényben bujkál, ahogy az előző napokban is tette – válaszolta Emilia vidáman.
     - Miért örülsz ennek ennyire? – húztam össze a szemöldökömet.
     - Mert sikerült annyira ráijesztenem, hogy nem hajlandó kijönni onnan, és ott biztonságban van – mondta. – Rajzoltam a szekrény ajtaja elé egy pentagrammot, ami megvédi, akárcsak engem.
     - A rajzolt is védelmet biztosít? – lepődtem meg.
     - Bizonyos szempontból. Nem annyira, hogy elijessze a gonoszt, de kétszer is meggondolják, mielőtt rátámadnának az emberre.
     - De akkor hogy merted otthagyni Mattet egyedül? – értetlenkedtem tovább.
     - Nem tudtam erről a lelki kötelék dologról – vallotta be Emilia végig állva a tekintetemet. – De azt hiszem, így az ezüst pentagrammom kicsit őt is védi.
     - Azért, mert a lelketek össze van kötve? – kérdezte Eddie még mindig Nikkit ölelgetve.
     - Igen – bólintott Emilia.
     - Legalább ő védve van – jegyeztem meg.
     - Rajzolhatnánk magunkra pentagrammot – szólalt meg Luke. – Az védene minket, nem?
     - Úgy ahogy – vágta rá Emilia. – De ártani, biztosan nem árt.
     - Legyen! – sóhajtottam fel, majd elkezdtem tollat keresni, hogy egy hajszálnyival több esélyünk legyen a túlélésre.