15. fejezet - Mágia

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet. Ismét kaptok némi infót és izgulni valót, de a java még hátravan.:P

Jó olvasást mindenkinek és várom a komikat!:)

Szabályos pentagramot rajzolni jóval nehezebb volt, mint ahogy azt az ember gondolta volna. Szerencsénkre Emilia egész jártas volt a dologban – a füzeteit órán mindig varázsmotívumokkal rajzolta tele -, így viszonylag hamar kész lettek a védelmező ábrák. Mind a négyünk karján ott virított a kék tinta, melytől az életünk függött. Micsoda képtelen helyzet…

- És most mit fogunk csinálni? – kérdezte Nikki a saját pentagramjára meredve.

- Elhúzzuk a csíkot innen, amilyen gyorsan csak lehet – válaszolta neki Luke, s közben rám nézett.

Bólintottam, de Emilia nem értett velünk egyet.

- Nem fog menni – mondta.

- Miért?

- Mert Yiknar nem fogja engedni – jött a kézenfekvő felelet. – A lelkünket akarja. Sosem fogja hagyni, hogy csak úgy lelépjünk.

- Akkor mit akarsz, mit tegyünk? – szólalt meg ezúttal Eddie, aki még mindig elég idegesnek tűnt. – Csak üljünk itt a babérjainkon, és várjuk meg, míg besétál és átharapja a torkunkat?

Összerezzentem nyers megfogalmazása miatt, bár be kell vallanom, igaza volt. Nem volt esélyünk egy démon ellen! Emberek voltunk, nem valami szupererős természetfeletti lények…

- Természetesen nem – forgatta meg a szemét újdonsült barátunk. – Szerintem ki kéne nyírnunk.

- Tessék?

- Mi van?

- Megőrültél?

Úgy estünk neki szegény lánynak, mintha ősellenségek lettünk volna. De hát sehogy sem értettük, hogy a fenébe juthatott az eszébe ekkora baromság!

- Egyáltalán nem őrültem meg, kösz a kérdést – fintorodott el. – De megvan az erőnk hozzá, hogy visszaküldjük a pokolba, ahová való.

- Mégis hogyan? – csóváltam meg a fejem hitetlenkedve. – Mi nem vagyunk boszorkányok vagy épp minek is képzeled magad…

- Ez igaz, de van erőtök – mondta Emilia teljes meggyőződéssel. – Mikor a gonosz kipécéz magának valakit, vagy jelen esetben valakiket, felruházza őket erővel. Mágiával.

- Mágiával? – kérdezett vissza Eddie mély hangon, ami csak még jobban azt bizonyította, mennyire az agyára megy ez a lány.

- Igen, mágiával – bólogatott Emilia.

- Ennek semmi értelme – sóhajtottam fel. Olyan fáradtnak éreztem magam, mintha már legalább hetek, ha nem hónapok óta nem aludtam volna ki magam normálisan. Ami nem is csoda, tekintve milyen mozgalmas volt az utóbbi… alig néhány óra.

- Igen – csatlakozott Luke is hozzám. – Miért adna nekünk erőt, mikor nélküle könnyű célpontok vagyunk?

- Nem tehet mást – vágta rá Emilia.

- Ezt most magyarázd meg, mert egy kukkot sem értünk az egész halandzsából – fortyant fel Nikki hirtelen, megvillantva a valódi, beszólogató énjét, amilyennek mindig is ismertem.

Emilia látványosan megforgatta a szemét, de azért belekezdett a dologba.

- A természetnek van egyensúlya, ezt tudjátok, ugye? – Hangsúlya olyan volt, mintha ötéves óvodásokhoz beszélne… Idegesítően lekezelő! – Na már most, ha a pokol teremtményei átjönnek a mi világunkba, azzal felborítják az egyensúlyt, amit valamivel kompenzálniuk kell. És erre való a mágia. Ha megtalálták a célpontjaikat, a természet teszi a dolgát és megtartja az egyensúlyt.

Egy percig csendben voltunk, próbáltuk feldolgozni azt a baromságnak tűnő dolgot, amit hallottunk. Mágiával felruházott emberek? Démoni célpontok? Mi a fene van körülöttünk, és mi mindenről nem tudunk még? Az agyam megállás nélkül zakatolt, esküszöm meg akarta dönteni a világrekord gondolkodók eredményeit.

Végül Luke törte meg a mély hallgatást.

- Nem vettem észre, hogy lenne valamilyen erőm.

- Persze, hogy nem – nevetett fel Emilia, ami csak még inkább ellenszenvessé tette őt a többiek szemében, bár tény, az én önérzetemnek sem tetszett. – Ha előre tudnád, hogy valami megváltozott benned, hogy furcsaságok történnek veled, akkor az egésznek nem lenne értelme.

- Össze-vissza beszélsz – szóltam közbe türelmetlenül. – Lehetne úgy, hogy mi is megértsük?

- Ha tudod, hogy van erőd, tudod, hogy valami nincs rendben – válaszolta lassan, szinte már tagoltan. – Az erő csak akkor mutatkozik meg, ha szükség van rá. Vagyis amikor szemtől szemben állunk a gonosszal.

- Ennek így nincs értelme! – fújtatott Eddie, és fel-alá kezdett járkálni a szobában.

- Persze, hogy nincs – értett egyet Emilia. – De ez az egyensúly lényege.

- Honnan tudod ezeket? – kérdeztem.

- A nagymamám is boszorkány volt, és elmondott néhány alapvető dolgot, mielőtt tavaly meghalt. – Emilia hangja szomorúan csengett. Tisztán érezni lehetett belőle, mennyire hiányzik a nagymamája és mennyire fáj neki, hogy már nem lehet vele.

- Tehát van mágiánk – foglalta össze Luke -, de csak akkor fog megmutatkozni, ha Yiknar ránk támad. Ez csodás…

- Ez van – rántotta meg a vállát válaszként. – És ez is több, mint a semmi.

Egyet kellett értenem vele, bár az még közel sem jelentette azt, hogy tetszett volna a javaslata. Szembeszállni azzal a szörnyeteggel, ami ki tudja mi mindenre képes… Istenem, bár lett volna fogalmam arról, hogy mi fog történni velünk alig néhány óra alatt. Bár előre láthattam volna a jövőt, hogy változtassak rajta…

Sok megbeszélni valónk lett volna még, és talán egy terv sem ártott volna. Luke is akkor kezdett el olvasni egy újabb latin szöveget, ami bizonyos szempontból hozzá segíthetett volna minket a győzelemhez, ám akkor lentről olyan velőtrázó sikoltás hallatszott fel, hogy mindannyiunk ereiben meghűlt a vér. Láttam a többieken, hogy halálra rémültek egy pillanat alatt, akárcsak én, de nem tehettünk mást: rohantunk, hátha tudunk segíteni.

Mások is csatlakoztak hozzánk a folyosón. Akik a jelenetünk után még képesek voltak visszaaludni, most azok is felébredtek az újabb előadásra.

A földszinten elég nagy volt a káosz, mire leértünk. Az előcsarnok márványpadlóján valakit körbeálltak, aki magatehetetlenül feküdt, és félreérthetetlen vörös tócsa gyűlt össze körülötte.

Jaj ne! – nyögtem fel gondolatban, miközben úgy kapaszkodtam Luke kezébe, mintha csak a mentőöv lenne egy süllyedő hajón. Vajon ki lehet az? Kit veszítettünk el ezúttal?

Közelebb érve, felismertem az egyik pincért, aki a szálloda éttermében dolgozott. Egy szót sem beszéltem vele amióta ott voltunk, de a szívem összeszorult. Olyan fiatalnak tűnt! Alig lehetett idősebb húsznál.

A szálló többi dolgozója, már lázasan dolgozott a „probléma” megoldásán. Próbálták rávenni a diákokat, hogy menjenek vissza a szobájukba, de persze semmit sem értek el. Akik addig azt hitték, elment az eszünk, most rettegve néztek hol ránk, hol az előttük fekvő holttestre. Én a magam részéről elfordítottam a tekintetem, mert éreztem, hogy ha sokáig kell néznem, biztos nem bírom ki ép ésszel.

- Kezdődik – szólalt meg mellettünk Emilia olyan halkan, hogy csak mi hallhattuk.

Felé fordítottam az arcom, hogy lássam a szemét.

- Miről beszélsz?

- Yiknarról – vágta rá. – Már nem foglalkozik azzal, hogy eltűntesse a nyomait. Vagyis már nem számít neki, hogy tudunk-e róla, avagy sem. Még ma éjjel meg akar majd ölni minket.

Szavai éles pengeként hatoltak belém. Még ma éjjel… Ne, még ne! – szerettem volna felkiáltani. – Még túl korai! Még nem állunk készen!

Csakhogy egy év vagy akár egy évtized múlva sem álltunk volna készen, hiszen olyasmivel kellett szembenéznünk, amivel senki emberfiának nem volt még dolga. Legalábbis olyannak, aki túl is élte volna.

- Mindenki nyugodjon meg! – hatolt át a tudatomon a szálloda igazgatójának, Arthur Dicksonnak a hangja, mely egyszerre volt határozott és kemény. – Menjetek vissza a szobáitokba, amíg ide nem ér a rendőrség, hogy kiderítsék mi történt.

- Számít egyáltalán, hogy mi történt? – csattant fel az egyik ott dolgozó lány. A húszas évei végén járhatott, bár nem sokat lehetett belőle látni, mert kezei folyton az arcán végigömlő könnyeket törölgették. – Valami állat megölte Adamet!

Állat? – csodálkoztam el egy pillanatra, de aztán megértettem. A halott fiú nyakán hatalmas harapásnyom látszódott, ami leginkább egy farkaséra emlékeztetett. Nem meglepő, tekintve, hogy milyen ocsmány fejszerkezettel rendelkezett Yiknar. Természetes, hogy az első tipp egy eltévedt farkasra esett.

- Nem állat volt – tiltakozott Emilia, mire a legtöbb tekintet felé fordult.

- Jaj ne! – morrantam fel, mert tudtam mi fog következni.

- Egy démon végzett vele – folytatta Emilia rezzenéstelenül.

A káosz egy percig sem váratott magára. Mindenki kiabálni kezdett, ki rémülten, ki dühösen, de a lényeg ugyanaz volt: nem hitték el.

- Igazat mond! – álltam a lány mellé, hogy lássák, mennyire komolyan gondolom. – Azokon a holttesteken is ilyen harapásnyomok voltak, amiket az emeleten láttunk. És a démont is láttam.

- Démonok nem léteznek! – kiáltott fel az előbb is felszólaló lány. – Milyen sületlenséget hordtok itt össze? Hát nincs bennetek szemernyi tisztelet sem? A barátom meghalt, ti idióták!

Nem vettem magamra bántó szavait, hiszen megértettem őt. Ha én veszítettem volna el így az egyik barátomat, én is kiakadtam volna, és ha bárki meg akart volna győzni egy ilyen elképzelhetetlen dologról, hát alighanem még neki is ugrottam volna, hogy levezessem a feszültségemet és a fájdalmamat.

- Igazat mondunk – próbálkoztam higgadtan. – Mindannyian nagy veszélyben vagyunk, és ha nem fogunk össze, mind meghalunk.

- Hagyjátok abba ezt a gyerekes viselkedést! – tromfolt le az igazgató rosszalló tekintettel. – Valaki meghalt. Egy állat miatt. Be kell jelentenünk a rendőrségen, és nem érünk rá ilyen dajkamesékkel foglalkozni.

- Ez nem mese – szólalt fel Lucas is. – Veszélyben vagyunk.

- Ezt nem hiszem el! – zokogott fel a pincérlány. – Adam meghalt! Elég a hülyeségből!

Könny szökött a szemembe, ahogy láttam mennyire szenved. El sem mertem képzelni, hogy ilyen mértékű fájdalom létezhet. Egy idősebb férfi – talán a szakács lehetett – odament hozzá és vigasztalóan átölelte.

- Megátkozott titeket ez a féleszű, aki boszorkánynak képzeli magát, vagy miért vagytok mellette? – kérdezte az egyik osztálytársunk, Carl. Ő volt az a fiú, aki pár napja kigúnyolta Emiliát az étteremben.

- Láttuk, amit láttunk – válaszoltam neki. – Emiliának igaza van.

- Aha, persze…

- Azt mondtam elég legyen! – kiáltott ránk Mr. Dickson végképp türelmét vesztve. – Mindenki menjen a szobájába! Most!

A diákok egy pillanatnyi hezitálás után elindultak, de nem jutottak messzire, mert a lépcsőn megjelenő Telford tanár úr elállta az útjukat.

- Mi történt? – kérdezte, mire osztálytársaim egymás szavába vágva mesélni kezdték.

- Ebből baj lesz – motyogta Emilia, miközben alig láthatóan hátrálni kezdett. Megragadtam Luke és Nikki kezét, majd követtem őt, egyre távolodva a Vaskalapos baromtól. – Maradjatok a közelemben – súgta oda nekünk, mi pedig bólintottunk. Legnagyobb szerencsénkre, már se Eddie, se Luke arcán nem láttam kételkedést. Az életüket bízták Emiliára.

Egy percnyi hangzavar után a szálloda igazgatója leállította a hangoskodókat, hogy magához vegye a szót és tájékoztassa a tanárt a történtekről, de nem maradt rá ideje. Telford megvonaglott, szemei egy pillanatra vörösbe váltottak, majd remegni kezdett. Egy fél másodpercre sem vettem le róla a szemem, így láthattam, amint az a bizonyos füstös derengés egyre inkább felszínre kerül belőle, egészen addig, míg már az egész teste láthatóvá nem vált. Abban a pillanatban Telford, akár egy marionett bábú, összecsuklott ott a lépcső alján.

Ha addig pánik és félelem lengte be a teret, most valóságos rettegés és maga a halál vette át a helyét. Többen felsikoltottak, és rohanni kezdtek, de nem volt értelme. Nem volt hová bújni, főleg nem Yiknar elől, aki vicsorogva, vészesen csillogó szemekkel leste a prédáit, és olyan gyorsan cikázott a levegőben, hogy alig lehetett követni. De nem támadt rá senkire. Élvezte, hogy játszhat velük. Magába szívta a félelmüket, és addig nyújtotta, ameddig csak lehetett.

Csakhogy mindeközben Emilia valamit mormolt mellettünk. Fél füllel hallottam csak, hogy valami varázsige lehet. Megvolt a maga ritmusa és ismétlődő sorai, de ezen kívül egy kukkot sem értettem belőle. Alighanem latinul lehetett. Yiknar is felfigyelt a kis csoportunkra, amely nem menekült, nem próbált meg elbújni, csak állt földbe gyökerezett lábbal és merően figyelte őt. Mert nem csak én tartottam rajta a szemem, hanem a többiek is. Mindannyian olyan mereven álltunk, akár a szobrok, és néztük őt, vagy inkább azt a valamit, ami most felénk fordította vörösen izzó tekintetét és egy szempillantásnyi idő alatt már ott is termett mögöttünk.

- Luke! – kiáltott fel Eddie és már rántotta is félre barátját a vészesen közeledő fogak elől. Az egész olyan volt, mintha lassított felvételként néztem volna végig. Yiknar félelmetes állkapcsa összezárult, pont azon a helyen, ahol korábban Luke nyaka volt, majd a föld felé kezdtem zuhanni, miközben fülembe beszivárgott egy fájdalmas reccsenés…

Eddie a padlóra rántotta kedvesemet, aki vitt magával engem is. Rémülten fordultam a hátamra, hogy védekezhessek Yiknar ellen – bár azt nem tudom hogyan tette volna – de ő már nem volt ott.

Nem maradt időm azon gondolkozni hol lehet, mert hirtelen felhangzott egy fájdalmas nyöszörgés. Eddie volt az. Összeszorította a szemét, arca megvonaglott a fájdalomtól, miközben a bal bokáját szorongatta.

Oda akartam kúszni hozzá, hogy lássam mennyire súlyos a sérülése – bár biztos voltam benne, hogy törésről van szó, mert az a reccsenés elég egyértelmű volt -, ám mikor megmozdultam volna, rémült kiáltás hatolt a fülembe.

- Neeeeeeeeeee!!!!

Talpra ugrottam és még időben láttam, amint Yiknar egy ismerős szőkésbarna fiú mellett alakot ölt és ráveti magát. A fiúnak esélye sem volt. A démon egyetlen harapásból elvette az életét, és vele együtt a lelkét is.

Yiknar elégedett, doromboló hangot adott ki, miközben karmos ujjait levette Kevinről és hagyta, hogy a földre zuhanjon. Ugyanabban a pillanatban Lara is összeesett, aki hátul állt.

Gill eszét vesztve rohant testvéréhez, akárcsak Ben, de ez a legkevésbé sem volt jó ötlet. Yiknar még mindig ott volt, és halálosan vágyakozó szemét a jövevényekre irányította. Úgy tűnt egyenesen beleszaladnak a karmaiba, ám mielőtt még a démon elkaphatta volna őket, egy átlátszó derengés emelkedett fel közte és Gillék között. Yiknar felordított. Hangja keveredett egy farkas és egy dühöngő vadállat hangjával, ahogy előrébb lebegett, de mielőtt még elérhette volna az átlátszó falat, megállt. Vagy inkább megtorpant, bár nem volt lába.

- Mit csináltál? – kérdeztem Emiliát, mert tudtam, hogy neki köszönhetjük, hogy barátaink nem végezték úgy, mint szegény Kev.

- Megidéztem egy erőmezőt, ami egy kis ideig védelmet nyújt – válaszolta lihegve. A varázslat kimerítette, meg is kellett kapaszkodnia a mögötte lévő fotelben.

Tényleg boszorkány – jöttem rá hirtelen és hálát rebegtem azért, mert ott volt velünk. Nélküle mindannyian halottak lettünk volna már.

Nem volt életveszélyben, ezért ott mertem hagyni, hogy megnézzem Gilléket. Luke is már ott volt velük, de a többi osztálytársunk és a szálloda alkalmazottai nem mertek elmozdulni a fal mellől. Nem is csodáltam, hiszen Yiknar alig egy karnyújtásnyira volt csak tőlünk, az erőmező másik oldalán. Ide-oda cikázott, keresve hogy juthatna be, de egyelőre nem talált lehetőséget.

- Gill – öleltem át hátulról, de lerázott magáról. Rávetette magát Kev mozdulatlan mellkasára és megállás nélkül zokogott. Ben hasonlóképpen tett, egymás mellett, átölelve sírtak és szólongatták Kevint, de mindhiába. A testvér, a szerető, a barát már nem volt velünk. Yiknarnál volt a lelke, akárcsak Laráé, aki bár sértetlennek tűnt, tudtuk, hogy a kötelék miatt ő is a démoné lett.

Sírtam, akárcsak Nikki és Luke, meg Eddie és a többiek, akik alig értették mi történik körülöttük, de az áldott tudatlanságukat akkor irigyeltem. Nem is sejtették mi mindenre képes a pokolnak eme fajzata, ami körülöttünk keringve várta, hogy újra védtelenekké váljunk.