16. fejezet - Áldozat

Sziasztok!

Íme a következő fejezet, ami szintén sok eddig elejtett kis infóról lerántja majd a leplet.:D Kíváncsi vagyok a véleményetekre, várom a komikat!:)

Jó olvasást mindenkinek!:)

Yiknar egy percre sem volt hajlandó eltávolodni a közelünkből. Fújtatott, vicsorgott és kereste a gyenge pontokat, de nem találta, így tehetetlen volt.

- Ezzz mind felessslegesss – hörögte alig érthetően. – Mindddannnyian meg fogtokkk halllni…

Vetettem rá egy gyűlölködő pillantást a könnyeimen át, de nem válaszoltam neki. Mit mondtam volna? Hogy takarodjon a pokolba és forduljon fel? Ugyan már, egy démonnal álltunk szemben, aki a lelkünkből akart táplálkozni…

Nem tehettem semmit Gillért, sem Benért, akik még mindig zokogtak Kevin élettelen teste fölött, így inkább visszakúsztam Eddie-ékhez.

- Mi a helyzet? – kérdeztem tőle. Nikki és ő a földön ültek, Eddie bokája láthatóan dagadni kezdett, már most a kétszerese volt, mint eredetileg. – Mennyire súlyos?

- Tuti, hogy eltört – vágta rá barátnőm, és megsimogatta kedvese kezét, ami remegett a fájdalomtól.

- Ne aggódj, rendbe fogsz jönni – mondtam Eddie-nek, aki egy grimaszos mosollyal válaszolt.

- Tényleg? És mégis hogyan?

- Azt még nem tudom – vallottam be. – De ki fogunk találni valamit. És nem fogunk meghalni!

- Dehogggyisnemmm – szólalt meg oldalról Yiknar, és esküszöm olyan volt, mintha még nevetne is rajtunk. Farkasszáját kitátotta, így éles fogain megcsillant a lámpák fénye, s közben hortyogó hangot adott ki.

- Ne törődjetek vele – mondtam barátaimnak és a többieknek is, akik még mindig sokkos állapotban kucorogtak a fal tövében, és vagy eszelősen sírtak, vagy azt ismételgették, hogy meg fogunk halni. – Nem érhet hozzánk, amíg az erőmezőn belül vagyunk. Ugye? – néztem Emiliára, aki bár bólintott, de volt valami a szemében, ami nyugtalanított.

- Ezzz nem véd meggg az örökkkévalóságiggg – sziszegte Yiknar, majd odébb lebegett, ahol Luke-ék voltak.

Egy cseppet sem tetszett, hogy ilyen közel van Lucas-hoz, de a mező láthatóan ott feszült közöttük, ami megakadályozott abban, hogy engedjek a késztetésnek és elrángassam onnan. Helyette inkább Emiliához mentem.

- Meddig tart ki a mező? – kérdeztem olyan halkan, hogy csak a lány hallhassa.

- Nem sokáig – válaszolta ugyanolyan hangerővel. – Nem vagyok még olyan erős, hogy hosszabb ideig fent tudjam tartani. Az erőm még nincs kifejlődve teljesen.

- És mi lenne, ha mi is segítenénk benne neked? – kérdeztem. – Azt mondtad van erőnk, ami akkor mutatkozik meg, ha a gonosz támad. Most támad, vagyis most használhatnánk.

- Ötletnek nem rossz, de nem tudjátok használni, mert nem tudjátok, hogyan kell – mondtam Emilia, mire csalódottan felsóhajtottam.

Szóval a vége csak az lesz, hogy meghalunk… Csodás…

- De azt mondtad tudni fogjuk! – ütöttem tovább a vasat.

- Ti négyen talán igen, de nézz rá a többiekre. Ha ezt túlélik, tuti diliházba kerülnek – intett a fejével a zokogók felé. – Olyan zaklatottak, hogy a saját nevüket se tudnák megmondani, ha kérdeznéd őket, nemhogy a mágiára koncentráljanak.

Volt igazság abban, amit mondott, de akkor is lennie kellett valaminek, amit tehetünk. Muszáj lennie – győzködtem magam kisebb-nagyobb lelkesedéssel, de hiába törtem a fejem, semmi sem jutott eszembe. Az idő pedig vészesen fogyott, és ennek Yiknar láthatóan nagyon örült.

Luke-ra pillantottam, hátha neki támadt valami világmegmentő ötlete, de épp Emilia könyvét bújta. Szemei ide-oda cikáztak a sorok fölött, arcán erőteljes koncentrációt láttam. Nem akartam megzavarni, de képtelen voltam egy helyben maradni.

- Találtál valamit? – kérdeztem, mikor leültem mellé.

- Azt hiszem igen – nézett fel rám, majd egy pillanatra rajtam is felejtette a tekintetét. Szemeink egymásba kapcsolódtak, és szívem szerint megcsókoltam volna, de nem volt megfelelő a pillanat ahhoz, hogy enyelegni kezdjünk. Lucas is erre juthatott, mert hirtelen visszafordult a kopott könyvecske felé és azt suttogta:

- Találtam egy leírást, ami arról szól, hogyan lehet egy démont visszaküldeni a pokolba.

Időközben Emilia is odatámolygott hozzánk – még mindig nem nyerte vissza teljesen az erejét. Járása kissé bizonytalannak tűnt, s mikor lerogyott mellénk a márványpadlóra, láthatóan megkönnyebbült, hogy végre megint ülhet.

- Mi kell hozzá? – kérdezte szakszerűen, azonnal a lényegre térve.

- Bárrrmit isss terrrvezzztekkk, nem foggg működniii – horkantott Yiknar a fal túloldaláról, mire összerezzentem. Ha nem néztem rá, hajlamos voltam kiűzni őt a tudatomból és néhány másodpercre elfelejteni, hogy ott van, várakozik, akár egy vadász.

- Pofa be! – morogta vissza neki Luke, majd hozzánk fordult. – Az életben lévők összefogása kell, azoké, akiknek a lelkét akarja, valamint az, hogy mindenkinél legyen valami az áldozatból.

- Az áldozatból valami? – kérdeztem vissza suttogva, hogy biztos legyek benne, nem hallottam félre. – Úgy érted Haleyből?

Már a gondolat is gyomorforgató volt. Brrr…

- Igen – bólintott Luke.

- Ez logikus – csatlakozott Emilia is.

- Miért is? – kérdeztem.

- Mert az emberáldozat nem csak arra jó, hogy jelezze a többi gonosz fenevadnak, hogy az ő területén vannak, hanem arra is, hogy a prédáit magához kösse. Ha valamilyen oknál fogva el is tudnánk menekülni innen úgy, hogy ő még életben van – bökött a fejével Yiknar felé -, megtalálna minket akár egy szempillantás alatt. Az áldozat - vagyis most valószínűleg Haley - vére úgy működik, mint egy iránytű.

- Ez túl sok – sóhajtottam fel.

- Tudom, de ez van – vágta rá Emilia.

- Meg kell találnunk Haleyt – jelentette ki Luke, mire akaratlanul is felnevettem.

- Pfff… Mintha az olyan könnyű lenne – mondtam. – Tudod te mekkora ez a szálloda? És mekkora a hozzá tartozó birtok? Bárhol lehet. Még a föld alatt is.

- Nem – rázta meg a fejét Emilia. – A nagymamám azt mondta, az emberáldozathoz szükség van egy oltárra és a test addig ott marad, míg a démon nem végzett és tovább nem áll.

- Ez egy kicsit leszűkítette a kört – állapítottam meg.

- Igen – bólogatott Emilia. – Valószínűleg az épületben van. Valami eldugott helyen, ahol nem jár senki.

Pár pillanatig gondolkoztunk, hogy hol lehet ez a hely. Végigvettem magamban nagyjából a szálloda felépítését, az egyes emeleteken a szobák elhelyezkedését, az éttermet és a konyhát, valamint a közös helyiségeket, de nem volt ötletem. Amiről csak tudtam, ott sokan megfordultak.

- Van itt pince? – kérdezte hirtelen Luke.

- Nem tudom – vontam meg a vállam.

- Ez egy jó tipp – bólogatott Emilia. – Meg kéne kérdezni a szálló igazgatójától. Ő biztosan tudja.

Feltápászkodtam, hogy gyorsan elbeszélgessek Mr. Dicksonnal, de alig tettem meg egy lépést, Yiknar azonnal reagált.

- Úgyisss elkaplakkk titekettt…

- Előbb juss át valahogy az erőmezőn – morogtam vissza neki, mire a démon vicsorogva, közelebb lebegett az átlátszó falhoz.

- Élvezetttel harapommm majddd át a torkodattt – fenyegetett, s vörös szemeit mélyen az enyémekbe fúrta. Meg kellett volna ijednem tőle, nyüszítve el kellett volna bújnom valahová, ám én ehelyett elé léptem és álltam a tekintetét.

Hogy honnan vettem a bátorságot? Nem tudom. De a legjobb tippem az lett volna, hogy a mágiám gőzerővel dolgozott bennem, hogy kiszabadulhasson és lecsaphasson erre az undorító gyilkosra.

- Én pedig élvezettel küldelek majd vissza a pokolba, ahová való vagy, te rohadék! – sziszegtem összeszorított fogaimon keresztül.

Hirtelen egy kezet éreztem a derekamon, ahogy Luke odalépett mellém. Ő sem hátrált meg Yiknar vadállatias megnyilvánulásától, amivel a szavaimra reagált, ám a következő pillanatban elhallgatott. Jól láthatóan beleszimatolt a levegőbe, szemei pedig elkerekedtek, mintha megdöbbent volna.

- Azzz nemmm lehettt… - A hang, ami szavait követte, olyan volt, akár a dorombolás. Bármi váltotta is ki ezt, tudtam, hogy ránk nézve nem lesz túl kellemes. – Teee – nézett rám, miközben vad vicsorba kezdett, ami azt hiszem mosoly akart lenni. – Kellesssz nekemmm…

És mielőtt még bármit is reagálhattam volna, megindult felém. Nem érdekelte az erőmező, olyan volt, mint aki megtébolyodott, bár egy démon esetében nehéz elképzelni, hogy ilyesmi történhet velük. Egyenesen nekirontott az átlátszó falnak, mire Luke hátra rántott, így nem láttam mi történt, csak Yiknar fájdalmas kiáltását hallottam, melytől az ablakok is megremegtek, majd hirtelen csönd lett.

- Hová tűnt? – kérdeztem, mikor felnézve csak a hűlt helyét láttam.

- Az erőmező nem csak kívül tartja, de el is űzi, ha megpróbál átjutni rajta – válaszolta Emilia a hátunk mögül.

- Mi a fene volt ez az egész? – kérdezte hirtelen Luke. – Min akadt ki ennyire?

- Fogalmam sincs – vágtam rá, és Emilia is csak megvonta a vállát, jelezve, hogy neki sincs ötlete.

- Mennyi időre tűnik el? – kérdeztem gyorsan, hiszen végre volt egy kis esélyünk.

- Nem sokra – húzta el a száját boszorkány barátnőm. – Hamarabb visszatér, mint azt gondolnánk.

- Oké, akkor nincs sok időnk – mondtam, és gyorsan Mr. Dicksonhoz mentem Luke-ot is magammal húzva.

- Mi… mi ez az egész? – kérdezte a férfi, mikor megálltunk előtte. Sokkos állapotban volt, azt látni lehetett rajta és egész testében remegett.

- Később elmagyarázzuk – válaszoltam. – Mr. Dickson – szólítottam meg, hogy magamra vonjam a figyelmét, mert még mindig arra a helyre bámult, ahol Yiknar az előbb eltűnt. – Van a szállodának pincéje?

- Mi? – kérdezett vissza sűrűn pislogva.

- Pincéje. Van a szállodának pincéje? – ismételtem meg.

- Ig..Igen…

- Hol? – vette át a szót Luke.

- A konyhából lehet lemenni – válaszolta az a pincérlány, aki annyira ki volt borulva, mikor a barátja meghalt. – Miért kérdezitek?

- Majd megtudod – vágtam rá. – Köszönjük.

Azzal már ott is hagytuk őket és Emiliához mentünk, hogy kitaláljunk egy tervet.

- Én nem mehetek – mondta Emilia. – Ha elhagyom az erőmezőt, összeomlik és itt mindenki meghal.

- Akkor majd mi megyünk – mondtam Luke-ra nézve, akinek egy cseppet sem tetszett a dolog, de nem maga miatt, hanem miattam.

- Hová mentek? – szólalt meg mellettünk egy rekedtes hang, ami Gillianhez tartozott. Szemei vörösek voltak a sok sírástól és a keze is nagyon remegett, ahogy beletúrt a hajába, de legalább már nem zokogott halott testvére fölött.

- Van egy mód, hogy elintézzük Yiknart – válaszoltam neki őszintén.

- Yiknar… Tehát így hívják azt a dögöt – fújtatott az időközben felbukkanó Ben is. Barna szemeibe nézve észrevettem milyen őrült bosszúvágy tombol a lelkében.

- Igen – bólintottam. – Így hívják. Luke és én pedig el fogjuk intézni – jelentettem ki mind barátinknak, mind kedvesemnek, hogy ne is próbáljon rábeszélni a maradásra.

- Mi is veletek megyünk! – vágta rá Gill, Ben pedig bólogatott.

- Szó sem lehet róla! – rázta meg a fejét Luke. – Az is épp elég kockázatos, hogy mi megyünk.

- Nem tarthatsz vissza minket! – emelte fel a hangját Ben.

- Nézz magatokra – próbálkoztam. – Nem vagytok abban az állapotban, hogy…

- Ne mond meg nekem milyen állapotban vagyok! – kiáltott rám Gill. – Meghalt a bátyám, és én is ott akarok lenni, mikor annak a rohadéknak vége lesz! Ezt nem tilthatod meg nekem!

Egy pillanatig farkasszemet néztünk egymással, majd felsóhajtottam. Nem volt annyi időnk, hogy meggyőzzük őket, mekkora felelőtlenség, amit tenni akarnak, így inkább engedtünk nekik.

- Mit csináljunk, ha… Ha megvan Haley? – kérdeztem Emiliát.

- Vágjatok le egy tincset a hajából – válaszolta, majd mikor meglátta értetlen arckifejezésemet, hadarni kezdett. – Kell valami az emberáldozatból. A haja a legkönnyebben megszerezhető része, bár ha akarod, a körmeit is leszedheted.

- Ezt jobb lett volna, ha nem mondod – húztam el a számat hányingerrel küzdve. Már az is épp elég morbid volt, hogy elmegyünk megkeresni egy halottat, valamint, hogy le fogjuk vágni a haját, erre a körmös és egyéb dolgokra nem is akartam gondolni.

- Sietnetek kell – hagyta figyelmen kívül a megjegyzésemet. – Bármelyik pillanatban felbukkanhat.

- Az erőmezőn csak menjünk át? – kérdezte Luke, mikor talpra ugrottunk.

- Igen - bólintott Emilia. – És sok sikert!

Arckifejezése aggódó volt, ami engem is nyugtalanná tett, de nem gondoltam meg magam. Nem volt rajtunk kívül senki sem, aki megtehette volna mindezt, hiszen Emiliát leszámítva Nikki és Eddie voltak még beavatva a dolgokba, de Ed sérült volt, Nikki pedig nem hagyta volna ott.

Barátnőm felpattant, mikor melléjük értünk és a nyakamba vetette magát.

- Vigyázzatok magatokra! – mondta elcsukló hangon, miközben viszonoztam a szorítását, majd lefejtettem magamról, mert mennünk kellett.

- Úgy lesz – ígértem neki, majd egy gyors puszit nyomtam Eddie arcára, miközben Luke is elköszönt barátainktól és már indultunk is.

Mikor átléptünk az erőmezőn furcsa borzongás futott végig rajtam, de nem az a kellemetlen fajta, hanem az ami biztonságot nyújt és erőt ad. Valószínűnek gondoltam, hogy ezt nem bírta elviselni Yiknar, mikor hozzáért. És erről eszembe jutott valami nagyon fontos.

- Beszélnünk kell – szólaltam meg halkan Gillre és Benre pillantva, akik hozzánk hasonlóan erősen kapaszkodtak egymás kezébe. Nagyvonalakban elmondtam nekik mit tudtunk a démonról és a lelki kötelékről, ami kialakult a „házastársak” között, így őközöttük is. Nem akarták elhinni, de miután látták, ahogy Kev meghalt és abban a pillanatban a párja, Lara is holtan csuklott össze, kénytelenek voltak félretenni a józan ész határait és elfogadni a lehetetlent is.

- Szóval nagyon vigyázzatok magatokra – ismételtem meg még egyszer, miközben már az étteremben jártunk. Onnan nyílt a tálaló, majd abból a konyha.

Gill és Ben bólintottak, hogy megértették, s ez egy kicsit megnyugtatott, de ahogy sietősen kapkodtuk a lábunkat, egyre inkább eluralkodott rajtam valami pánikszerű dolog. Valami nagyon rossz készülődött, éreztem.

A konyhát nem volt nehéz megtalálni, ahogy a padlóba épített ajtót sem, ami egyértelműen jelezte, hogy ott a pince lejárata. Mielőtt azonban lementünk volna a lépcsőn, ami a csapóajtó alatt megjelent, felkaptam egy konyhai ollót, amit majd a hajvágásnál használhatunk.

Mély levegőt vettünk, majd elindultunk a végzetünk felé.

Ahogy egyre lejjebb értünk a kanyargós lépcsőn, úgy csapott meg minket valami furcsa szag, ami eleinte csak kellemetlen volt, majd később elviselhetetlen mértékűvé vált. A szemünk könnybe lábadt tőle, és a torkunk is összeszorult, ahogy levegőt próbáltunk venni, de nem álltunk meg.

Szerencsénkre a fal mentén végig volt világítás, így nem kellett a vaksötétben bóklásznunk, bár egy perccel később inkább választottuk volna a kedvezőtlen látási viszonyokat.

A pince jobb oldala, ahová érkeztünk, olyan volt, mint minden más pince lett volna. Régi boroshordók sorakoztak a fal mellett, amiket valószínűleg már nem használt senki. Mellette üres polcok álltak, amiken egykor befőtteket, lekvárokat tarthattak és minden mást, ami szereti a hideg, kissé nyirkos helyeket.

Igen ám, csakhogy a másik oldal… Maga volt a rémálom. Mikor megláttam, a szám elé kellett kapnom a kezemet, nehogy ott a helyszínen elhányjam magam. Mellettem Gill felsikított, a fiúk pedig valami beazonosíthatatlan hangot adtak ki, ami a borzalom megnyilvánulása volt.

Nem volt elég az oltár, amin csontok hevertek és mindenféle voodoo-ra emlékeztető cucc, amitől már amúgy is borsódzott az ember háta, fölötte, a levegőben, ott lógott Haley. Lábai természetellenes szögben voltak kicsavarva, ahogy a plafonról lelógó vastag kötél tartotta, akárcsak karjait, melyek lazábban ugyan, de szintén a mennyezethez voltak rögzítve. Arcára rászáradt a saját vére, szemei üvegesen meredtek ránk, nem volt már bennük élet. Mellkasán szét volt tépve a felső és valami szimbólum volt belevésve, elég mélyen ahhoz, hogy talán még a csont is kilátszódott.

- Istenem… - nyögtem elborzadva, és próbáltam másfelé nézni, de nem voltam rá képes. Csak bámultam szegény lányt, aki nem érdemelte meg, hogy így érjen véget fiatal élete.

- Siessünk – szólalt meg mellettem Luke és megpróbálta kivenni a kezemből az ollót, de nem hagytam neki.

- Majd én – mondtam, bár fogalmam sem volt, hogy leszek képes odamenni hozzá.

- MW… - próbálkozott Luke, de megráztam a fejem.

- Majd én… - ismételtem meg, és tettem előre egy lépést. Majd még egyet és még egyet. Luke és a többiek ott voltak szorosan mögöttem.

Végül elértük Haleyt, aki most egyenesen rám bámult azokkal a hatalmasra tágult szemeivel, melyek egyrészt a frászt hozták rám, másrészt úgy éreztem, valamit el akarnak mondani nekem.

Megráztam a fejem, hogy a feladatra koncentráljak, hiszen nem tudtam mennyi ideig álltunk földbe gyökerezett lábakkal a lépcső alján, és azt sem tudtam hol lehet Yiknar és mikor fog feltűnni, hogy megöljön minket.

Felemeltem remegő kezeimet, hogy megfogjam Haley borzas, barna haját és levágjak belőle egy tincset, ám mikor ujjaim hozzáértek, hirtelen az egész világ kifordult magából. Szédültem és hangokat hallottam magam körül, de nem értettem és nem is tudtam kik beszélnek, majd a forgás megállt és ott találtam magam a szálloda előcsarnokában, Haley mellett.

- Haley – szólítottam meg teljesen összezavarodva, hiszen ott kellett volna lenniük a többieknek a lány nélkül, aki halott volt!

Haley meg sem hallott, csak nézett maga elé azokkal a szomorú szemeivel, amiket a megérkezésünk napján, az „esküvők” után láttam rajta.

- Haley – jött egy újabb hang, amitől görcsbe rándult a gyomrom. – Hát itt vagy – mosolygott rá Telford kedvesen. – Szeretnék beszélni veled valami nagyon fontosról.

- Miről? – kérdezte láthatóan kíváncsian.

- Gyere, sétáljunk egyet – mondta Telford, és elindultak az egyik folyosón, miközben kedélyes beszélgetésbe kezdtek.

- Jaj ne! – nyögtem fel alig hallhatóan, bár azok ketten akkor sem hallották volna meg, ha kiabálok. És ezt honnan tudom? Onnan, hogy kiabáltam nekik, mikor rájöttem hová készülnek. – Haley! Ne menj vele! Fuss el! Haley! Meg fog ölni!

És ezt így folytattam egészen addig, míg egy furcsa, fekete ajtóhoz nem értünk.

- Hol vagyunk? – kérdezte Haley rosszat sejtve.

- Ezt akartam megmutatni neked – mondta Telford, és kinyitotta az ajtót. Előre engedte a lányt, majd mikor mind a hárman bent voltunk, a Vaskalapos barom határozottan becsukta és be is zárta azt.

Nem meglepő, hogy a pincében voltunk, csak egy másik bejáraton mentünk be. Minden ugyanolyan volt, mint mikor mi lementünk, kivéve az oltár részt, ami fölött akkor még nem lógott semmi, de a csontok és a többi cucc mind ott volt már.

- Mi folyik itt? – cincogta Haley halálra rémülve, miközben a csontokat bámulta.

- Van egy meggglepetésem a számodra – vágta rá Telford, s hangja eltorzult, miközben közelebb lépett a megszeppent lányhoz.

- Mégis mi… - kezdte volna Haley, de akkor Telford testéből füst kezdett felszállni, mintha belülről gyulladt volna meg. A lány az oltárig hátrált ijedtében, miközben kiabáltam neki, hátha meghallja, de nem hallotta. Láthatatlan voltam számára, csupán az utolsó emlékeinek szemtanúja, aki semmit sem tehetett azért, hogy megmentse. Pedig Isten látja lelkem, bármit megtettem volna érte, hogy megakadályozzam ezt a tragédiát.

- Úristen! – kiáltott fel Haley zokogva, mikor Yiknar teljes alakot öltött előtte. Telford ezúttal is ájultan hevert a padlón, miután a démon kiszabadult belőle.

- Hagyd őt békén! – kiáltottam rá, majd neki is rohantam, de egyszerűen átsiklottam a füstös testén és elterültem a kőpadlón. Yiknar pedig semmit sem vett észre az egészből.

- Kérem ne… - könyörgött Haley összekuporodva az oltár előtt, miközben Yiknar közeledett felé. – Kérem… Könyörgöm…

- Mittt kérsssz tőlemmm? – jött a hörgő kérdés, amitől Haley csak még inkább zokogni kezdett.

- Ne öljön meg… Kérem… Nem akarok meghalni…

- Énnn semmm – vágta rá Yiknar, majd karmos kezével megragadta Haley mindkét karját és felrántotta a földről. A lány felsikított mind félelmében, mind fájdalmában, ahogy a csontos ujjak belemartak a húsába.

- Neeee! – kiáltottam kétségbeesve, de nem volt mit tennem. Nem voltam tényleg jelen, így nem tudtam megakadályozni. Végig kellett néznem, ahogy Haley vergődve, rettegve küzd az életéért, de semmi esélye a démon ellen, aki kegyetlenül fellógatta őt fejjel lefelé az oltár fölé, majd egy határozott mozdulattal ketté tépte a lány blúzát és elégedetten dorombolva, karmát használva belevéste a szimbólumot Haley mellkasába, aki közben velőtrázóan sikított a mérhetetlen fájdalomtól, egészen addig, míg végleg el nem némult. Véres arca ellazult, ahogy elragadta a halál és már a csak a tekintete emlékeztetett a korábbi kínokra, melyeket élete utolsó másodperceiben kellett átélnie.

Vörös vére nem a padlóra hullt, hanem valamilyen tálszerű dologba, amit aztán Yiknar magához vett és elvonult vele a pince másik sarkába. Nem akartam látni mit tesz vele, nem is érdekelt. Egyedül Haleyre tudtam koncentrálni, bár elmém teljesen szétesett a látottak után. Mégis erőt vettem magamon és odaléptem hozzá, hogy lecsukjam szemhéjait, de amint hozzá értem, a korábbi szédülés ismét magával ragadott és mikor újra magamhoz tértem, már megint a pincében voltam, csakhogy ezúttal ott volt mellettem Luke, Gill és Ben is.

És persze Yiknar.