Pályázat!:)

Sziasztok!

Beneveztem Nocy pályázatára, ahol azt a feladatot kaptuk, hogy tervezzünk fejlécet és bannert az oldalára. A pályaművek már fent vannak az oldalán és a szavazás is elindult.

Szeretnélek megkérni Titeket arra, hogy szavazzatok rám, már feltéve, hogy tetszik a munkám.:)

 /fejléc/

 /banner/

Történet-ajánló blog

A többiek művét az oldal alján találjátok, míg a szavazást fent, jobb oldalt.:)

Előre is nagyon szépen köszönöm annak, aki szavaz!!!:)

Millió puszi, ZoeH

4. fejezet - Megpróbáltatások

 Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, ami eddig a totális kedvencem.:P Remélem nektek is legalább annyira tetszeni fog, mint nekem!:D

Várom a komikat és jó olvasást mindenkinek!!!:)

A szobánk a második emeleten volt, és mindössze csak két ajtó választott el Nikkiéktől. Amint beléptem, ismét elámultam. A szoba egy giccsparádé volt. Cirkalmasan faragott ágykeret, műalkotásnak számító festmény a falon, méregdrága, bársonyozott huzat a kanapén és a székeken. Tisztára mintha visszautaztunk volna az időben olyan jó kétszáz évet.

- Wow – adott hangot Luke meglepettségének. – Nem semmi.

- Az biztos! – vágtam rá, miközben az ágy mellé tettem a bőröndömet, aztán bekukkantottam a fürdőszobába is, ami külön csak ehhez a szobához tartozott, vagyis csak a kettőnké volt. Fú, furcsa volt így gondolni erre az intim helyre. A kettőnké…

De, az legalább nem repített vissza az ezernyolcszázas évekbe. Újra csempézet falak, modern fürdőkád a sarokban, amit egyaránt lehetett zuhanyzónak is használni. Tetszett.

- Na milyen? – dugta be a fejét Lucas mellettem, amitől máris túl közelinek éreztem magamhoz, és önkéntelenül arrébb léptem tőle. – Sokkal jobb, mint az az ókori háló – mondta, mikor körülnézett. Egyetértően bólogattam, majd – hogy még véletlenül se érjek hozzá – kisurrantam mellette, és a csomagommal kezdtem foglalkozni.

Az ágyra tettem és felhajtottam a bőrönd tetejét, amit azonnal meg is bántam. A fehérneműk voltak legfölül, ami persze nem kerülte el újdonsült szobatársam figyelmét. Mielőtt még megakadályozhattam volna, odanyúlt és kivette az egyik melltartómat.

- Ejha – lóbálta meg az enyhén csipkézett, halvány virágmintás darabot a kezében. – Szóval ilyenek rejtőznek a felsőid alatt. Fincsi…

- Add vissza! – szóltam rá és megpróbáltam elvenni tőle, de mivel magasabb volt nálam, nem értem el. – Lucas, ez nem vicces. Azonnal add vissza!

Lehetett valami a hangomban, mert a következő pillanatban a melltartó már a kezemben is volt, amit kihasználva, gyorsan visszadugtam a ruháim közé.

- Na, MW, mosolyogj már! – huppant le az ágyra. Keresztbe tette a bokájánál a lábát, feje alatt pedig összefűzte az ujjait. – Látod milyen rendes fiú lettem.

- Fantasztikusan rendes – morogtam az orrom alatt, miközben még éreztem a pírt az arcomon. Nem is értettem magam, miért jöttem zavarba attól, hogy Lucas látta a melltartómat. Hiszen az csak egy ruhadarab volt, ráadásul nem is voltam benne. Hát akkor meg… De attól még nem tetszett a dolog.

- Mit tervezel mára? – kérdezte egy percnyi csend után, amit azzal töltöttem, hogy leküzdöttem a zavaromat és kipakoltam a fürdőszobai kellékeimet.

- Mivel Telford szabadon engedett minket egész napra, gondoltam úszom egyet a medencében – válaszoltam. – És te? – kérdeztem mellékesen, pedig nagyon is érdekelt, merre lesz.

- Micsoda véletlen – nevetett fel. – Én is erre gondoltam.

Aha, persze – gondoltam magamban. – Véletlen…

- Akkor ott találkozunk – mondtam gyorsan, hátha ért a célzásból és egyedül hagy, de füle botját sem mozdította. Ugyanúgy ott heverészett az ágy jobb oldalán, mint akinek nincs jobb dolga. Mogyoróbarna szemei folyton visszatértek hozzám, miközben nézte ténykedésemet, aztán mikor látta, hogy észrevettem, gyorsan elkapta a pillantását.

Megráztam a fejem, hogy észhez térjek, és ne képzeljek bele olyat, ami nincs ott, majd folytattam a pakolást. Egy ódivatú két ajtós szekrény állt az ajtó mellett, amiben úgy néztem, mind a kettőnk ruhái el fognak férni. Csak pár napra érkeztünk az igaz, de sosem szerettem bőröndből öltözni. Elhelyeztem a nadrágokat és felsőket a középső polcon, míg a fehérnemű a lenti fiókba került, a papucsom pedig a szekrény mellé, hogy kéznél legyen, míg a köntösömet a fürdőszoba ajtaján lévő akasztóra tettem.

- Milyen házias vagy – jegyzete meg Luke, mikor végeztem.

- Csak szeretem a rendet – mondtam és tekintetem megakadt az ő bőröndjén, amihez persze hozzá sem nyúlt. – Nem akarsz te is kicsomagolni?

- Nem igazán szeretek pakolászni – vallotta be, mire megforgattam a szemem és elfojtottam egy nevetést.

- Miért is nem vagyok ezen meglepődve? – kérdeztem vissza, mire kisfiúsan rám mosolygott. Nem is gondolkoztam a következő pillanatban, csak egyszerűen mondtam, amit a szívem diktált. – Segítsek kipakolni?

Szemei úgy felragyogtak, mintha szerelmet vallottam volna neki, nem pedig csak egy apró szívességet ajánlottam volna.

- Segítenél? – kérdezett vissza és már fel is pattant az ágyról, hogy odarángassa a fele akkora kofferjét, mint amekkora az enyém volt.

- Hát, ha nem akarom, hogy mindenhol széthagyd a gönceidet, muszáj vagyok áldozatot hozni – vágtam rá, mire kajánul rám vigyorgott.

- Okos – mondta, majd felcsapta a bőrönd tetejét.

Nem tehettem róla, kirobbant belőlem a nevetés. Akkora kupi volt benne, hogy az elmondhatatlan. Egy darab ruha sem volt összehajtva, esküszöm. Még a zoknijai is csak be voltak dobálva. Első ránézésre még az is eszembe jutott, hogy meg vannak-e a párjaik, mert nem nagyon láttam egyformákat.

- Trehány vagy – jelentettem ki, miközben elkezdtem keresgélni a zoknikat.

- Nem is, csak nem volt időm reggel – védekezett, és bár nem nagyon fűlött hozzá a foga, de beállt mellém, hogy együtt válogassunk.

- Aha – vágtam rá. – Én is erre fognám.

Kinyújtotta a nyelvét, de szemeiben láttam, milyen jól mulat. Akárcsak én. Jó volt élcelődni rajta egy kicsit, és ez segített abban is, hogy a korábbi veszekedésünk még inkább háttérbe kerüljön.

- Most komolyan – folytatta. – Elromlott az ébresztőórám és elaludtam.

- És persze az nem jutott eszedbe, hogy talán nem reggel kellene bepakolni, hanem este. – Ki vettem néhány nadrágot a bőrödből és a szekrényhez vittem.

- Abban mi lenne a buli? – kérdezte megjátszott értetlenséggel, mire ráfintorogtam és folytattam a pakolást.

Bár ne tettem volna. A következő póló alatt ugyanis olyasmi került a kezembe, aminek nem kellett volna: egy csomag óvszer. Megálltam mozdulat közben. Úgy éreztem magam, mint akit leforráztak. Az elmúlt percek olyan normálisak voltak, ahogy ugrattuk egymást, ahogy jól éreztük magunkat, de ez az apró kis doboz, mindent tönkre tett. Egy szempillantás alatt.

Lucas egy fél perccel később vette észre, hogy mit tartok a kezemben. Összehúzta a szemöldökét, de nem kezdett bele a magyarázkodásba. Nem is igazán lett volna értelme, hiszen a huszonnégy darabos csomag, önmagáért beszélt. Kivette a kezemből, majd a szekrényhez vitte és betette a farmerek alá, amiket korábban én tettem oda.

Nem tudtam mit mondjak. Egyértelmű volt a helyzet. Mielőtt megérkeztünk volna, Lucas Alyson-nal volt, tehát miatta hozta ezt magával. Mert arra számított, hogy szükségük lesz rá. Önkéntelenül elképzeltem őket abban a szituációban és éreztem, hogy felfordul a gyomrom és maró féltékenység uralkodik el rajtam. Olyasmi, ami teljesen átveszi az irányítást az ember felett. Azt hiszem, ha nincs az a veszekedés az úton, akkor felettem is átvette volna, és jól nekiestem volna Luke-nak, de így vissza tudtam fogni magam. Nem akartam még egy olyan szóváltást. Inkább lenyeltem a torkomban lévő gombócot és folytattam, amit addig csináltam.

- Mindig van nálam – szólalt meg egy percnyi csend után. Hangja egyenletes volt, nem pedig magyarázkodó, amivel még jobban belém rúgott, persze a tudta nélkül.

- Nem tartozol nekem számadással – mondtam, de nem néztem rá. Nem mertem. Féltem, hogy az arcom elárulja, mi minden zakatol épp a fejemben.

- Csak nem szeretném, ha félreértenéd! – vágta rá, majd odajött hozzám, így már muszáj voltam rá emelni a tekintetem.

- Nem hiszem, hogy ezt nagyon félre lehetne érteni – mondtam, de ügyeltem, hogy semmilyen érzelmet ne lásson se rajtam, se a hangomban.

- Azt hiszed felelőtlen vagyok, mert sok barátnőm volt, de amikor kell, felelősségteljesen cselekszem – mondta nagyon is komolyan. Barna szemei mélyen az enyémekbe mélyedtek és én hittem neki. Tudtam, hogy igazat mond.

- Oké – mondtam, de ez nem volt számára elég meggyőző. Kezem után nyúlt, ujjai szinte égették az enyémeket, ahogy hozzám ért. A szívem kétszeres sebességre kapcsolt és nem is nagyon akart lenyugodni.

- Soha nem feküdtem le senkivel védekezés nélkül – mondta. – Hidd ezt el nekem! – hangja kérlelővé vált, akárcsak a tekintete. Én pedig, mint aki nincs is tudatában annak, hogy mit tesz, bólintottam.

- Elhiszem.

Egész arckifejezése megkönnyebbült, az addig bent tartott levegőt pedig kiengedte a tüdejéből és elmosolyodott.

- Köszönöm – mondta még, majd elengedett és ismét a bőrönd felé fordult.

Amint bőrünk már nem érintkezett, egyfajta hiányérzet kerített hatalmába. Késztetést éreztem, hogy ezúttal én nyúljak az ő kezéért és többet ne is engedjem el, de leküzdöttem magamban, és inkább én is a pakolásra fordítottam a figyelmemet.

Míg kiürítettük az egészet és mindennek kerestünk helyet a szekrényben, semmiségekről kezdtünk el beszélgetni, olyasmikről, amik nem érintenek semmilyen zavarba hozós, veszekedést kirobbantó témát. Mindketten azon voltunk, hogy fenntartsuk hirtelen jött békénket és ez reménnyel töltött el, miszerint talán képesek leszünk elviselni egymást a következő napokon.

Ezzel még nem is lett volna gond, ám, mikor kész lettünk és szerettem volna átöltözni a fürdőruhámba, szembesülnöm kellett azzal az igencsak nem elhanyagolható dologgal, hogy ez bizony az ő szobája is volt. Legalább annyira, mint az enyém. Kirúgni nem rúghattam ki, de azért szépen megkértem, hogy hagyjon magamra, ám Luke ahelyett, hogy eleget tett volna kérésemnek, inkább kényelembe helyezte magát az ágyon és várakozóan nézett rám.

- Mi van? – kérdeztem értetlenül.

- Emlékeztetni szeretnélek, hogy házasok vagyunk – mondta komolynak szánt hangon, majd kajánul elvigyorodott. – Házastársak között pedig nincs helye a szégyenlősségnek. Le a ruhával! – intett felém, mire eltátottam a számat egy pillanatra.

Csak nem gondolja komolyan, hogy le fogok előtte vetkőzni?! – gondoltam magamban. De ahogy elnéztem, nagyon is komolyan gondolta. Olyannyira, hogy az oldalára fordult, könyökére támaszkodva megtartotta a fejét és csak nézett rám.

Jól van – határoztam el, mikor beláttam, hogy tiltakozással nem megyek semmire. – Ha harc, hát legyen harc, Lucas Levine! Meglátjuk, ki adja fel előbb.

Ördögi mosollyal lepleztem izgatottságomat, miközben észrevétlenül vettem egy mély levegőt, aztán az ingem legfelső gombjához emeltem a kezem.

- Rendben – mondtam és elkezdtem kigombolni a felsőm, mire Lucas szemei kikerekedtek. Azt hitte, csak viccelek, ám mikor már a harmadikhoz értem, ami pont a melleimet takarta, és én még mindig nem álltam meg, zavart torokköszörülést hallatott, ami elégedettséggel töltött el.

Nem volt teljesen ínyemre ez az egész dolog, de a kezdeti ellenérzések kezdtek elmúlni bennem, és miközben láttam, mennyire nézi melltartóval fedett halmaimat, kezdett a szituáció rám is hatni. Három hónapja nem voltam senkivel. Azóta, hogy Taylor-ral elváltak útjaink. És most, hogy lassan vetkőztem Luke előtt, akihez egyre jobban vonzódtam, vágyni kezdtem rá. Arra, hogy odajöjjön hozzám és ő maga fejezze be a vetkőztetésemet, majd szabaduljon meg a saját ruháitól, hogy aztán…

Nem! – kiáltottam fel gondolatban. Nem szabadott ilyesmikről fantáziálnom. Lucas-szal nem. Barátok voltunk, és ahogy azt a kocsiban meg is mondtam neki, nem voltam hajlandó beállni a többi jelentéktelen kis kalandja közé. És ez az egész sztriptíz is csak arra szolgált, hogy átvegyem az irányítást felette, nem pedig, hogy behódoljak neki!

Megacéloztam magam, mikor elértem az utolsó gombot is, majd határozottan ledobtam az inget az ágyra. Arcára pillantottam, amin csodálatot és vágyat láttam, miközben pislogás nélkül bámult, majd mikor kecsesen a farmerem gombjához nyúltam és alatta láthatóvá vált a bugyim, akkorát nyelt, hogy még én is hallottam. Majdnem fel is nevettem rajta, de visszafogtam magam.

És ahogy sejtettem, eddig bírta Lucas cérnával. Még mielőtt letolhattam volna a nadrágomat, úgy pattant fel az ágyról, mintha hangyabolyban feküdt volna.

- Megyek, megkeresem Eddie-t – mondta zavartan, majd megrázta a fejét. – Vagyis, nem őt, mert ő nyilván Nikkivel van és… izé… tudod… Inkább megnézem mikor lesz ebéd. Majd találkozunk. Vagy nem. Vagyis… Na én mentem… - Azzal már el is viharzott mellettem, ki egyenesen a folyosóra. Az ajtó hangosan csapódott be mögötte, mire elégedetten elvigyorodtam.

Sikerült a tervem. Abban reménykedtem, hogy fel tudom izgatni olyannyira, amit már nem bír elviselni, és akkor elejét vehetjük az állandó civakodásnak, mikor öltözni akarok. Ezek után, örömmel fog magamra hagyni – gondoltam, ugyanis nem kerülte el a figyelmemet az a jól látható kidudorodás a nadrágja elején.

Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha megfutamodás helyett inkább rám veti magát, de gyorsan ki is űztem a fejemből ezt a gondolatot. Lucas tudta, hogy nem feküdnék le vele, éppen ezért nem is próbálkozott. Inkább a könnyebb utat választotta.

Most, hogy már nem kellett kíváncsiskodó szemektől tartanom, gyorsan magamra kaptam a kétrészes fürdőruhámat, majd egy törölközőt a derekamra csavarva elindultam a medence felé.

Nikki és Eddie persze nem voltak ott – Luke-nak alighanem igaza volt, és már összegyűrték a lepedőt a szobájukban -, ám attól nem kellett tartanom, hogy unatkozni fogok. Volt néhány barátom az osztályban, de olyanok is, akik annál sokkal közelebb kerültek hozzám. Közéjük tartoztak az ikrek, Gillian és Kevin Stewart, valamint Kev barátja, Benjamin Roberts. Mikor megpillantottam őket a vízben összebújva, ismét az a furcsa érzés kerített hatalmába, mint mindig, ha megláttam őket együtt. Hogy a fenébe lehet két ilyen jó pasi meleg?! Nem mintha ez zavart volna, szó sincs róla, hiszen attól még ugyanolyan jó barátaim voltak, csak egyfajta pazarlásnak tartottam, hogy minket, nőket, megfosztanak maguktól.

- Meg – köszöntött Gill, aki egy Lara Graham nevű lány mellett ült a medence szélén. Ledobtam magamról a törölközőt és leültem melléjük. Azonnal belekezdtek a ki kit húzott dologba, így tudtam meg, hogy míg Gillian szerencsésen Ben „felesége” lett, addig Lara Kevin mellé került. Ahogy észrevettem, örültek ennek a felállásnak, és mitagadás, nem is volt vele semmi gond.

Gillian épp arról faggatott, milyen Lucas-szal, mikor észrevettem, hogy Lara állandóan felém pillantgat. Nem kellett Einstein-nek lenni, hogy tudjam az okát. Alig három napja volt csak, hogy rajtakaptam őt és az iskola egyik tanárát, Richard Whitfield-et, amint a férfi irodájában smároltak. Megígértem nekik, hogy nem mondok senkinek semmit, és be is tartottam a szavam. Még Nikki-nek sem meséltem róla, mert úgy gondoltam, ez nem az én dolgom. Elismerem, Whitfield helyes pasi volt és csak huszonkilenc éves, de attól még nem helyeseltem ezt az egészet közöttük. Lara amúgy is elég naiv lány volt, már amennyire ismertem. Két éve együtt jártak Lucas-szal, bár csak néhány hónapig, és a szakításuk is csendes volt. Mindketten véget akartak vetni neki, így nem lett belőle drámázás. Azóta is egész jó viszonyban voltak egymással.

- Szóval mit gondolsz róla? – kérdezte Gillian, amivel vissza is rántott a valóságba. Csakhogy fogalmam sem volt, miről kellene bármit is gondolnom.

- Bocs, elbambultam kicsit – magyarázkodtam, miközben lábammal a vizet paskoltam. – Miről volt szó?

Gillian láthatóan nem sértődött meg figyelmetlenségemen, helyette inkább elismételte, amit korábban mondott.

- Szerinted van esély arra, hogy te és Lucas összejöjjetek?

Gondolkozás nélkül válaszoltam.

- Nincs.

Persze ez nem volt igaz. Az utóbbi időben nagyon is el tudtam képzelni magunkat együtt, de ezt a világ összes kincséért sem vallottam volna be másnak. Még magamnak is nehezen sikerült.

- Akkor miért sztriptízeltél az előbb nekem? – hangzott fel a kérdés a hátam mögül, mire megfordultam. Természetesen Lucas volt mögöttem, és gonoszkodva vigyorgott. Mellette Nikki és Eddie voltak összebújva, mint mindig.

- Sztriptízeltél? – kiáltott fel Nikki, egyből lecsapva a témára. – Mi a fene? Ezek szerint nem csak mi érezzük jól magunkat ezen a kiránduláson?

- Nem sztriptízeltem! – tiltakoztam azonnal, de nem jutottam sokra vele.

- Akkor te minek neveznéd azt, hogy levetted a ruháidat előttem? – ütötte tovább a vasat Luke, majd beugrott a vízbe, amivel alaposan le is fröcskölt minket.

- Csak a felsőmet vettem le, aztán alig értem a nadrágomhoz, te úgy elrohantál, mintha üldöztek volna – vágtam vissza, mire láttam, hogy elpirult.

- Ne már haver! – nevetett fel Eddie. – Mióta vagy te ilyen gyáva?

- Nem vagyok gyáva! – vágta rá kissé dühösen, ami még inkább az én malmomra hajtotta a vizet, kis társaságunk ugyanis harsány nevetésben tört ki. – Na megállj, MW, ezt még visszakapod! – fenyegetőzött, majd közelebb jött, elkapta a lábam, ami a medencébe lógott és erősen megrántott. Esélyem sem volt ellene. Egy pillanattal később már a vízben voltam, Lucas kezei pedig körülöttem, ahogy magához szorított és nem is állt szándékában egyhamar elereszteni. De nem is akartam, hogy elengedjen. Élvezettel simultam bele az ölelésébe és használtam ki a lehetőséget, hogy majdnem meztelen bőrünk egymáshoz ért.

Istenem, hogy fogok tudni ellenállni neki?

3. fejezet - Első igen!

Sziasztok!

Meghoztam a 3. fejezetet, amiben elkezdődnek a furcsaságok, amik a későbbiekben igencsak fontosak lesznek, szóval jegyezzetek meg mindent!:P

Jó olvasást mindenkinek és várom a komikat!:)

Azt hittem, ha végre megérkezünk és kiszállhatok a kocsiból, jobbra fordul a helyzet. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna! A szálloda, ahol a következő napokat készültünk tölteni, őrületesen hatalmas volt, akár egy régi kastély, amit felújítottak. Volt vagy három emelet magas, ablakai a múltat idézték, olyan deja vu stílusban. A parkoló oldalt volt, ahol persze már ott volt a sárga iskolabusz, és osztálytársaink épp akkor szenvedtek a csomagjaikkal. Lucas leparkolt mellettük, mire néhányan összehúzott és irigy szemekkel néztek ránk, amiért mi kényelmesebben, saját autóval jöhettünk. Nem foglalkoztam velük, inkább minél hamarabb el akartam tűnni Lucas közeléből.

Bármennyire is dühös volt rám, azt azért nem hagyta, hogy egyedül emeljem ki a nehéz bőröndömet. Nem nézett rám, miközben elém tette, és én sem akartam őrá, de nem bírtam megállni. Felsandítottam az arcára, amin még mindig dühös kifejezés ült. Nyeltem egy nagyot, ám mielőtt még elindultam volna a többiek felé, halkan megköszöntem neki a segítséget és a fuvart.

- Szívesen – vágta rá, de hangjából nem azt hallottam ki. Megbántott volt, vérig sértett, amiért elszégyelltem magam, mert bár valamilyen szinten komolyan gondoltam, amiket a fejéhez vágtam, de azt is tudtam, hogy akkor igazából csak a düh beszélt belőlem. És még valami, amire az agyacskám kedvesen felhívta a figyelmemet: féltékenység!

Nem maradtam ott tovább, nehogy még véletlenül elszóljam magam, ám épp hogy csak elfordultam, láttam, hogy Alyson úgy siet felénk, mint akit puskából lőttek ki. Csinos arca olyan volt, akár egy fúriáé, miközben elrohant mellettem, bár azt nem felejtette el, hogy gyilkos pillantást vessen rám, de legalább nem állt meg ordítani. Nem, azt megtartotta Luke-nak.

- Mi a fene ez? – csattant fel, mikor odaért a fiúhoz. – Mindenkit elhozol kocsival csak engem nem? Ez mégis hogy jutott eszedbe?

- Alyson – fújtatott egy nagyot Luke és láttam, hogy behunyja a szemét egy pillanatra, hogy lenyugodjon egy kicsit, majd mikor felnézett, találkozott a pillantásunk. Barna íriszei elárvultnak tűntek, majd a következő másodpercben vészesen megvillantak. Elfordult tőlem és Alyson-tól is, hogy kivegye a saját csomagjait, és úgy válaszolt. – Hagyjuk ezt, jó? Nincs kedvem cirkuszolni.

- Nem érdekel, mihez van kedved! – vágta rá Alyson magas hangon. – Egy seggfej vagy Lucas Levine!

- Nagyszerű, akkor gondolom már nincs kedved ezzel a seggfejjel lenni, szóval akár be is fejezhetjük – mondta Luke, majd jó hangosan lecsapta a csomagtartó tetejét, és faképnél hagyta a döbbenten álló lányt.

Nem kellett volna fültanúja lennem ennek az egész jelenetnek, de már nem tudtam visszacsinálni. A lelkem ujjongani kezdett, amiért Lucas szakított az üresfejű barbie-babájával, de valahogy volt egy olyan érzésem, hogy nem is olyan sokára már egy másik lány karjában látom viszont. Isten a megmondhatója, hány végzős volt ott velünk, akik bármit megadtak volna azért, hogy Lucas egy perc figyelmet is szenteljen rájuk.

- Igazságtalan voltál vele – szólalt meg mellettem Nikki. Fogalmam sincs, hogy került oda, annyira a gondolataimba temetkeztem. Fújtatva fordultam felé, hogy jól leteremtsem és közöljem vele, ne üsse bele olyasmibe az orrát, amihez semmi köze… de mégsem tettem. Helyette csak belenéztem fekete szemeibe és rájöttem, mekkora egy idióta voltam. Még mindig olyasmiért büntettem Luke-ot, amit gyerekkorában tett, bár az igaz, hogy az utóbbi időben észrevettem rajta a változást, mégsem voltam benne biztos, hogy ez egy hosszú távú dolog lesz-e, vagy csak egy kis kaland, mint amilyenekbe folyton bonyolódott.

- Tudom – morogtam az orrom alatt, és mielőtt még ismételten rámutathatott volna egy hibámra, amit elkövettem, elindultam befelé az osztálytársaimmal együtt.

Felsétáltam a négy masszív lépcsőfokon, majd beléptem a kétszárnyú ajtón. Azta! – jutott azonnal az eszembe. Tényleg egy kastély lehetett régen. Olyan magas volt a mennyezet, hogy még egy óriás is simán elférhetett volna benne. Fentről kristálycsillár lógott, ami totál előkelő benyomást keltett. Nem is értettem, miért pont ide hozott minket Telford, bár kinéztem belőle, hogy elkezd majd süketelni az épület történelmi jelentőségéről.

Az ajtóval szemben volt a recepciós pult, ahol egy fiatal lány kedvesen mosolyogva üdvözölt minket. Balra tőle társalgó volt bőrfotelekkel és kanapékkal kialakítva, valamint bordó bársonyszőnyeggel. Rá se mertem volna lépni, olyan drágának tűnt. Akárcsak a lábam alatt lévő márványpadló.

- Erre gyertek – hallottam meg Telford jellegzetesen érces hangját. A hátsó ajtón keresztül kivezetett mindenkit a kertbe, ahol a széles úszómedence egyből jobb kedvre derített. Micsoda buli lesz itt nemsokára!

Mikor mindenki megérkezett és Nikki is odatalált hozzám, Telford megállt középen, hogy tökéletesen halljuk szavait. Mellette egy negyven év körüli barna hajú, mosolyogó fickó állt elegáns öltönyben.

- Egy kis figyelmet kérnék! – szólalt meg a tanár úr. – Ez az úr itt mellettem, Arthur Dickson, a szálloda igazgatója, és szeretne szólni hozzátok néhány szót, még mielőtt elfoglalnátok a szobáitokat.

- Köszönöm, Dr. Telford – mondta Dickson, majd a diákok felé fordult. – Először is, üdvözlök mindenkit az Édenkert Hotelben. Remélem, mindannyian nagyon jól fogjátok érezni magatokat nálunk. – Elégedett morajlás futott át osztálytársaim tömegén a medencés bulira gondolva. – Ám van néhány házi szabályunk, aminek betartására mindenkit megkérnék. Először is, nincs éjszakai mászkálás! Mint azt látjátok, az épület nagyon régi, és bár fel lett újítva néhány éve, maradtak olyan részei, amik még száz évvel ezelőttiek. Nem szeretnénk, ha bárkit is baleset érne az itt tartózkodása idején. Másodszor, szigorúan tilos bemenni a konyhába! Ez az egyik legfontosabb szabályunk. És végül harmadszorra, tudom, hogy fiatalok vagytok, de szeretnénk, ha a minimálisra szorítanátok a randalírozást és a bulizást.

Gúnyosan elmosolyodtam. Ez a pasi nem tudja még, mire vállalkozott, mikor beengedett több, mint harminc kamaszt a szállodájába! Mire véget ér a kirándulás, biztos voltam benne, hogy az egész hely egy romhalmaz lesz. És mennyire nem tévedtem!

- Remélem mindenki megjegyzett mindent – vette vissza a szót Telford. – Nem szeretnék senkire sem panaszt hallani – mondta szigorúan, majd a következő percben ismét az a furcsán nyugodt arckifejezés lett úrrá rajta, ami olyan szokatlan volt tőle. – Lenne még valami, amit meg kell beszélnünk, aztán tényleg felmehettek kicsomagolni. Mint az iskola pszichológusa, kitaláltam nektek egy személyiségépítő feladatot, ami az egész kirándulás alatt érvényben lesz.

- Micsoda? – vágott közbe valaki, és többen is méltatlankodó hangot hallattak. – Ha ezt tudom, el se jövök!

- Elég! – csattant fel Telford végre a megszokott módon. – Nem kértem a véleményedet Carl! – teremtette le a felszólalót, majd folytatta tovább. – Hamarosan kiléptek a nagyvilágba és elkezditek felnőtt életeteket, miközben még mindig felelőtlenek és gyerekesek vagytok.

Ezektől a szavaktól felfordult a gyomrom. Ugyanezeket vágtuk egymás fejéhez Lucas-szal útközben. Önkéntelenül is megkerestem a tekintetemmel, és legnagyobb meglepetésemre ő is engem nézett. Már nem láttam rajta dühöt, csak valami megmagyarázhatatlan kifejezést, ami leginkább a megbánásra hasonlított, de mégsem az volt teljesen.

- Éppen ezért – folytatta Telford. – párokban lesztek a következő napokban. Fiú-lány párokról van szó, hogy megtudjátok, milyen az, ha valaki nem csak a délelőtti vagy délutáni órákban van mellettetek, hanem éjszaka is. Mikor meg kell osztozni a fürdőszobán vagy éppen az ágyon, és bármennyire is zavar a másik jelenléte, el kell viselni.

Kikerekedett a szemem, mikor eljutott a tudatomig, mit is mondott a Vaskalapos barom. Éjjel is??? Ezt nem mondhatja komolyan! De, sajnos nagyon is komolyan mondta.

- Hogy még inkább átérezzétek a helyzet komolyságát és egy kis valóságalapot adjunk a dolognak, esküvőt is tartunk, ahol minden pár egyszerre mondja ki az igent.

Nevetések harsantak fel a döbbent csendben, majd akik eddig gyanakodva hallgatták a tanárt, azok is bekapcsolódtak, és célozgatva lökték meg barátaikat, arra utalva, milyen jó buli lesz. Nem tudom miért, de én ebben nem láttam annyira a bulit. Hiszen mégis milyen tanár volt már az, aki azt akarta, hogy napokon keresztül a diákjai együtt aludjanak. Más tanárok azt sem tudták, ilyen alkalmakkor hogyan tartsák távol a fiúkat a lányoktól, nemhogy még ők „kényszerítsék” össze őket… Az egész helyzet bizarr volt, én mondom!

- Hogy döntjük el ki kivel lesz? – kérdezte Gillian Stewart. Az ikertestvére mellett állt, és arcán csak úgy tündökölt az izgatottság. Teljesen felcsigázta ez az egész.

- Kitűnő kérdés – mosolyodott el Telford. – Mielőtt elindultunk, minden fiú nevét leírtam egy cetlire és beledobtam ebbe a kalapba. Minden lány húz egy nevet. Cserélni tilos! – nevette el magát a végén, és elindult a lányok felé, hogy elkezdődjön a húzás.

- Ki se néztem volna a Vaskalapos baromból, hogy ilyen állati jó ötlettel áll elő – kuncogott Nikki, majd mikor észrevette, hogy én nem osztozom ebben a lelkesedésben, megbökött a könyökével. – Jaj, ne legyél már ilyen mufurc. Bulizni jöttél, nem? Mégis mi lehetne ennél viccesebb?

Volt valami abban, amit mondott, de az ösztöneim mást sugalltak. Valami nem volt rendjén, csak azt nem tudtam, micsoda.

Mikor Telford odaért hozzánk, Nikki vigyorogva vetette rá magát a kalapra, míg én sokkal inkább remegő kézzel nyúltam bele. Nem elég a rossz előérzetem, még amiatt is aggódhattam, kivel leszek összezárva a következő néhány napra. Nagyon reméltem, hogy olyannal, akit bírok, különben mindkettőnknek el lesz cseszve a kirándulása.

Kivettem az első cetlit, ami a kezem ügyébe került, majd mikor széthajtottam, elnevettem magam. Ezt a mázlit. Nikkinek. Odafordultam barátnőmhöz és mit sem törődve azzal, hogy nem lehetne cserélni, a kezébe nyomtam a papírdarabot, melyen természetesen Eddie Collins neve állt. Nik felsikoltott örömében mikor meglátta, és a nyakamba ugrott.

- Jaj, köszönöm, köszönöm, köszönöm! – hálálkodott. Egy percig sem gondolkoztam rajta, hogy cseréljünk-e, mert tudtam, hogy így fog reagálni, és ez nekem mindennél többet ért. Na jó, azért reménykedtem benne, hogy akiért odaadtam Eddie-t – akivel egyébként nagyon is szívesen töltöttem volna a kirándulást, mert az egyik legjobb barátom volt -, az legalább olyan jó lesz. Nikki huncutul vigyorogva csúsztatta a kezembe a saját cetlijét, és láttam rajta, alig tudja visszatartani a nevetését.

- Ez rosszul kezdődik – morogtam, majd megnéztem a nevet. – Na ne! – nyögtem fel. – Ezt nem hiszem el!

- De-de! – vágta rá Nik most már szabadjára engedve elégedettségét. – Hidd csak el!

Lucas Levine neve állt a cetlimen. Ő volt az, akihez hozzá kellett mennem – még ha csak képletesen szólva is -, és vele kellett töltenem a következő napokat… és éjszakákat. Csúcs!

Felé fordultam, még mindig a kezemben tartva a nevét. Néhány ember állt csak közöttünk, mire megacéloztam magam, és odamentem hozzá. Arcán meglepettséget láttam, mikor megjelentem előtte. Szó nélkül mutattam meg neki a sorsunkat meghatározó papírdarabot, mire hitetlenkedve elnevette magát, majd megcsóválta a fejét.

- Ez valami vicc? – kérdezte, ami nem tagadom, igencsak szíven ütött.

- Nem – válaszoltam, aztán összeszedve magam, belekezdtem abba, amiről azt hittem sosem fogom megtenni. – Nézd, Luke… ami a kocsiban…

Folytattam volna tovább is, hogy rendesen megalázzam magam, és bocsánatot kérjek tőle, de nem hagyta. Felemelte a kezét, ezzel belém fojtva a szót.

- Hagyd ezt – mondta. – Nem érdekes.

- De meg kéne beszélni, hogy el tudjuk viselni egymást a következő napokban – mutattam rá a nyilvánvalóra, de ő csak a fejét rázta.

- Nincs mit megbeszélnünk – mondta. – Te kiakadtál, én kiakadtam, jól kikiabáltuk magunkat és kész. Felejtsd el!

Nem tetszett, hogy csak ennyiben hagyjuk a dolgokat, de láttam rajta, hogy most teljesen hajthatatlan. Nem volt mit tennem, rábólintottam, de azért elhatároztam, hogy valamikor csak megpróbálom újra felhozni a témát.

- Oké.

- Jaj, ne már! – csattant fel egy kényes, elégedetlen hang, mire megfordultam. Alyson volt az, aki olyan durcásan nézett Telford-ra, mintha az tehetne róla, hogy kit húzott. – Nem fogok azzal a majommal együtt aludni. Fúúj… Újat akarok húzni!

- Megmondtam, hogy nincs csere, és ez azt jelenti, hogy újrahúzás sincs! – vágta rá a tanár, aztán már ment is tovább a következő lányhoz.

Kíváncsi voltam, mégis kit húzhatott, hogy ennyire kiakadt, és mikor megláttam, hogy villámló szemekkel mered Dennis Carpenter-re, a tényleg totál lúzerre, aki az egyetlen volt, aki barátságot kötött Haley-vel, a különc lánnyal… Hát, meg tudtam érteni kiakadását. Azt hiszem, én is így reagáltam volna. Még meg is sajnáltam egy percre, amiért tönkre lett téve a kirándulása, de mikor összetalálkozott a tekintetünk és rájött, hogy én bizony a néhány perce lett expasiját húztam, azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy új ellenségre tettem szert.

- Nagyon sajnálom, Haley – csendült fel Telford hangja. – Elfogyott az összes cetli. Neked sajnos nem jutott pár, de ne aggódj, te sem fogsz unatkozni a következő napokban – mondta, és a láthatóan csalódott lány vállára tette a kezét. Uram atyám! Mióta volt a Vaskalapos barom ilyen együtt érző???

Haley úgy állt ott, mint aki a világ végét látja közeledni, de azért magára erőltetett egy mosolyt és bólintott. Régimódi szemüvege mögött azonban látszódott, mennyire szomorú. Ő már csak ilyen volt. Valahogy sosem engedett senkit közel magához, annyira zárkózott volt. Csak ez a Dennis nevű fiú tudott a közelébe férkőzni, de ő is csak valószínűleg azért, mert szintén kiközösített volt. Sajnáltam szegény lányt.

- Jól van emberek, haladjunk, mert sosem érünk a végére – vonta magára ismét a figyelmünket Telford. – Mindenki forduljon a párja felé és fogjátok meg egymás kezét.

Nagyot nyeltem már a gondolatra is, hogy Lucas kezében lesz az enyém, de figyeltem, hogy az arcomon ne látszódjék semmi sem. Szenvtelenül ráemeltem a tekintetem és egy pillanatra elvesztem sötét íriszeiben. Tenyere olyan lágy volt, hogy kedvem lett volna felsóhajtani a jól eső érintéstől, de visszafogtam magam.

- Rendben, most mindenki mondja utánam – mondta Telford. – „Ezen a helyen, ezen tanúk előtt kijelentem, hogy az életem már nem csak az enyém, hanem a páromé is, akivel lelkünk összeforr az idők végezetéig, és akinek most boldogan mondom ki az igent.”

Furcsa egy szöveg volt, de azért elismételtem én is a többiekkel együtt. Lucas egy pillanatra sem engedte el közben a tekintetemet, még pislogni se pislogtunk, és az egész szituációnak olyan bensőségesen meghitt varázsa lett, amitől megborzongtam, de jó értelemben. Mikor már vége lett a „szertartásnak” és a tanár nem mondta, hogy egy csókkal pecsételjük meg eskünket, rendesen csalódást éreztem a mellkasomban. Rápillantottam Luke csodás ajkaira és éreztem, egy másodperc, és elveszítve a fejem rávetem magam. Minden bizonnyal azt is tettem volna, ha Nikki nem lök meg, mikor nagy hevesen odarohant hozzánk Eddie-vel együtt.

- Na milyen érzés friss házasnak lenni? – kérdezte barátnőm nevetve.

- Nem tudom, mond meg te! – vágtam rá, aztán kelletlenül, de elhúztam a kezem Lucas-tól.

- Fantasztikus! – kiáltott fel Nik, majd legalább olyan szenvedélyesen csókolta meg Eddie-t, ahogy én akartam az előbb Lucas-t. – De fantasztikusabb lesz a nászéjszaka után – tette hozzá sokat sejtető vigyorral az arcán, majd megragadta a kezem és húzni kezdett a tömeg felé, ahol mindenki megkapta a szobája kulcsát.

Körülnézve azt kellett látnom, hogy bizony mindenki teljesen fel van dobódva és olyan izgatott, mintha épp a végzős bálra készülnénk. Ez a hangulat valahogy rám is átragadt, kitörölve aggodalmaimat az agyamból.

Már csak az volt a nagy kérdés, hogy fognak telni a következő napok Lucas-szal? Ezekkel az új érzésekkel, amik felébredtek bennem iránta, valahogy nehéz volt elképzelni, hogy egyáltalán ellen tudok majd állni neki és a csábításnak, miközben ott fekszik majd mellettem a sötét szobában…

Nehéz napok lesznek – ismertem be, miközben azért imádkoztam, hogy legyen bennem annyi tartás, amennyire szükségem lesz. Nem akartam egy lenni a többiek közül, akik Lucas Levine ágyában kötöttek ki – bár már aznap este ott találtam magam.

2. fejezet - Túl hosszú út

Sziasztok!

Meghoztam a második fejezetet, ami remélem legalább annyira tetszeni fog, mint az első.:)

Nagyon várom a komikat!:) Jó olvasást mindenkinek!:)

- Mindent bepakoltál, Kicsim? – kérdezte anyu, mikor a bőröndömet lecipeltem az emeletről, miután egy jó két órán keresztül válogattam a ruháimat.

- Nem, azt hiszem a fél ruhatáramat fent hagytam! – játszottam a rémültet, mire anyu megforgatta a szemét és legyintett.

- Hogy te milyen szeleburdi vagy ma! – mondta mosolyogva.

- Ugyan, hagyd azt a gyereket – kapcsolódott be apu is, belépve az előszobába. – Fiatal még, most szórakozzon, mint tíz év múlva.

- Kösz, apu! – dobtam neki egy puszit, aztán elindultam, hogy kicipeljem a roskadásig megpakolt bőröndöt a kocsimig, de apu volt olyan lovagias, hogy átvegye tőlem ezt a megterhelő feladatot.

- Hagyd csak, majd én – mondta, és azzal már el is tűnt.

- Nem akarsz enni valamit az út előtt? – kérdezte anyu a konyha felé menet.

- Nem igazán – válaszoltam. – Inkább majd útközben.

- Ahogy gondolod. Itt van pár szendvics, direkt neked készítettem őket. Van benne paradicsom is, ahogy szereted.

- Jaj, anyu! – léptem oda hozzá, hogy átöleljem. – Igazán nem kellett volna fáradnod vele.

- Nem fáradtság – szorított magához. – Szívesen gondoskodom rólad, tudod.

Persze, hogy tudtam. Főleg, hogy csak én voltam nekik. A születésem után nyolc évvel, lett volna egy kistesóm, de volt valami komplikáció a második hónapban, amiért nem tarthatták meg a picit. Nem igazán emlékeztem már tisztán azokra a napokra, hetekre, csak annyi maradt meg belőlük, hogy a szüleim nagyon szomorúak voltak és sokat sírtak, ami megrémített engem, mert nem értettem még, mi is történt. Aztán a dolgok szép lassan lenyugodtak és minden visszatért a normális kerékvágásba, azzal a különbséggel, hogy azóta mintha jobban odafigyeltek volna rám, mint azelőtt. Sosem szenvedtem hiányt semmiben, de mikor elveszítették a tesómat, még inkább én lettem a szemük fénye.

- Tudom és köszönöm – sóhajtottam fel, aztán még egy percig ölelgettem az én drága anyukámat, és csak utána húzódtam el. Az órámra néztem. – Lassan indulnom kellene – mondtam.

Anyu bólintott, bár láttam szemeiben könnyek csillognak. Nem szerette a több napos kirándulásokat, hiába voltam már majdnem tizennyolc éves. Mindig nehéz szívvel engedett el rájuk, és amikor csak tudott, rám telefonált, hogy megbizonyosodjon a hogylétem felől.

- Minden rendben lesz anyu! – mondtam neki. – Nagylány vagyok már, tudok magamra vigyázni.

- Tudom, Kicsim – simogatta meg az arcomat.

- És egyébként is – folytattam. – Ott lesznek a többiek is. Vigyázunk egymásra.

- Örülök, hogy Eddie is ott lesz, meg a többiek – mondta és láttam rajta, hogy ez tényleg megnyugtatja egy kicsit. Ezer éve ismerte Eddie-t, annyit lógott nálunk Nikki-vel együtt. Mindig is kedvelte, mert tisztelettudó volt, és mert már tíz éves korában is látszódott rajta, mennyire rajong Nikkiért. Anyu pedig kifejezetten értékelte, ha egy fiú így ki tudta mutatni az érzéseit.

Ezzel ellentétben Lucas-szal voltak fenntartásai. Komolytalannak tartotta és való igaz, az is volt. Bár azt hiszem, leginkább akkor vágta el magát anyunál, amikor a tizennegyedik szülinapi bulimon rácsapott a fenekemre, aminek anyu puszta véletlenségből szemtanúja volt és csak a vendégekre való tekintettel nem rángatta el a közelemből a fülénél fogva. De mikor vége lett a bulinak, igencsak keményen elbeszélgethetett vele, mert azóta Luke olyan illemtudó volt, ha anyu is a közelben volt, mint egy eminens. Sosem tudtam meg, mit mondott neki, pedig nagyon kíváncsi voltam rá mindig.

- Betettem a csomagtartóba, Meg – jött be apu, visszarántva merengésemből. Hirtelen nem is esett le, miről beszél, aztán beugrott. Persze, a bőrönd.

- Oké, köszi.

Gyorsan odaszaladtam hozzá, hogy nyomjak az arcára egy búcsú puszit, aztán felkaptam a szendvicses zacskót és már rohantam is. Még Nikkit is fel kellett vennem.

Barátnőmre szerencsére ezúttal sem kellett várnom. Két hatalmas bőröndöt húzott maga után, minek láttán hitetlenkedve csóváltam a fejem.

- Ezt nem hiszem el! – mondtam neki. – Csak négy nap lesz. Maximum öt. Te meg körülbelül két hétre pakoltál.

- Csajszi, egy lány sosem lehet elég felkészült! – nézett egyenesen a szemembe azokkal a sötét íriszeivel, és teljesen komolyan gondolta minden egyes szavát. – Gondolni kell arra, hogy lesz medencés buli, tehát kell fürdőruha. Eshet az eső, tehát kell hosszú nadrág, és termópulcsi. Eddie megkérheti a kezem, amire estélyi dukál.

- Úristen! – nyögtem fel nevetve, majd inkább visszaültem a kormány mögé és megvártam, míg beszenvedi a csomagjait hátra egyedül. Ennyi sületlenséget…

- Indulhatunk? – tudakoltam, mikor helyet foglalt mellettem.

- Naná! – vágta rá lelkesen, mire beindítottam a motort és kigördültünk a felhajtójukról.

Még mikor elindultam otthonról, bekapcsoltam a rádiót, amin most Nikki feljebb tekerte a hangerőt és énekelni kezdett. Állati klassz hangja volt, kicsit mély, de szerettem hallgatni. Aztán mikor egy olyan részhez ért a zene, ami kicsit lágyabb volt, én is bekapcsolódtam, és egészen a suliig énekeltünk. Őrülten jó kedvem volt. Nem is tudom mikor éreztem magam utoljára annyira felszabadultnak. Ám ez azonnal el is múlt, mikor megérkeztünk a parkolóba… ami üres volt! Csak az üres kocsik álltak benne.

- Mi a franc? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel.

Észrevettem egy kocsit majdnem középen, ami egy nagyon is ismerős kocsi volt, és egy még ismerősebb alak dőlt az oldalának: Lucas Levine!

- Jaj, elfelejtettem mondani – kezdett bele Nikki, tettetve, hogy akkor jut eszébe. – Túl sokan voltunk, ezért néhányunknak kocsival kell felmenni a szállodához. Luke pont ott volt, mikor Telford mondta, és azonnal lecsapott a lehetőségre.

Hitetlenkedve néztem barátnőmre, miközben leállítottam a motort nem messze Luke istenverte terepjárójától.

- Ezt most nem mondod komolyan, ugye? – kérdeztem dühösen, mire Nikki beharapta az alsó ajkát és láthatóan tényleg rájött, mennyire nem örülök ennek a váratlan fordulatnak. – És hol vannak a többiek?

- Szerintem már elindultak – válaszolta barátnőm megszeppenve. Ilyet se sűrűn láttam tőle, de abban a pillanatban ez nem is igazán hatott meg.

Nem tudom, mi zavart jobban. Hogy a beleegyezésem nélkül szervezték le így ezt az egészet, vagy az, mennyire megdobbant a szívem, hogy néhány óráig egy kocsiban leszek Lucas-szal. Mindegy is, nem akartam, hogy bármi is elcsessze a kedvem. Bulizni indultam, bulizni is fogok!

Fújtattam egyet, majd kinyitottam a kocsiajtót. Luke pont akkor ért oda.

- Na végre, már azt hittem sosem bukkantok fel! – mondta vigyorogva, mire felemeltem a kezem, hogy elhallgattassam.

- Ne most! – jelentettem ki, mire elégedetten felnevetett és követett a csomagtartóig. – Egyedül is elbírom, köszi – morogtam, mikor el akarta venni tőlem a bőröndömet.

- Ugyan már MW, ne legyél ilyen durci – vigyorgott rám, mint a vadalma, ami egyszerre hatott rám izgatóan és öntött el tőle a méreg.

- Ne nevezz így! – csattantam fel, de ez egy cseppet sem szegte kedvét. Egyszerűen kivette a kezemből a bőröndöt és a kocsija felé vitte.

Közben megjelent Eddie is, aki mosolyogva szemlélte Nik elmebeteg ruhamániáját és segített neki Luke Mitsubishi L200-asához vinni őket. Nem mondom, nagyon bejött ez a kocsi már attól a pillanattól fogva, hogy Lucas pár hónapja megkapta a tizennyolcadik születésnapjára. Egyszerűen vonzotta a szememet, annyira tetszett, pedig nem vagyok egy nagy autómániás.

Miután mindenki bőröndje a platós csomagtartóban volt, odamentem a kocsimhoz, hogy bezárjam és beüzemeljem a riasztót is. Mire végeztem és visszamentem, Nikki és Eddie már elfoglalták a hátsó ülést, így kénytelen voltam az anyósülésre bemászni, persze Lucas mellé, aki elégedetten vigyorgott továbbra is.

Istenem, csak ezen legyünk túl! – sóhajtottam fel gondolatban, mikor bekapcsoltam a biztonsági övemet.

- Zenét, hölgyem? – kérdezte Luke, és válaszra sem várva, bekapcsolta a csúcs-szuper CD lejátszóját, mire feldübörgött egy ismert rock-szám.

- Ennél jobb nincs? – kérdeztem csak ezért is, pedig egyébként szerettem a Nightwish-t.

- Ennél jobb? – nevetett fel. – Hova már ennék jobbat?

- Hm… - húztam el a számat, aztán az ablak felé fordultam.

- Nagyon dühös vagy emiatt? – jött a kérdés néhány perc hallgatás után, miközben a város utcáin száguldottunk végig.

- Kellene? – kérdeztem továbbra is kifelé bámulva.

- Nem akartam elrontani a kedved – mondta furcsán komolyan csengő hangon, amire már muszáj voltam rá nézni. Arca is komolynak tűnt, akárcsak sötét tekintete. – Arra gondoltam, a kocsim talán kényelmesebb, mint az a fránya iskolabusz.

Néhány másodpercig nem válaszoltam, kíváncsi voltam, vajon csak játszik velem megint, mint már oly sokszor, vagy ezúttal tényleg felnőttként viselkedik. És csodák csodájára, az utóbbi tűnt valósnak.

- Nem haragszom – mondtam végül. – Csak nem szeretem, ha helyettem döntenek.

- Ezt megértem – vágta rá egy pillanatra felém fordulva. – Mikor Telford megemlítette, gondolkozás nélkül lecsaptam a dologra, mert semmi kedvem nem volt nyomorogni a buszon a sok idióta között. És az is biztos volt, hogy Eddie velem jön, vagyis Nikki is, vagyis te is – magyarázta, amiben volt logika, lévén, Eddie és ő legalább olyan jó barátok voltak, mint mi Nikkel. Ha az ő szemszögéből néztem a helyzetet, igazat adtam neki. De!

- Attól még szólhattatok volna előre – mondtam. – Úgyis veletek jöttem volna, mert ha hiszed, ha nem, én sem szeretem ám jobban azt a sárga ócskavasat, mint te.

Megmosolyogta szavaimat, ami engem is mosolyra késztetett.

- Igazad van, sajnálom – adta be a derekát, ami elgondolkoztatott egy percre.

- Miért vagy ilyen figyelmes velem? – kérdeztem önkéntelenül, majd mikor rájöttem, mi hagyta el a számat, gyorsan magyarázkodni kezdtem. – Mármint úgy értem, nem igazán szoktál bocsánatot kérni. Amennyire én tudom.

Ismét felnevetett, ami még így a rock aláfestéssel is varázslatosan szólt. Istenem… Mintha melengette volna a lelkem, hogy nevetni hallom.

- Azért nem szoktam bocsánatot kérni, mert nem szoktam tévedni sem, amiért szükség lenne rá – mondta.

- Öntelt vagy! – csaptam le rá félig dühösen, félig nevetve. Furcsa, hogy az utóbbi időben folyton ilyen ellentmondásos érzéseket váltott ki belőlem.

- Csak realista – kacsintott rám, majd visszafordult az út felé. Közben már majdnem elhagytuk a várost.

- Vagy csak nagyképű! – vágtam vissza csak azért is, nehogy már az övé legyen az utolsó szó.

- Vagy csak tökéletes és mellé szerény! – kontrázott rá.

- Kac-kac, de vicces valaki – forgattam meg a szemem. Hihetetlen volt ez a pasi, de komolyan.

- Jaj MW, néha olyan szúrós vagy mint egy pokróc, máskor meg olyan lágy, mint egy kisangyal – sóhajtott fel. – Egyszerűen nem tudok rajtad kiigazodni, pedig hidd el, keményen próbálkozom.

Szavai először pofonként értek, mert én nem így láttam saját magamat, de miután az ő szemével néztem magamra, a viselkedésemre, igazat kellett adnom neki. Ellentmondásos voltam vele, de erről nem tehettem. Én magam sem tudtam soha, hogy hányadán is állunk. Mikor megismerkedtünk, mindketten gyerekek voltunk és ő folyton engem piszkált. Húzgálta a hajamat, megdobált homokkal, ilyesmi. Aztán mikor elkezdtünk felnőni, akkor meg hirtelen, mint aki száznyolcvan fokos fordulatot vett, kedves volt hozzám, megdicsérte a ruhám, meglepett csokival, ám én már nem tudtam megbízni benne a gyermekkori sérelmek miatt. Mindig vártam, hogy mikor fog újra bántani valamivel, ezért távolságot tartottam tőle. Az is megfordult a fejemben, hogy minden kapcsolatot megszakítok vele, de akkor már ott volt Eddie és Nikki, az összetartó kapocs közöttünk, és nem tehettem meg, hogy semmibe veszem. Így jutottunk el ehhez a macska-egér játékhoz, amit már idestova négy éve játszottunk egymással.

Nem akartam mindezt elmondani neki és feltárni vele együtt a lelkem egy részét, melyet megfogadtam, örökre elrejtek előle, így inkább eltereltem a témát.

- Miért hívsz folyton MW-nek, mikor tudod, hogy mennyire nem szeretem?

Igaz, csak oldalról láttam az arcát, de az nem kerülte el a figyelmemet, hogy milyen bosszús lett a terelés miatt.

- Mert szeretem mikor mérges vagy – válaszolta mégis.

Éreztem, hogy ingoványos talajra érkeztünk, ahonnan jobb volt gyorsan visszafordulni, ha nem akartam belemenni nagyon a lélek feltárása dologba. Görcsösen próbáltam keresni valamit, amivel végképp elejét vehetem a továbbiaknak, de persze semmi nem jutott eszembe. Végső elkeseredésemben és ijedtemben a visszapillantó tükörbe néztem, hogy lássam Nikki és Eddie milyen képet vágnak beszélgetésünket hallva, ám nem kellett volna emiatt aggódnom. Barátaink ugyanis olyannyira elmélyültek egymásban – szó szerint -, hogy se nem láttak, se nem hallottak semmit sem.

- Ezt most nem mondjátok komolyan, ugye? – kérdeztem jó hangosan, hogy eljusson a tudatukig, hogy bizony hozzájuk beszélek. – Egész úton ezt akarjátok csinálni?

Luke belenézett a tükörbe és megint elnevette magát, miközben fejcsóválva vezetett tovább. Ezek szerint ő is elfelejtette, hogy nem vagyunk kettesben, nagyszerű – gondoltam.

- Mi bajod? – kérdezte Nikki a hátam mögül. – Nem csináltunk semmi rosszat, csak csókolóztunk.

- Aha és még tíz perc és már nem csak csókolóztok – mutattam rá a nyilvánvalóra. – Olyanok vagytok, mint a begerjedt tinik.

- Talán, mert begerjedt tinik vagyunk? – vágott vissza Eddie kuncogva. – Egyébként meg nyugi Meg, nem vagyunk naturalisták.

- Remélem is, mert még szükségem van a látásomra!

- Na, ki is a vicces ma? – kacsintott rám Luke, amit nem bírtam megállni mosolygás nélkül.

Elvettem a papírzacskót a műszerfalról, ahová dobtam mikor beszálltam, és kivettem belőle egy szendvicset, majd hátra nyújtottam.

- Inkább egyetek valami táplálót is egymáson kívül – mondtam.

Nevetve elvették és a hangokból ítélve, rá is vetették magukat.

- Éhes vagy? – kérdeztem Lucast.

- Mint a farkas – válaszolta, mire kibontottam neki az egyik szendvicset, hogy vezetés közben meg tudja enni, majd a kezébe adtam. Mikor összeértek az ujjaink, furcsa bizsergést éreztem a gyomromban, ami nagyon hasonlított arra, amit Taylor-ral éreztem, még a kapcsolatunk elején. Az exem, Taylor Dustin egy évvel volt idősebb nálam, és én tizennégy éves voltam, amikor elkezdtünk randizni. Aztán három évvel és egy viharos szerelemmel később rájöttünk, hogy mi ketten nem egymásnak lettünk teremtve. De amikor elkezdtünk találkozgatni, ugyanezeket a verdeső szárnyakat éreztem a hasamban, mint most, amit én a szerelemnek tulajdonítottam akkor, de most… Lucas-ról volt szó. Akibe NEM voltam szerelmes!

- Hm... – sóhajtott fel elégedetten, mikor beleharapott. – Anyukád szendvicse?

- Igen – bólintottam próbálva visszazökkenni az életbe a totális álomvilágból.

- Imádom! – lelkendezett Luke tele szájjal, de azért újabb falatot vett magához Arca teljesen kikerekedett, ahogy azt a töménytelen mennyiséget beletömte, és közben olyan jóízűen rágott, amitől nekem is megjött a kedvem. Kibontottam én is egyet, és el kellett ismernem, anyu ezúttal is tökéletes munkát végzett. Pont annyi volt mindenből, amennyi kellett.

Mire a negyedét megettem, Luke leküldte az egészet és olyan elégedetten nyalta meg a száját, hogy automatikusan felé nyújtottam az enyémet.

- Kéred? – kérdeztem.

- Nem, köszi – mosolygott rám. – Edd csak meg nyugodtan.

- De nem vagyok éhes – hazudtam, magam sem értem, miért. Egyszerűen csak boldoggá akartam tenni még akkor is, ha csak egy szendvicsről volt szó.

- Biztos? – kérdezte gyanakodva, mire bólintottam és a kezébe nyomtam. Nem tiltakozott tovább, azt is leküldte, amit én végtelen és egyben rémítő elégedettséggel szemléltem.

Nem tagadom, megijedtem ettől az egésztől, mert nem akartam gyengéd érzelmeket táplálni Luke iránt, főleg tudva, hogy Alyson-nal kavar. Éppen ezért, inkább támadásba kezdtem, mielőtt még komolyan elfajulnak a dolgok közöttünk – legalábbis részemről.

Akár egy isteni közbeavatkozás, megcsörrent a telefonja. Rápillantott a kijelzőre, majd ahelyett, hogy felvette volna, kinyomta és vezetett tovább. Arcán nem láttam semmit, ami magyarázattal szolgált volna és már épp meg akartam kérdezni, hogy ki volt az, amikor újra csörögni kezdett és ő ismét nem fogadta a hívást.

- Ki az? – kérdeztem most már.

- Alyson – válaszolta, amitől hirtelen felment bennem a pumpa.

- Akkor miért nem veszed fel? – kérdeztem. – Biztosan hiányzol neki.

- Mert ő nekem egyáltalán nem hiányzik – vágta rá olyan egyszerűen, mintha csak azt mondta volna, hogy kétszer kettő négy.

- A barátnőd, nem? – ütöttem tovább a vasat.

- Azt azért nem mondanám – tiltakozott azonnal.

- Áhá, szóval arra jó, hogy lefektesd, de arra már nem, hogy felvedd a telefont, ha hív – összegeztem dühösen. – Értem.

- Jesszusom! – kiáltott fel Luke felém kapva a fejét. – Te meg miről beszélsz?

- Miért, talán nem így van? – szegeztem neki a kérdést.

- Nem, egyáltalán nem így van! – vágta rá indulatosan.

- Tudod mit? Nem tartozik rám – mondtam ismét az ablak felé fordulva. – A te dolgod, azt csinálsz, amit csak akarsz.

- Mi a fene ütött beléd ilyen hirtelen? – kérdezte. – Látod, erről beszéltem az előbb. Nem lehet rajtad kiigazodni!

- Nem is akarom, hogy kiigazodj rajtam! – vágtam vissza. – Alysont kellett volna helyettem elhoznod.

- Direkt nem szóltam neki, mert örültem, hogy tudunk kicsit beszélgetni, de látom, veled nem lehet! – csapott a kormányra idegességében és még szemei is szikrákat szórtak, mikor rám nézett. – Nem is tudom, hogy juthatott ez az eszembe. Még hogy Megan Wallace életében egyszer közel engedjen magához…

Elhűlve hallgattam miket vág a fejemhez, majd mikor felocsúdtam az első döbbenetből, iszonyúan dühös lettem.

- Miért engednélek közel magamhoz, mikor egy megbízhatatlan nőcsábász vagy, aki a fél sulira rámászott? – kiabáltam. – Jobb, ha most tisztázzuk. Én sosem leszek egy közülük! Világosan fogalmaztam?

Olyan hirtelen rántotta oldalra a kormányt, amitől nekiestem az ajtónak még úgy is, hogy be voltam kötve. Lehúzódott az út szélére, majd paprikavörös fejjel és villámokat szóró szemmel felém fordult.

- Nem is akartam, hogy egy legyél közülük, mert én annál téged sokkal többre tartottalak, de úgy néz ki, félreismertelek! – sziszegte az arcomba. – Még mindig az a gyerekes kislány vagy, aki mindig is voltál, és már bánom, hogy elhoztalak erre a kurva útra!

Esküszöm még a tüdőmben is bent rekedt a levegő, ahogy bámultam rá kerek szemekkel és egyszerűen nem tudtam mit mondani. Úgy éreztem magam, mint akit nyakon locsoltak egy vödör hideg vízzel. Nyers szavaitól még a dühöm is elpárolgott, mintha soha nem is lett volna, és egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogyan tovább. Nem akartam veszekedni, nem akartam még jobban felbosszantani, főleg, hogy vezetett, és már így is láttam mennyire remeg a keze, de bocsánatot se tudtam kérni, mert nem éreztem magam hibásnak. Legalábbis nem annyira. Persze, nem kellett volna kiabálnom vele Alyson miatt, de annyira elborult az elmém, ha csak rágondoltam, hogy ők ketten… És ez az új keletű vonzalom is, amit elkezdtem táplálni iránta, teljesen összezavarta a fejemet.

Úgy láttam vár valami válaszra, de azt abban a pillanatban nem adhattam meg neki, ezért inkább elfordultam tőle és kibámulta az alattunk elterülő tájra. Már a hegyekben voltunk, talán egy fél óra lehetett hátra az útból, így már elég magasan voltunk ahhoz, hogy a táj csodás legyen. Kár, hogy alig láttam belőle valamit, szemeim ugyanis azonnal könnybe lábadtak, de a sírást még véletlenül sem engedtem felszínre.

Fél perccel azután, hogy elfordultam tőle, ismét felbőgött a motor és visszatértünk az útra. A csöndet, ami a kocsiban uralkodott, esküszöm, szinte vágni lehetett volna. A veszekedésünk közben Luke kikapcsolta a zenét, és nem is kapcsolta vissza, így semmi nem volt, ami kitöltötte volna az űrt. És ami még inkább feltűnt, az a hátunk mögül érkező semmi volt. Nikki és Eddie olyan csendben voltak, mint akik ott sincsenek. Nem hallottam cuppogást, se semmi mást, ami arra utalna, hogy még mindig egymásba vannak feledkezve. Nem! Valószínűnek tartottam, hogy kiabálásunk kellőképpen kizökkentette őket meghitt pillanatukból és azóta sem nagyon tudták, hogy mit tehetnének. Megértettem őket, senki sem szeret tanúja lenni valaki más veszekedésének. Főleg nem akkor, ha történetesen mind a két félnek ugyanolyan jó barátja volt a két kakaskodó.

Istenem, őrülten hosszúnak tűnt az a fél óra, ami még hátravolt.

1. fejezet - Megszokott dolgok

Sziasztok!

Íme az első fejezet! Remélem tetszeni fog nektek és olvasni fogjátok!:)

Várom a komikat!:)

Az a nyamvadt ébresztőóra olyan hangos volt, hogy azt hittem, menten beszakítja a dobhártyámat. Nyűgösen és dühösen csaptam rá a tetejére, amitől jó nagyot puffanva le is esett az éjjeliszekrényemről, de ez a legkevésbé sem érdekelt. Még örültem is volna, ha összetörik. Akkor lett volna mire hivatkoznom. Nem akartam felkelni! Nem akartam suliba menni!

- Megan! – kopogott be anyu az ajtón. – Ébresztő, Kicsim!

Fújtatva a fejemre húztam a takarómat és a másik oldalamra fordultam. Azért sem kelek fel! – határoztam el, de anyu nem hagyta annyiban a dolgot. Ismét bekopogott, ezúttal hangosabban.

- Kicsim! – kiáltotta, de hangjában mosoly bujkált. – Addig folytatom, amíg fel nem kelsz – mondta és folyamatos dörömbölésbe kezdett az ajtón.

Elmosolyodtam, de egy percig még nem voltam hajlandó kikecmeregni az ágyból. Csak mikor már tényleg zavaróvá vált a hangzavar, akkor rúgtam le magamról a takarót és botorkáltam az ajtóhoz. Szemeim félig begyógyulva, összehúzott szemöldökkel néztem anyura.

- Élvezted, ugye? – kérdeztem, mire anyu vidáman felnevetett és belekortyolt a kávéjába.

- Nem is képzelnéd mennyire – vágta rá puszit nyomva a homlokomra. – Egyébként jó reggelt!

- Neked is – motyogtam a fürdőszoba felé menet, hogy valami emberi külsőt varázsoljak magamra. Mit ne mondjak, nem volt könnyű dolgom. Hajam ezer felé állt, egy fél órámba került, mire egyáltalán ki tudtam fésülni, és akkor még nem is csináltam vele semmi extrát. Újabb negyed óra ment el azzal, hogy feltűzzem. Megjegyzem könnyebb dolgom lett volna, ha nem vagyok fél kómás állapotban, de abban voltam. Nem sokat aludtam éjjel, valami rosszat álmodtam, de már nem emlékeztem rá, hogy mit, csak az érzés maradt meg bennem, de azt sikeresen kiűztem gondolataimból.

Szőke, váll alá érő hajamat lágy copfba kötöttem, majd egy csattal feltűztem, hogy ne lógjon a nyakamba, és ne melegítsen. Így is őrületes forróság volt. Szeptember közepén jártunk, épp csak elkezdődött az új tanév, a tanárok elhalmoztak bennünket tanulnivalóval és információval az érettségivel kapcsolatban.

Utolsó év…

Végzősnek lenni az East High School-ban egyet jelentett az állandó bulikkal, lógással és pasizással. Nem tagadom, ebből én is kivettem a részem elég rendesen, főleg a bulikban tettem tiszteletemet, amikor csak tudtam – vagyis majdnem mindig. Nem tehetek róla, nem voltam az az otthonülős fajta, legalábbis nem túl gyakran. Ám az évfolyamtársaimmal ellentétben én tudtam magamról, hol vannak a határaim. Engem nem láttak részegen fetrengeni az árokban, sem hányni valamelyik wc-ben. Azt hiszem, ezért is volt olyan jó kapcsolatom a szüleimmel. Tudták, hogy szeretek eljárni ide-oda, de azzal is tisztában voltak, hogy nem kell aggódniuk miattam, mert felelősségteljes vagyok és megbízható. Oh, igen. Szerettem ezt a jelzőt. Apu mondta mindig. „Az én Kicsikém megbízható!”

Bár aznap ne lettem volna az! De az voltam. Amint elkészültem, és a konyhában bekaptam két falatot a müzlimből, leküzdve ellenérzéseimet a sulival és a tanárokkal szemben, eleget tettem a kötelességemnek.

Egy tökéletes állapotban lévő Toyota Yaris büszke tulajdonosának mondhattam magam, ami anyué volt, mielőtt megszereztem volna a jogsimat. Aztán mikor sikerült a vizsgám és kellő rutinra tettem szert, apuék bejelentették a nagy hírt: megkapom anyu kocsiját. A mellékes hír az volt, hogy anyu újat kap a házassági évfordulójukra, de hülye lettem volna panaszkodni emiatt. Majd kiugrottam a bőrömből, mikor először a kezembe adta anyu a kulcsokat. Az én kulcsaimat!

Végre nem kellett a fránya iskolabusszal suliba járnom, nyomorogni a sok diák között, figyelni, nehogy beleüljek egy ott felejtett rágóba vagy valami másba, amiről jobb volt nem tudni micsoda…

Emlékszem Nikki arcára, mikor megmondtam neki, hogy ezentúl én viszem suliba. Fekete szemei elkerekedtek, majd széles vigyor jelent meg a szája szélén és a nyakamba ugrott, de olyan hévvel, hogy majd’ ledöntött a lábamról.

Aznap reggel is hozzá mentem először. Nem lakott messze tőlünk, gyalog is mindössze tíz percembe került, ha át akartam ugrani hozzá, kocsival pedig szerintem még egy se volt. Be sem kellett dudálnom, valahogy mindig ráérzett, mikor érkeztem meg.

Barátnőm sokkal jobb kedvében volt, mint én. Széles mosollyal az arcán bepattant mellém és azonnal csacsogni kezdett.

- El kell mennünk vásárolni! – jelentett ki szinte köszönés helyett. – Már csak két hét van az őszi bálig és nincs egy göncöm se, amit felvehetnék.

- Tele van a gardróbod – forgattam meg a szemem, miközben kikanyarodtam a főútra.

- Tavalyi rongyokkal – vágta rá Nik felhúzott orral, miközben egyik kiszabadult tincsét próbálta visszabűvölni a copfjába. Őrületesen hosszú haja volt, ha kiengedte, leért egészen a derekáig, de nem szerette úgy hordani. Sokkal inkább vékony tincsekbe fonva, hátul összefogva egy hajgumival. Őszintén szólva, valamilyen szinten irigyeltem a haját. Mindig is tetszett a fekete, bár a szőkével sem volt túl sok problémám. Mégis, ha választhattam volna, biztosan elcserélem hajkoronámat Nikkiére.

- Rendben – sóhajtottam fel lemondóan. – Mikor akarsz menni? – kérdeztem inkább, elejét véve a további értelmetlen panaszkodásnak. Nikki elég nagy divatbolond volt, imádott vásárolni, ahová engem is mindig magával cipelt.

- Hétvégén – lelkendezett, aztán bosszúsan elhúzta a száját. – Telford tuti ma is kitalál valami eget rengető idiótaságot, amivel elcseszi a napunkat.

- Ha szerencsénk van, akkor a holnapit is – tettem hozzá szkeptikusan. Épp a hét közepén jártunk.

- Ne is mond! – fújtatott Nikki. – Viszont – fordult felém gonosz kis mosollyal a szája sarkán -, kivel mész a bálra?

Jaj, ne! Már megint! – kiáltottam fel gondolatban. Hogy sosem unja meg ezt a témát…

- Nem tudom – válaszoltam őszintén előre sejtve válaszát.

- Már alig maradt időd – húzta össze a szemöldökét. – El kell hívnod valakit, különben egyedül kell jönnöd – szörnyülködött, már a gondolattól is megborzongva.

Na jó, nekem se lett volna kedvem egyedül menni, főleg, hogy valószínűleg én lennék az egyetlen, aki pár nélkül érkezik, de nem foglalkoztatott annyira ez a bál, mint tavaly ilyenkor.

- Talán elhívom David-et – mondtam megrántva a vállam.

- David-et? – szaladt fel Nikki szép ívű szemöldöke a homloka közepéig. – David McDonell-t?

- Igen – válaszoltam.

- Megőrültél? – kérdezte felháborodottan. – Az a pasi egy gyökér!

Elnevettem magam szóhasználatán, és nem tiltakoztam. Tényleg gyökér volt. Nem is tudom, miért ő jutott eszembe. Egyszerűen csak mondani akartam valakit, hogy Nikki azt higgye, igenis gondolkozom a dolgon.

- Akkor Bob Crosbyt – kacsintottam rá, mikor megálltunk a pirosnál.

- Pfff… egyre jobb! – grimaszolt.

Való igaz, Bob nem volt épp a suli legjobb pasija. Sőt, néha még azon is elgondolkoztam fiú-e egyáltalán. Nincsenek előítéleteim az emberekkel szemben, soha nem is voltak, de ő… Külön kategória volt. Szerintem még ő maga sem tudta eldönteni melyik csapatban játszik. Egyszer fiús macsó volt, aztán másnap már rózsaszínben parádézott az iskola közepén, flörtölve mindenkivel, legyen szó lányokról avagy fiúkról.

Tavaly az egyik bulin nálam is bepróbálkozott. Külsőre nem volt rossz, sőt, egész helyesnek volt mondható, de a nyomulása nem igazán jött be. Miután lenyomta a nyelvét a torkomon, kapott tőlem egy igen erősre sikeredett jobb egyenest és betört az orra, nem szívesen jött a közelembe. A csókról pedig annyit: nem volt egy nagy élmény.

- És mi van Jack-kel? – kérdezte hirtelen Nikki, kizökkentve gondolataimból.

- Mi lenne vele? – kérdeztem vissza. – Találkoztunk párszor, de nincs semmi közöttünk.

És ez igaz is volt. Jack Smith rendes fiú volt, tisztelettudó, jól nevelt, és egy szálat sem mozgatott meg bennem. Értékeltem a kedvességét, hogy kinyitotta nekem az ajtót, lesegítette rólam a kabátot, ha arról volt szó, vagy megosztotta velem az utolsó falatot a vacsorájából, de mint pasi, a legkevésbé sem vonzott. Barátnak jobban el tudtam képzelni.

- Pedig jó srác – mondta Nikki. – És odáig van érted.

Igen, ez is igaz volt. De nem változtatott a dolgokon.

- Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint te, Nik – néztem rá komoly tekintettel.

Ő és a barátja, Eddie már vagy tíz éves koruk óta együtt jártak, ha nem régebb óta. Mikor Eddie-ék Salt Lake City-be költöztek és első nap az iskolában összetalálkoztak a folyosón, első látásra egymásba szerettek. Ami egyébként jó nagy hülyeség, hiszen akkor még azt sem tudták mi az a szerelem, de ők váltig állították mindig, hogy az az volt. Telibe találta őket Cupidó nyilacskája és a tűz azóta is lángolt közöttük.

- Ebben igazad van – mosolygott rám, és a szemében ismét megcsillant az a bizonyos fény, amit mindig észrevettem, hogy Eddie-ről volt szó. Tényleg szerette őt. – De – terelte vissza a témát gyorsan hozzám -, mindenképpen el kell hívnod valakit, ha nem akarsz egyedül menni, mint Gyagyás Haley.

- Hé! – szóltam rá rosszallóan. – Ne nevezd így!

Nikki megforgatta a szemét türelmetlenségében.

- Mindenki így hívja, mert olyan különc – mondta védekezően.

- Az még nem azt jelenti, hogy neked is be kell állnod a sorba – oktattam ki, ami egyáltalán nem tetszett neki. Összehúzta fekete ívelt szemöldökét, majd rám fintorgott. Sosem tolerálta ezt a részemet. Ő sokszor beállt azok közé, akik bántották a különcöket, mint például ez a Haley nevű lány, aki az osztálytársunk volt, de a legtöbbször csak álmodozott, mint aki nem is tudja milyen bolygón van. Nekem nem volt vele problémám, bár azt nem mondanám, hogy olyan nagyon érdekelt volna a csaj. Inkább csak ahelyett, hogy képletesen értve én is belerúgtam volna, mint a többiek, inkább próbáltam emberszámba venni őt is és elfogadni, hogy talán marslakó, de attól még vannak érzései.

- Miért nem kérdezed meg Lucast? – zökkentett vissza a valóságba barátnőm hangja, mikor már majdnem a sulinál voltunk.

- Miért hívnám el Lucast? – nevettem el magam ezen az abszurd lehetőségen.

- Talán, mert jó pasi, és mert totál beléd van esve – vágta rá Nikki magától értetődően.

- Aha, azért van úgy rákattanva a cuki kis Alyson-ra, ugye? – kérdeztem gúnyosan.

- Alyson-ra? – döbbent meg Nik és ahogy rápillantottam, láttam rajta, hogy tényleg nem tudott róla. – Úgy érted arra az üresfejű műpicsára?

Kitört belőlem a nevetés Nikki szóhasználatától. Nem volt általában egy flegma csaj, de néha azért kibújt belőle a fekete vér és akkor olyan szlenget képes volt elereszteni, amit még a New York-i Brooklyn-iak is megirigyelhettek volna.

- Igen, őrá – válaszoltam. – Már két napja össze vannak nőve.

- Ezt nem mondod komolyan! – nézett rám továbbra is hitetlenkedve. – Hová tette az eszét a hülye?

- Szerintem pont az a baj, hogy nem az eszével gondolkozik – mondtam, miközben bekanyarodtunk az iskola parkolójába.

- Miért, szerinted Alyson Hudson olyan hű, de jó nő?

- Miért, szerinted nem az? – nevettem megint. – Azt elismerem, hogy agya nincs a csajnak, de ránézésre totál dögös, még szerintem is, pedig nem a homokozóban játszom.

- Ajh, hová tetted te is a szemed… - csóválta meg a fejét Nik, de azért láttam rajta, hogy mosolyog. – Esküszöm, ti fehérek abba is belelátjátok a szexit, akiben egy szál sincs.

- Fehérek? – vigyorogtam rá. – Vérig sértettél csajszi!

- Te is, mikor dögösnek nevezted azt a ribit, aki a fél városnak megvolt! – vágta rá Nikki lazán. Megkerülte a kocsit és elindultunk az East High felé.

- Jól van, na! – adtam meg magam. – Tudod, hogy én csak rád bukom – kacsintottam rá, majd a nyakába raktam a karom, és magamhoz húztam.

- Na azért – ölelt vissza barátnőm, mikor átléptük a suli kétszárnyú bejárati ajtaját.

- Hé, csinibaba! – hangzott fel egy nevetős hang a hátunk mögül, mire megfordultunk. Természetesen Eddie volt az, aki már oda is sietett hozzánk, hogy hosszú üdvözlő puszival köszönjön élete párjának, aminek inkább nem akartam tanúja lenni, így másfelé néztem. Szépek voltak együtt, az egyszer biztos, de mikor rájuk néztem, a szívem egy kicsit összefacsarodott, amiért én egyedül voltam. Ám még mielőtt végképp eluralkodott volna rajtam ez a magány dolog, egy mézesmázos köszönés magára vonta a figyelmemet.

Lucas volt az. Egy pillanatra kikerekedett a szemem, ahogy lassú léptekkel odalépett hozzám, szája szegletében vidám kis mosollyal, miközben sötétszőke haján megcsillant a reggeli napfény. Mogyoróbarna szemei az enyémekbe mélyedtek, mikor odahajolt hozzám és lágy puszit nyomott az arcomra.

Nem is tudom min döbbentem meg hirtelen, hiszen barátok voltunk, ismertük egymást már nem is tudom milyen régóta, és addig is elismertem – legalábbis magamban -, hogy Lucas Levine a földkerekség egyik legszexisebb pasija, de aznap reggel, ott a suli aulájában, mintha egy más arcát is láttam volna. Nem csak a folyton poénkodó, állandóan flörtölő szépfiú volt, hanem egy férfikorba lépő fiatal, akinek nagy tervei vannak az életben. És valamiért én részt akartam venni azokban a tervekben.

Nyeltem egy nagyot, mikor rádöbbentem mi is fogalmazódott meg a fejemben, majd gyorsan kiűztem onnan a gondolatot. Lucas és én csak barátok voltunk és azoknak is kellett maradnunk! Téma lezárva!

- Jó reggelt! – köszönt még mindig azzal a szívdöglesztő mosolyával, ami egy kicsit megint meglódította a fantáziámat, de ismét figyelmen kívül hagytam a dolgot. Inkább visszaköszöntem neki és Nikkiék felé fordultam, akik már szerencsére befejezték szenvedélyes csókolózásukat.

Barátnőm egyből oda is lépett Luke-hoz és mutatóujjával megbökte a mellkasát.

- Te! – szólította fel, nem mintha nem tudta volna, hogy hozzá beszél. – Mi a fenét akarsz Alyson Hudsontól?

Felsóhajtottam. Még mindig itt tartunk – gondoltam magamban.

- Hát, ha én azt megmondom, te valószínűleg elpirulsz – vágta rá Luke, majd Eddire kacsintott, aki elnevette magát.

- Ti férfiak… - csóválta meg a fejét Nik. – Mi lenne, ha csak egyszer az agyatokkal gondolkoznátok, nem pedig a…

- El fogunk késni – szóltam közbe mielőtt Nikki még inkább belelovallta volna magát a témába, és már húztam is magammal barátnőmet a terem felé, ahol az első óránk volt. Még hallottam, hogy a fiúk nevetnek mögöttünk, és valahogy biztos voltam benne, hogy miután kikerültünk a hallótávolságból, részletesen meg is beszélték, mi mindent szeretne Lucas Alyson-tól. Csak azt tudtam volna, miért rándul ettől az egésztől görcsbe a gyomrom.

Az a nap dög unalmas volt! Semmi kedvem nem volt végigülni a sok idegesítő órát és hallgatni a tanárok süketelését mindenféléről, ami egy kicsit sem izgatott. Nem voltam soha egy eminens kocka, aki falja az órai maszlagot, de általában azért megpróbáltam odafigyelni, hogy otthon már ne kelljen olyan sokat tanulnom, és több szabadidőm maradjon. De most még erre se tudtam rávenni magam. Csak ültem a padban, bámultam ki a fejemből és közben arról fantáziáltam, hogy egyszerűen kisétálok a teremből, beülök a kocsimba, és meg sem állok a legközelebbi gyorsbüféig, ahol bevágok két sajtburgert, elfelejtem azt a frusztrált érzést, ami befészkelte magát a fejembe, s mely nem akart békén hagyni. Igen, tudom. Lány vagyok, a sajtburger meg igencsak magas szénhidrát tartalmú, de ez sosem szegte kedvem. Éltem-haltam érte, és meg se fordult a fejemben, hogy a kalóriákat számoljam. Szerencsémre legyen mondva, nem is nagyon volt rá szükségem. Jó alakom volt, amit a heti két alkalommal tartott futásommal tökéletesen meg tudtam őrizni.

Mikor végre kicsöngettek az utolsó előtti óráról, megkönnyebbülten fellélegeztem. Már csak Telford-ot kellett túlélnem, és várt rám a szabadság. Nikki megint a bálról hadovált nekem, mikor végigmentünk a folyosón a töriterem felé, de alig jutottak el hozzám a szavai. Komolyan mondom, egyfajta immunitást alakítottam ki aznap a bál téma ellen.

- Mi gondoltok mit fog ma a nyakunkba sózni a Vaskalapos barom? – lépett közénk Eddie és mindkettőnk vállát átkarolta.

„Szegény” William Telford tanár urat ilyen nem túl kedves becenévvel emlegettük a háta mögött, mert olyan egy karót nyelt volt szerencsétlen flótás, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Nem elég, hogy amerikai történelmet tanított, még az iskolai pszichológus is ő volt. Még emlékszem mikor elkezdtük a sulit, mindenkinek el kellett töltenie vele egy órát az irodájában, hogy felmérje a mentális állapotunkat. Olyan hülyeségeket kérdezett, hogy majd’ kitéptem tőle a hajam és már alig vártam, hogy leteljen az időnk. Szerencsémre nem hívott vissza kezelésre, mint néhány szerencsétlenül járt évfolyamtársamat, akiket havi egy kötelező beszélgetésre ítélt. Nem is tudom, mit tettem volna, ha én is közéjük kerülök. Lehet, azóta már tényleg bediliztem volna. Vagy javítóban lennék, mert megpróbáltam volna megölni a Vaskalapos barmot! Tényleg kibírhatatlan volt.

- Remélem, csak ledarálja az anyagot, aztán elenged minket, mert nincs most türelmem hozzá – vágtam rá gondolkozás nélkül, amit azonnal meg is bántam.

Nikki és Eddie, mintha csak összebeszéltek volna, felém fordultak.

- Baj van? – kérdezte Nik, mire megráztam a fejem.

- Nincs, csak fáradt vagyok – vágtam rá félig őszintén. – És Telford még a legjobb napomon is fel tud dühíteni.

- Nem vagy vele egyedül – lépett mellénk Lucas bekapcsolódva a beszélgetésbe.

- Jaja, ő mindenkit képes kihozni a béketűrésből – vágta rá Eddie.

A terem már majdnem tele volt, alig két perc, ha maradt az óra kezdetéig. Megszokott dolog volt, hogy a tanár úr pontosan akkor lép majd be, mikor megszólal a csengő. Néha eltűnődtem rajta, vajon az ajtó mellett áll és várja, hogy becsöngessenek, vagy hogy a fenében tud olyan tökéletesen időzíteni? Az a pasi kész rejtély volt.

- Hé, MW – érintette meg Lucas a karomat. A padja pont az enyém mellett volt, csak egy kicsit kellett oldalra dőlnie, hogy elérhessen.

- Ne nevezz így! – vágtam rá automatikusan. Ő volt az egyetlen, aki MW-nek szólított – a Megan Wallace monogramja miatt -, ami legtöbbször az agyamra ment, de őt a legkevésbé sem érdekelte. Így volt ez most is. Figyelmen kívül hagyta kérésemet, és csak mondta a magáét.

- Mi van veled ma? – kérdezte. Rápillantottam. Szemöldökeit összehúzta és úgy láttam aggódik, csak azt nem tudtam, miért. Nem voltunk mi olyan közeli barátok.

- Semmi. Miért, mi lenne? – válaszoltam.

- Szótlan vagy – vágta rá továbbra is az arcomat tanulmányozva.

- Csak rosszul aludtam – ismertem be. – Nem is akartam ma suliba jönni.

- Biztos, hogy csak ennyi? – kérdezett tovább.

- Igen anyuci, nyugodj meg – válaszoltam gunyorosan, mire kaptam egy elégedetlen szájelhúzást, de legalább már nem faggatott tovább. Visszaült a helyére, méghozzá pont abban a pillanatban, mikor felhangzott az óra kezdetét jelentő csengő és megjelent Telford.

Vastag, fekete keretes szemüvege olyan volt, mint egy szódásszifon alja, sötét hajára pedig ráfért volna egy alapos mosás, és akkor ősrégi, kifakult ruháit még nem is említettem. Kolosszális csődtömeg volt az egész megjelenése. Nem is csodálkoztam annyira, hogy néhány hónapja elhagyta a felesége. Sőt, inkább az volt a meglepő, hogy vagy húsz évig együtt éltek és lett két gyerekük. Na jó, erre inkább nem kellett volna gondolnom! Már így is rémes hangulatom volt, de ha még elképzeltem, amint Telford épp gyereket csinál, még egy hányingerrel is meg kellett küzdenem, hogy a mentális egészségemről ne is beszéljek.

Türelmetlenül néztem fel a fali órára, amin esküszöm, olyan lassan vánszorgott a mutató, mintha direkt velem szórakozna. Közben Telford elkezdte lökni a dumát a Függetlenségi háborúról – amit megjegyezném, már tavaly is vettünk -, én pedig fogtam és kikapcsoltam az agyamat, várva a megmentő csengőre.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire már csak öt perc maradt, amit a Vaskalapos barom egy bejelentésre szánt.

- A hétvégére tanulmányi kirándulást szervezek a végzős évfolyam számára – mondta mély hangján. – Péntektől egészen a következő hét keddig fog tartani. A szállás már le van foglalva, az igazgató úr is tud róla. A megjelenés nem kötelező, de mint az iskola pszichológusa úgy gondolom, jót tenne számotokra. Kiosztom a tudnivalókat, amit otthon megbeszélhettek a szüleitekkel. Csakis engedéllyel vehettek részt a kiránduláson, amit holnap be kell mutatni. Akkor majd megbeszéljük a többit. Őrülnék, ha mindenki eljönne.

Utolsó mondatától valamiért kirázott a hideg. Olyan furcsának tűnt nekem az egész arckifejezése, hogy mosolygott – pedig nem sűrűn láttam mosolyogni az utóbbi években -, de ahogy észrevettem, rajtam kívül senkinek sem tűnt fel.

Osztálytársaim teljesen rápörögtek a témára. Főleg Nikki, aki a parkolóba menet végig lelkendezve beszélt arról, mennyire jó lesz kicsit kiszakadni a megszokott környezetből. Nem csodálkoztam rajta, amilyen őrültekháza volt náluk állandóan. Húgai, Jessie és Jenny állandóan rajta lógtak, míg bátyja folyton irányítani akarta. Szülei próbáltak neki egy kis mozgásteret biztosítani, de három testvér mellett, nem nagyon sikerült.

- És az sem egy utolsó dolog, hogy nem kell attól tartanom, épp akkor nyitnak be a szobámba, mikor Eddie-vel épp benne vagyunk a dolgokban – mondta, amivel ismét mosolyt csalt az arcomra. – Jaj, már alig várom. Olyan jót fogunk bulizni, mint még soha!

Ettől a kijelentéstől még én is felvidultam. Rám is fért már egy kis bulizás, ahol nem kellett arra gondoltam kivel menjek, mit vegyek fel, stb… Csak elengedni magam, táncolni, flörtölni egy kicsit és jól szórakozni.

Igen, már alig vártam ezt a kirándulást!