17. fejezet - A harmadik

Sziasztok!

Kis késéssel, de meghoztam a következő fejezetet, ami az egyik személyes kedvencem. Majd megtudjátok miért.:P

Jó olvasást és nagyon várom a komikat!:) 

 

- MW! – kapott utánam Luke, ahogy térdeim felmondták a szolgálatot és összecsuklottam. Megtartott, miközben magához szorított, és számomra érthetetlen kérdéseket tett fel. Elmém azonban túl zilált volt ahhoz, hogy értsem a szavak jelentését. Haley halála megrázó volt, sőt mi több, egyenesen felfoghatatlan. Jól esett volna néhány nap, vagy inkább év pihenési idő, hogy összeszedjem magam, de az túl egyszerű lett volna. Pompás!

Miközben odabújtam Luke-hoz, hogy a karjaiban menedékre leljek, Gill felsikoltott mellettem. Gyengének éreztem magam, de erre felemeltem a fejem, és szemben találtam magam a démonnal, aki a lépcső aljánál lebegett és metsző pillantást vetett ránk.

Istenem! – nyögtem fel gondolatban, mert nem tudtam mit tehetnénk ellene. Csapdában voltunk, és még Emilia sem volt ott velünk, hogy esetleg egy olyan erőmezővel megmentsen minket, amit korábban megidézett az előcsarnokban.

- Tudtammm, hogy ittt lesztekkk – recsegte Yiknar, és közelebb lebegett hozzánk. Így már csak alig két méter, ha elválaszthatott tőle.

Luke amennyire csak tudott, a háta mögé rejtett, bár nem volt sok értelme, hiszen amennyiben a démon végez vele, az ugyanúgy az én halálomat is eredményezte volna. Erre Yiknar is rájöhetett, mert vérvörös szemeit kedvesemre fordította, és farkasszáját amolyan vigyorszerűre húzta.

- Te vagggy… - mondta alig érthetően.

- Mi vagyok? – kérdezte Luke összeszorított fogakkal.

- A lánnny lelkénekkk párjaaa – húzta el Yiknar a szavakat. – Ha megöllekkk, őttt isss megkapommm.

- Nem! – kiáltottam fel saját magamat is meglepve, majd kirántottam magam Luke karjából és elé léptem. Kezeim maguktól mozdulva felemelkedtek, és a következő pillanatban egy hasonlóan átlátszó fal feszült a démon és közöttünk, mint ami az előcsarnokban is védte az osztálytársainkat és a szálloda dolgozóit.

A mágia, amit a félelmem hozott felszínre, elszívta a maradék erőmet is és a hideg kőpadlóra rogytam. Luke azonnal mellettem termett, ahogy Gill és Ben is és hátrébb húztak a fal másik oldalán ragadt Yiknartól, aki vad vicsorgásba és morgásba kezdett. Dühös szemei rám szegeződtek és szinte láttam bennük, hogy többféleképpen is elképzelte akkor a halálomat. Végülis, mindegy volt neki, csak kínozhasson, mielőtt megkaparintja a lelkemet.

- Megan – szólongatott Ben aggodalmasan, mikor majdnem lecsukódott a szemem, de megráztam a fejem, így egy kicsit észhez tértem.

- Jól vagyok – mosolyodtam el halványan, de ezzel persze egyiküket sem győztem meg.

- Mi a fenét csináltál? – kérdezte Gill. Tekintete köztem és az erőmező között járt.

- Fogalmam sincs – válaszoltam neki.

- A lényeg, hogy még élünk – mondta Luke, és kicsit magához szorított.

- Nemmm sokáiggg – vágta rá Yiknar félőrülten, amiért ismét kicsúsztunk a karmai közül. Szó szerint.

- Ne foglalkozzatok vele – mondtam barátaimnak, akik félelemmel telt tekintettel néztek fel az alvilági lényre. – Segítsetek felállni! – kértem őket.

- Inkább maradj lent – tiltakozott Luke azonnal. – Teljesen ki vagy merülve.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Már jobban vagyok. És Haley haját is meg kell szereznünk.

- Azt majd én elintézem – ajánlotta készségesen Ben és már nyúlt volna az ollóért, ami idő közben kiesett a kezemből, de megállítottam.

- Nekem kell megtennem – mondtam neki határozottan, bár nem voltam benne biztos, hogy tényleg igazam van-e. Csak azt tudtam, hogyha Ben hozzáér Haley-hez, félő ő is átéli majd a halálát, mint én korábban. Az pedig nem lett volna túl szerencsés.

A többiek nem tiltakoztak tovább. Az elmúlt pár óra eseményei megmutatták, hogy a megérzések és a Sors is létező dolgok, amikkel jobb nem szembeszállni.

Luke átölelt és talpra állított, majd Ben a kezembe adta az ollót.

- Tudommm mit tervezelll – hördült fel Yiknar a hátunk mögül. – De ezzz semmm ment meggg tőlemmm…

- Majd meglátjuk! – motyogtam vissza, aztán tudatos mozdulattal, de mégis gyengéden megfogtam Haley lelógó haját és egy tincset levágtam belőle.

Ezúttal nem volt semmilyen szédülés és nem találtam magam a lány emlékeiben, amiért igazán hálás voltam. Egy percig álltam ott, néztem Haley élettelen szemét, véres arcát, majd magamban búcsút vettem tőle.

A levágott, barna hajtincset a farmerem zsebébe gyömöszöltem, nehogy véletlenül elhagyjam, aztán szembe fordultam Yiknarrral. Na, most voltunk csak igazán pácban! Emilia könyve szerint az összes túlélő kellett ahhoz, hogy visszaküldhessük azt a pokolfajzatot a magafajták közé, ám el voltunk vágva a többiektől. Bármikor átsétálhattunk az erőmezőn, de akkor egyenesen a démon karjaiban találtuk volna magunkat, tehát más utat kellett találnunk, ha ki akartunk jutni onnan.

- Teee – sziszegte Yiknar a szemembe nézve. – Kellesssz nekemmm… - Azzal türelmetlenül lebegni kezdett a fal másik oldalán és látszott rajta, hogy már alig várja a pillanatot, hogy az erőm elhagyjon, és akkor elkaphasson.

Ráadásul rémlett, hogy ezt már egyszer mondta nekem, pont azelőtt, hogy meggondolatlanságában nekirontott volna az erőmezőnek, ami elüldözte őt pár percre.

Hát persze! – kiáltottam fel gondolatban. – El kell érni, hogy ismét nekirohanjon!

Ám könnyebb volt mondani, mint végrehajtani. Pár másodpercnyi töprengés után azonban megszólaltam.

- Miért én kellek neked? – kérdeztem. – Miért nem Gill vagy Ben?

A szemem sarkából láttam, hogy barátaim összerezzennek, de nem fordultam hátra, hogy megmagyarázzam a tervem. Majd ha mindennek vége, lesz időnk elbeszélgetni – gondoltam.

- Merttt benneddd vannn a harmadikkk – válaszolta, mire összevontam a szemöldökömet.

Harmadik? Bennem? Mégis mi a fenéről beszél?

- Hm… Démonlogika – húztam el a számat leplezve, hogy nem értettem mit mondott. – Rébuszokban beszélsz, mert igazából nincs mit mondanod. Vagy inkább nincs mivel kigondolni, amit közölni szeretnél – jegyeztem meg gúnyolódva, hátha azzal elérem a célomat, és úgy tűnt, be is jött a számításom. Yiknar ugyanis felordított dühében és kivillantotta borotvaéles fogait.

- Mit művelsz? – kérdezte Luke halkan.

- Majd megtudod – suttogtam vissza, és reméltem, hogy a démon nem hallotta meg.

- Megöllekkk titekettt – fenyegetőzött. – Mindhármatokkk lelke azzz egyémmm lesssz…

- Mindhármónk? – nevettem el magam. – Még számolni sem tudsz? Négyen vagyunk – mutattam rá a nyilvánvalóra.

- Őkkk nem érdekesekkk – pillantott Benre és Gillre. – Nekemmm ti kelletekkk… A harmadikkkk…

- Milyen harmadik? – kérdezte Luke értetlenül.

- Érzemmm őttt – szimatolt a levegőbe Yiknar, amitől megborzongtam. Orrlyukai vadul megremegtek, ahogy mélyen beszívta a levegőt, majd mikor kiengedte, elégedetten dorombolni kezdett. – Fiatalll… Erősss… Kelll nekemmm…

Harmadik… Harmadik… Harmadik… Úgy zakatolt az agyam, mint egy gőzmozdony, de nem értettem. Egészen addig, míg fel nem rémlett előttem mit mondott korábban: Mert benned van a harmadik. Bennem van… És mindhármónk lelkét akarta.

Szemeim elkerekedtek, mikor felfogtam a szavak jelentését. A jeges rémület összeszorította a torkomat, miközben kezem lassan a lapos hasamra csúszott. Yiknar követte a mozdulatomat, és szemében őrült vágyakozás tombolt. Esküszöm, egy pillanatra még azt is látni véltem, hogy megnyalta a száját.

Nem! – kiáltottam fel gondolatban. – Nem kaparinthatja meg Őt! Soha!!!

A szerepemből azonban nem eshettem ki. Fel kellett dühítenem, hogy elveszítse a türelmét és legyen esélyünk visszajutni a többiekhez.

Közben Luke szintén rájött a titokra, közelebb lépett hozzám és védelmezően átölelt. Kezét az enyémre tette, ami még mindig a hasamon volt, és egy kicsit meg is szorította ujjaimat.

- Sosem kapsz meg minket! – mondtam kedélyesen, már amennyire vidámnak tudtam magam tettetni abban a pillanatban. – Vissza fogunk küldeni a pokolba, hogy ott rohadj az idők végezetéig.

- Nemmm! – mordult fel, és a vágyakozás mellett harag villant a vörös szemekben.

- De bizony! – kacagtam.

A többieknek leeshetett tantusz, hogy mit is művelek, és csatlakoztak hozzám. Négyünk nevetése betöltötte az egész pincét, és ez még jobban kihozta Yiknart a sodrából.

- Aztán ünnepelni fogunk – tette hozzá Luke.

- Aha – bólogatott Ben. – Még pezsgőt is bontunk.

- Meg örömtáncot járunk a tábortűz körül – szólalt meg Gill is.

- Jó ötlet! – fordultam barátnőm felé és rámosolyogtam. – A tábortűz eszembe se jutott.

- Na látod! – kacagott Gill, bár semmi öröm nem volt a hangjában.

- Eléggg!!! – kiáltott fel Yiknar és felhúzta a felső ajkát. – Megöllekkk titekettt! – ordította, majd végképp elvesztve a fejét nekirontott az erőmezőnek.

Előző alkalommal nem láthattam, hogy mi történt mielőtt eltűnt, de most alaposan szemügyre vettem. Amint Yiknar szürkés füstteste hozzáért az átlátszó falhoz, feketévé vált, és a démon felordított fájdalmában. A következő pillanatban pedig egyszerűen köddé vált a szemünk láttára. Csak az üres pince maradt utána.

- Végre – sóhajtottam fel és az iménti megjátszott jókedv azonnal lehervadt az arcomról.

- Induljunk – mondta Luke összekulcsolva ujjainkat, majd mind a négyen rohanni kezdtünk az előcsarnok felé.

Ezúttal nem kellett keresgélnünk, pontosan tudtuk merre menjünk, így jóval hamarabb visszaértünk, mint amennyi időbe első alkalommal került az út.

Ám az előcsarnokban nem az fogadott, amire számítottunk. Mikor otthagytuk a többieket, a legtöbben halálra voltak rémülve, míg mások szimplán katatón állapotban leledzettek, most azonban hangos kiabálás és veszekedés hangjait hallottuk.

Aztán mikor beléptünk a helyiségbe, meg is láttuk őket. Emilia vagy egy tucat osztálytársunkkal állt szemben, akik szikrázó szemmel, irtózatosan dühösen néztek rá.

- Láttátok őt! – emelte fel a hangját a lány. – Mégis letagadjátok?

- Eltűnt! – kiáltott az egyik fiú, alighanem Carl. – Mire várunk még? Tűnjünk el innen, mielőtt még visszajönne.

- Megjelölt minket te agyalágyult! – lépett Emilia mellé Nikki. – Nem futhatunk el előle.

- Akkor várjuk meg, míg megöl minket is?

- Még mindig itt tartotok? – fakadtam ki türelmetlenül, mikor odaszaladtunk hozzájuk. Az erőmező ezúttal is átengedett minket.

- Megszereztétek? – kérdezte Emilia azonnal.

- Igen – válaszoltam, majd előhúztam a zsebemből Haley haját.

- Tényleg Haley volt? – kérdezte Nikki elgyötört arccal, mire bólintottam, és nem részleteztem. Épp elég volt emlékezni mindarra, amit láttam, nem akartam még el is mesélni.

- Nagyszerű – sóhajtott fel Emilia a tenyeremben lévő tincset figyelve. – Elég lesz mindenkinek.

- Hol voltatok? – követelt választ a kis tumultus egyik tagja, akiben a drága Alysont, Lucas exét véltem felfedezni. A szőke lány arca könnyektől volt maszatos, de szemei a rémület mellett haragot is tükröztek. Csak azt nem értettem, miért.

- Megmentettük magunkat – vágtam rá, majd ügyet se vetve rá, vagy a többiekre, Emiliához fordultam volna, hogy megbeszéljük a továbbiakat, de nem maradt rá időm.

Néhányan rémült kiáltással reagáltak, míg mások azonnal rohanni akartak kifelé, talán az iskolabuszhoz, de végül maradtak az erőmezőn belül.

Rettegve fordultam meg, arra számítva, hogy Yiknar visszatért, de helyette Telfordot láttam, amint épp átlépi az erőmezőt és elindul felénk. Arckifejezése nem olyan volt, mint lenni szokott. Vastag keretes szemüvege mögött szinte vérben forogtak a szemei, arca eltorzult a dühtől.

- Mit tettetek vele? – kérdezte, miközben ökölbe szorult mindkét keze és egyenesen ránk akart támadni, de Luke és Ben, valamint a szálloda egyik dolgozója, sikeresen lefogták, mielőtt még kárt tehetett volna bárkiben is.

Emilia odalépett a vergődő tanárhoz és mélyen a szemébe nézett. Láttam, hogy ajkai némán mozognak, tehát valamit mormolhatott, majd egy pár pillanat múlva ellépett tőle és visszafordult hozzánk.

- Átállt hozzá – jelentette ki.

Nehezemre esett elhinni, hogy valóban úgy lenne. Nem tagadom, a Vaskalapos barom egy igazi barom volt, nem véletlenül kapta ezt a becenevet, de soha egy pillanatig sem gondoltam volna róla, hogy valóban gonosz lenne. Most mégis úgy állt a dolog, hogy a világ leggonoszabb teremtményének szolgálatában állt.

- Honnan tudod? – kérdezték a többiek.

- Boszorkány vagyok – adta meg a választ egyszerűen, mire többen elfintorodtak, de nem adtak hangot ellenkezésüknek.

- Mit csináljunk vele? – kérdezte Luke, miközben alig tudták lefogni a felbőszült férfit, aki egyfolytában a halálunkkal fenyegetőzött.

- Ő biztos megölne minket – vágta rá Gill, mintha azt akarná sugallni, hogy mi is tegyük ugyanazt.

- Mi nem vagyunk gyilkosok! – tiltakoztam azonnal.

- De a mester az – nevetett fel Telford teli torokból. – Élvezettel nézem majd végig a halálotokat, és mikor megkaparintotta mindannyiótok lelkét, én is elnyerem a jutalmam – mondta ördögien vigyorogva.

- És az mi is lenne pontosan? – kérdeztem.

- Örök élet – dalolta Telford, és egy pillanatra még a küzdést is abbahagyta az őt fogva tartók ellen. – Örökké tartó élet és hatalom.

- Eladta a lelkét a gonosznak azért, hogy sose haljon meg? – döbbentem meg.

- Csekély ár érte – nevetett a tanár, majd ismét küzdeni kezdett, de nem tudott szabadulni.

Mielőtt még rávághattam volna mekkora idióta valójában, megjelent Yiknar is, csakhogy teljes legyen a buli. Rémes külsejével ismét halálra rémítette a nagytöbbséget, és a korábban kardoskodók tömege hátrébb húzódott, hogy lehetőleg kikerüljenek a látómezejéből.

- Teee – sziszegte ismét felém fordulva. – Csőbe húztálll…

- Aha – vigyorodtam el. – De csak mert egy hülye démon vagy – tettem hozzá, majd vele mit sem törődve Emiliához fordultam, hogy most már tényleg pontot tegyünk az ügy végére.

De ezúttal sem jutottunk el odáig. Épphogy elfordultam, Telford kiszabadította magát, ellökte mindhárom fiút, akik visszatartották, és elindult felém. Yiknar engem, vagyis minket akart, és Telford bármit megtett volna azért, hogy a kedvére tegyen annak a szörnyetegnek. Csakhogy mielőtt még elérhetett volna engem, Luke nekirontott és teljes erejéből oldalra lökte. Kedvesem ettől a lendülettől elterült a kemény márványpadlón, Telford pedig átesett az erőmezőn, egyenesen Yiknar karmai közé.

Aki egy percet sem habozott…

Éles fogait a nyakába mélyesztette és egyetlen harapással végzett vele. Telford döbbent hangot adott ki, majd Yiknar karjaiba hanyatlott, ahogy elszállt belőle az élet utolsó szikrája is.

Többen – közöttük én is – felkiáltottunk a rémülettől. Telford elárult minket, az tény, de nem akartuk a halálát. Ő is csak ember volt, aki nem érdemelte meg, hogy ilyen szörnyű körülmények között haljon meg.

Miután a démonnak már nem volt szüksége rá, egyszerűen elengedte a testét, ami összecsuklott, akár egy marionett bábu, aminek elvágták a zsinórjait.

- Hmmm… - dorombolt Yiknar elégedetten, ahogy új lélekhez jutott, mely hozzásegítette a földön maradáshoz.

Felsegítettem Luke-ot a földről, aki megrögzötten bámulta Telford holttestét. Szerettem volna valami biztatót mondani neki, ami eltereli a figyelmét arról, hogy közvetve részt vett egy ember halálában – mert biztos voltam benne, hogy ez jár a fejében -, de nem volt rá időnk.

- Emilia – nyögtem ki nehezen forgó nyelvvel, mire a boszorkány azonnal oda is lépett hozzánk. – Kezdjük – mondtam neki.

Emilia bólintott, majd a kezébe vette a kopott könyvet és kedvesemnek nyújtotta. – Le kellene fordítanod a versikét.

Luke egy pillanatig csak nézett rá értetlenül, mint aki azt sem tudja, hol van és hogy került oda, vagy egyáltalán miről beszél a lány, majd vonakodva bólintott, elvette tőle a vaskos könyvet és lapozgatni kezdte.

- A mezőőő gyengülll – suhant oda mellénk Yiknar. – Hamarosannn azzz enyémek lesztekkk…

- Álmaidban – vetettem oda neki, majd elkezdtem szétosztani Haley haját.

Nikki és Eddie szótlanul átvettek egy-egy szálat, de a többiekkel nem volt olyan könnyű dolgom.

- Ez egy hulla haja – sipította Alyson. – Nem fogom megfogni!

- Akkor az lesz a legjobb, ha most azonnal átlöklek az erőmezőn Yiknarnak, mert ha nincs benne mindenki, akkor nem győzhetünk ellene – fakadtam ki, amit azonnal meg is bántam, mert a szemem sarkából láttam, hogy Luke összerezzent szavaimtól, de nem tehettem róla. Alyson volt a legidegesítőbb, idióta szőke nő, akit csak ismertem!

Mielőtt még válaszolhatott volna, a kezébe nyomtam egy hajszálat és továbbálltam. A többiek már szerencsére kisebb morgásokkal vették át tőlem Haley haját, és nem kellett többet veszekednem. Volt így is épp elég bajom, amikkel igazából nem is akartam még foglalkozni. Ilyen volt például az, amit Yiknar mondott a pincében. Mert benned van a harmadik. Megborzongtam, ahogy eszembe jutott, és gyorsan ki is űztem a gondolataimból, hogy a feladatomra koncentrálhassak.

Mikor már mindenkinél volt egy Haley-hajszál, Luke felénk fordult.

- Egyszerre kell mondanunk és közben fognunk kell a párunk kezét – kezdte, de mielőtt még fojtathatta volna, egy szállodai dolgozó a szavába vágott.

- Most tényleg verselnünk kell? – kérdezte szkeptikusan.

- Nem, választhatod a halált is – vetette oda nekik foghegyről Emilia, akin látszódott, hogy egyre inkább kezd kijönni a béketűrésből. Nem is csodálkoztam rajta. Idiótákkal voltunk körülvéve! És az sem volt elhanyagolható tény, hogy a védőfal fokozatosan szívta el az erejét, ami már látszott is rajta. Szemei alatt ezúttal nem a sminktől volt sötét karika, hanem a fáradtságtól.

- Mittt műveltekkk? – rikoltotta a hátunk mögül Yiknar, de nem foglalkoztunk vele. Sürgetett az idő. Az erőmező bármelyik pillanatban eltűnhetett és akkor aztán cseszhettük volna az egészet.

- A vers nem hosszú, könnyű lesz megjegyezni, de fontos, hogy egyszerre mondjuk – folytatta Luke, mire bólintásokkal válaszoltak a többiek.

- Nemmm tehetitekkk – acsargott továbbra is Yiknar, és őrült módjára kereste a lehetőséget, hogy átjusson, de nem sikerült neki. Annyira nem volt bolond, hogy ismét nekirohanjon az átlátszó falnak, bár épp csak egy hajszál választotta el tőle, annyira őrjöngött.

Egy pillantást vetettem rá a vállam fölött, és úgy láttam fél. Szemeiben rettegést fedeztem fel és persze vágyat, hogy megkaparintsa a lelkünket.

Luke megfogta az egyik kezem, míg a másikban a hajszálat tartottam. Szemben velünk a többiek is így tettek, akárcsak mellettünk Nikkiék és Emiliáék, akinek közben előkerült a szekrénybe zárt párja.

- „Természet ereje, kérünk téged, küld vissza eme teremtményt a pokol bugyraiba, hogy lelkünk szabad lehessen és szárnyalhasson a végtelen magasságokba.”

Luke szavait először csönd követte, még a démon is abbahagyta az ordítozást és fenyegetőzést, majd Alyson hangja törte meg a feszült csendet.

- Ez nem is vers.

- Talán még rímbe is kéne szednem? – csattant fel Lucas. Simogatni kezdtem a hüvelykujjammal, hátha megnyugtathatom valamennyire.

- Mond el még egyszer – kérte Emilia, amit Luke meg is tett, így már úgy tűnt el tudjuk majd ismételni utána.

Kedvesem jelzett, hogy mikor kezdjük, és mi kezdtük is. Az egész társaság, még a szálloda dolgozói is, akik hosszú láncot alkotva fogták egymás kezét – ők nem lettek összeadva páronként, de az biztos volt, hogy őket is megjelölte valahogyan, másként nem ölte volna meg azt a pincérfiút -, és zengett tőlünk az előcsarnok, akárcsak Yiknar ordításától.

Nem bírtam ki, hogy ne nézzek hátra és ne lássam a pusztulását. Füstszerű teste apránként szétesni látszott, már amennyire egy füst szét tud esni. A sötétszürke világosodni kezdett, majd mintha lámpát kapcsoltak volna a teste belsejében, vakító fehér fények röppentek ki belőle. Nem tudom mennyi lehetett, de nagyon sok. Több száz, talán több ezer is. Lassan körbevették a démont, aki egyre csak ordított és próbált menekülni, de nem tudott, mert a fények elállták az útját.

Lelkek – gondoltam magamban, ahogy egyre csak néztem őket, ahogy keringtek Yiknar körül. Évszázadok óta szívta magába az emberi lelkeket, amik most kiszabadultak, és teljesen jogosan bosszút álltak rajta.

Teste továbbra is veszített egységéből és a füst szállni kezdett. Sosem felejtem el azt a fájdalommal teli sikolyt, ami a vége felé kitört belőle. Szenvedett, én mégsem tudtam sajnálni őt. Azok után, amit Haley-vel és a többiekkel tett, nem éreztem iránta se szánalmat, se együttérzést.

Néhány perc alatt, amit mi egy örökkévalóságnak éltünk meg, Yiknar teste semmivé foszlott, hangja elhalt és nem maradt más utána, csak a vakító fények, melyek most, hogy már nem volt dolguk közöttünk, felfelé kezdtek szállni – gyanítottam, hogy a Mennyország felé, ahol végre béke várt rájuk a sok szenvedés után.