12. fejezet - Tervek

     Sziasztok!

     Meghoztam a következő fejezetet! Jó olvasást és várom a komikat!:)

     Jaj, és ne kövezzetek meg a végén, jó? Köszi.:D:D:D

     Az első nehézségen túl voltam aznap. Nikkit önmagához képest, egészen könnyen le tudtam szerelni. Nem akartam még a lehetséges terhességemről beszélni vele. Addig nem, amíg biztosat nem tudok. Mi értelme lett volna őt is bevonni ebbe az idegtépő helyzetbe? Abszolút semmi. Elég volt az, hogy Luke szemében időről időre felfedeztem azt a bizonyos aggodalmat, ami bennem is munkálódott. Nem kellett ehhez még Nikki, és persze Eddie gondterhelt arckifejezése…

     - Hova-hova ilyen sietősen azzal a megpakolt tálcával?

     Annyira elmerültem gondolataimban, hogy csak akkor vettem észre Kevint, amikor majdnem nekimentem az első emeleti lépcsőfordulóban. Természetesen Ben és a lányok is vele voltak. Ez a négyes legalább annyira össze volt nőve, mint a miénk. Komolyan mondom, az „esküvő” óta egyszer sem láttam őket külön. Na persze leszámítva a csajnapunkat. Akkor aztán nem foglalkoztunk pasikkal.

     - A szobánkban reggelizünk Luke-kal – mosolyogtam barátaimra, akik persze azonnal lecsaptak a témára, csakúgy, mint Nikkiék korábban. Nem maradtam ott sokáig, hogy az egyáltalán nem visszafogott célzásaikat hallgassam. Kinyújtottam rájuk a nyelvem – persze vigyorogva, hiszen nem haragudtam rájuk -, majd folytattam utamat felfelé.

     Mikor beléptem a szobánkba, zavaróan nagy csend fogadott: Lucas elaludt. Halk légvételei voltak az egyetlen hangforrás a helyiségben. Amilyen óvatosan csak tudtam, becsuktam magam mögött az ajtót – ráfordítottam a kulcsot -, majd a kisasztalhoz vittem a tálcát. Éhes voltam, de nem akartam kedvesem nélkül nekikezdeni, felébreszteni meg még annyira sem szerettem volna, így inkább lefeküdtem mellé, és figyeltem, ahogy édesen alszik.

     A takaró csak a csípőjét takarta, egész felsőteste feltárult előttem, akárcsak izmos, focista lábai, amik kicsit lelógtak az ágyról. Az oldalán feküdt, felém fordulva. Hasonló testtartást vettem fel én is, és olyan közel fészkelődtem hozzá, amennyire csak tudtam, anélkül, hogy megzavartam volna.

     Szemügyre vettem arcának minden apró kis részletét: szemöldökei finom ívét, ajkainak kecses vonalát… Istenem, nem volt olyan része, amit ne szerettem volna. Lucas Levine tökéletes volt. Persze önfejű és makacs is, de mellé hatalmas szívet kapott, valamint olyan kedvességet és megértést, mely hiányzott a mai emberekből.

     Órákig képes lettem volna mozdulatlanul feküdni mellette, de nagyjából egy órával később hirtelen összeráncolta az orrát, majd elmosolyodott.

     - Bámulsz – szólalt meg álomittas hangon, mire felkuncogtam.

     - Nem is – vágtam rá.

     - De igen – mondta. – És ez hátborzongató.

     - Szeretem nézni, ahogy alszol – vigyorogtam, mire félig felnyitott szemhéja alól lesett rám.

     - Én meg téged szeretlek – húzódott közelebb, hogy kedveskedve meg tudjon csókolni. Nem tiltakoztam ellene. Azonnal utat engedtem neki, majd elmerültem a szerelemben, melyet akkor mindennél jobban éreztem.

     - Tudom – suttogtam, mikor vége lett. – De ha elmondom mit terveztem, még jobban fogsz.

     - Az nem hinném, hogy lehetséges – vágta rá, de azért feljebb tornázta magát az ágyban, hátát az ágytámlának támasztotta és várakozóan nézett rám.

     - Majd meglátjuk – kacérkodtam. – Bezártam az ajtót és eldobtam a kulcsot. Csak holnap reggel fogom megtalálni.

     Egy pillanatig értetlennek tűnt, majd szélesen elmosolyodott.

    - Itt fogjuk tölteni az egész napunkat, kettesben? – kérdezte.

     - Ahaaa – nyújtottam el a szó végét. – Nikkiék tudnak róla, ha van valami, majd szólnak.

     - Igazad volt – kiáltott fel hirtelen, majd rám vetette magát és letepert az ágyra. – Tényleg jobban szeretlek.

     - Mondtam én – kuncogtam, kiélvezve az újabb szenvedélyes csókot. – És még ennél is jobban fogsz, ugyanis hoztam reggelit.

     Fejemmel az asztal felé böktem, ahol étvágygerjesztően tornyosultak a friss zsemlék és a többi ínycsiklandó finomság. Csak hogy engem igazoljon, Luke gyomra hangosan megkordult. Kedvesem arcán alig látható pirosság jelent meg, ami csak még komikusabbá tette a helyzetet.

     - Ide vele! – mondta, és már ki is pattant az ágyból.

     Amint közöttünk volt a tálca, összefutott a nyál a számban: én is éhes voltam, de Luke több-kevesebb sikerrel visszafojtott kuncogása magára vonta a figyelmemet.

     - Mi az? – kérdeztem értetlenül.

     - Nem hoztál kést? – Eddig bírta visszafogni magát. Kirobbant belőle a nevetés és betöltötte az egész szobánkat.

     És való igaz, nem vittem kést. Vittem zsemlét és mindent, amit csak bele lehet tenni, de az eszköz, mellyel mindezt elérhettük volna, bizony lent maradt.

     - Basszus… - húztam el a számat bosszúsan. - Hogy a fenébe felejthettem el?

     Fújtatva kezdtem el kimászni az ágyból, hogy leszaladjak az étterembe, ami nagy valószínűséggel már üres volt, hiszen több, mint egy óra telt el a reggeli óta, szóval kezdhettem volna megkeresni a konyhát, hogy kunyeráljak egy kést, de Luke – továbbra is pofátlanul vigyorogva – visszatartott.

     - Megoldjuk anélkül, ne aggódj – mondta, majd a kezébe vett egy zsemlét, és ügyesen ketté tépte. Nem volt a legétvágygerjesztőbb tálalás, de jobb volt, mint a semmi.

     Nem múlt el minden dühöm, de azért a helyemen maradtam és végignéztem, hogy egy másik zsemlét is elintéz.

     - Jó, és mivel kenjük meg? – mutattam rá a nyilvánvalóra, mire lesújtó pillantást kaptam. Luke-nak mindig, mindenre volt válasza. Megszokhattam volna már.

     Mit sem törődve a tisztasággal vagy az ágynemű állapotával, kibontotta a kis dobozos vajat, majd beledugta az ujját és rákente a széttépett zsemlére.

     - Ez undorító – jegyeztem meg végigkísérve a mozdulatot.

     - A szükség nagyúr, MW – nézett rám mosolyogva. – Nem akarom, hogy lemenj és nekem sincs kedvem lemenni késért. Szóval ez van. – Úgy ejtette ki a szavakat, mintha épp egy teljesen természetes dologról beszélne. De a huszonegyedik században a kézzel evés nem igazán tartozott a természetes dolgok közé. – Ugyan már – nevetett fel, mikor még mindig nem osztottam a lelkesedését. – Ne finnyáskodj. Inkább egyél. – Azzal a kezembe nyomta a megvajazott zsemlét, amibe időközben egy szelet felvágott is került.

     Nem árulok el vele nagy titkot, nem sok kedvem volt így megenni, de egyvalamiben egyetértettem Luke-kal: ez a megoldás még mindig jobb volt, mint éhen halni, vagy felfedezőútra indulni, hogy megtaláljam az egyébként tiltott területnek számító konyhát.

     Minden ellenérzésem elszállt, mikor beleharaptam. Ugyanolyan íze volt, mintha késsel csinálta volna. Nem is értettem magamat, mire fel voltam ilyen elutasító.

     - Na, mit mondtam? – kacsintott rám kedvesem, mikor észrevette milyen jóízűen eszem.

     - Jó, oké, belátom. Igazad volt – sóhajtottam fel megadóan.

     - Tessék? Hogy mondod? – nevetett Luke, és a füléhez tette a kezét, hogy jobban halljon. – Bocs, nem értettem rendesen.

     - Dehogynem értetted – vigyorogtam, de azért megismételtem. – Igazad volt.

     - Mint mindig – vágta rá játékosan.

     - Álmaidban – forgattam meg a szemem, majd folytattam az isteni finom szendvicsem elpusztítását.

     Míg én bőven beértem eggyel, Luke hármat is leküldött a torkán. Kettő vajas, felvágottas volt, míg a harmadik lekváros. Csupán a felét tudta rákenni – azt is az ujjával, amit már kezdtem megszokni – és mikor végzett azzal a szendviccsel is, komisz vigyorral a szája szélén nézett rám.

     - Van egy ötletem, mit csináljunk ezzel – fogta meg a félig üres kisdobozt.

     - Sejtettem – mondtam, és már türelmetlenül vártam mit talált ki. Biztos voltam benne, hogy valami izgalmasat.

     - Gyere közelebb – mondta, mire gondolkozás nélkül közelebb húzódtam hozzá. Ujját megint a lekvárba mártotta, majd a rajta lévő eperdzsemet a szám szélére kente. Finom eperillata beszivárgott az orromba.

     Már tudtam, mit fog tenni, mégis szapora légvételekkel vártam, hogy odahajoljon hozzám és lágyan lecsókolja rólam az édességet. Néhányszor már csináltam ilyet a múltban, még Taylorral, csak akkor csoki öntetet használtunk, de az közel sem volt ilyen vérforraló, mint most Luke-kal. Gondolkozás nélkül utánoztam le korábbi mozdulatát, és most én kentem össze az ő száját, majd csókoltam le róla. Rosszfiúként nem elégedett meg ennyivel. Amint letisztítottam, megragadta a tarkómat és magához rántott. Buján csókolt, és olyan szenvedélyesen, hogy esélyem sem volt tiltakozni ellene.

O*o*o*O

     Egy jó óra múlva, mikor már kellőképpen visszaállt a légzésünk normális tempóra, egymás karjában feküdtünk. Fejem Luke vállán pihent, míg egész testemmel hozzásimultam, és közben ujjbegyeimmel a mellkasára rajzoltam mintákat.

     - Mit fogsz csinálni érettségi után? – kérdeztem hirtelen. Addig ez eszembe sem jutott, pedig kellett volna. Alig néhány hónap múlva érettségi, aztán főiskola. Részben az vetett véget az előző kapcsolatomnak, és most egy pillanatra megrémültem, hogy talán Luke és közém is sikerül befurakodnia, akár egy alattomos kígyó, ami ellen bárhogy küzdünk, szétszakít minket.

     - Orvosira gondoltam – jött az azonnali válasz, de Luke hangjában észrevettem azt a bizonyos bizonytalanságot, ami bennem is motoszkált. Neki is eszébe jutott a lehetőség, miszerint pár hónap múlva elválnak útjaink egymástól.

     - Tényleg? – lepődtem meg. – Azt hittem apukád nyomdokaiba lépsz, és beszállsz a családi vállalkozásba.

     Luke apja, Matt Levine üzletember volt, de azt senki se kérdezze meg tőlem, hogy mivel is foglalkozott pontosan a cége, mert fogalmam sem volt. Bőven megelégedtem annyival, hogy Mr. Levine volt a főnök, és bármikor találkoztam vele, mindig pedáns öltönyt viselt.

     - Az kellene még… - nevetett fel Luke. – Rövid úton meg is ölnénk egymást apuval.

     - Miért, nem jöttök ki jól? – emeltem rá a tekintetem.

     - De, jól kijövünk, csak a legtöbb esetben nem egyezik a véleményünk. Máshogy gondolkozik, mint én – magyarázta.

     - Értem – bólintottam. – És melyik szakterület érdekelne? – kérdeztem tovább az orvosira visszatérve.

     - Gyerekorvos szeretnék lenni – mondta, amin már tényleg nem kellett volna meglepődnöm, hiszen láttam mennyire imádja a húgát, és az elmúlt napokban megismerhettem az igazi Lucas-t, aki nem egy kőbunkó, mint ahogy sokáig képzeltem. De attól még kikerekedett a szemem egy pillanatra.

     - Gyerekorvos? – kérdeztem vissza.

     - Igen – mosolyodott el. – Imádom a gyerekeket, és ahogy észrevettem, ők is csípnek engem.

     - De miért pont gyerekorvos? Biztos, hogy van valami oka – ütöttem tovább a vasat.

     - Tényleg van neki – komorodott el. – Két éve télen Amy csúnyán megfázott. Tüdőgyulladást kapott. A dadusa vigyázott rá, mert anyáéknak el kellett menniük valami céges rendezvényre, és nem öltöztette fel rendesen, mikor kivitte levegőzni. Majdnem másfél hétig volt kórházban – mesélte. Arckifejezése rendezett volt, de én láttam rajta, hogy még mindig nem heverte ki teljesen. – Anya végig bent volt vele, én is egyenesen odamentem a suliból, és egészen a látogatási idő végéig bent is maradtam – tartott egy pillanatnyi szünetet, majd folytatta. – Rémes volt úgy látni. Ott látni őt.

     Elhallgatott, és a tekintetét is az ablak felé fordította, hogy ne lássam, mi játszódik le benne. De én anélkül is tudtam, hogy ránéztem volna. Nem volt igazi testvérem, de tudtam milyen a testvéri szeretet. Nikki az volt számomra, még akkor is, ha a bőrünk közötti különbséget leginkább a vanília és a tejeskávé összehasonlításával lehetett jellemezni, akárcsak a hajunk színét. Szöges ellentétben állt velem, mégis tudtam mit éreznék, ha kórházba kerülne.

     - Halálra rémültél, ugye? – kérdeztem halkan, hogy érzékeltessem vele, nyugodtan elmondhatja. Ez olyan fiús dolog volt, nem akarta kimutatni előttem mennyire megijedt, de én azt szerettem volna, ha nem fél elmesélni.

     Vonakodva, de végül visszafordult felém. Szeme dühös volt, de nem miattam. Ebben valahogy biztos voltam.

     - Igen – vallotta be keményen. – Tizenhat éves voltam, és tehetetlenül álltam a kishúgom ágya mellett, aki olyan sápadt volt, mintha meghalt volna, és csak az arca volt kipirulva a láztól, ami sehogy sem akart lemenni. És mindez amiatt a felelőtlen ribanc miatt, aki nem volt képes rendesen felöltöztetni! Ha akkor tudtam volna, hogy hol lakik, esküszöm megöltem volna! Apu kirúgta, mikor Amy köhögni kezdett és beárulta, hogy csak a kabátját meg a sapkáját vetette fel. Se egy vastag pulcsit, se egy sálat nem volt hajlandó ráadni… A nyomorult!

     Megnyugtatóan a karjára tettem a kezem, hogy érezze, ott vagyok vele, de ez nem sokat segített rajta. Két év elteltével is irtó dühbe gurult. Visszaemlékezve rémlett nekem valami abból az időből. Luke szokatlanul csendes volt néhány hétig, bár akkoriban már nem foglalkoztam vele, hiszen nekem ott volt Tay, és Luke egy seggfej volt. De ha akkor tudtam volna azt, amit most… Ha csak egy öleléssel is, de segítettem volna neki, hogy könnyebben feldolgozza a történeteket. Ám most semmi sem tartott vissza, hogy megtegyem mindezt.

     Szorosabbra fűztem az ölelésem, és még jobban hozzábújtam. Kicsit fájdalmas volt, ahogy magához vont, de nem szóltam érte. Szüksége volt rá, éreztem.

     - Most már minden rendben van – mondtam. – Amy jól van. Meggyógyult, és nem veszítetted el.

     - De nem miattam gyógyult meg – mondta szomorúan, amitől elszorult a torkom. – Én semmit sem tehettem érte azonkívül, hogy fogtam a kezét és imádkoztam, pedig nem vagyok vallásos.

     - Ezért akarsz gyerekorvos lenni – összegeztem a hallottakat. – Nem tudtál segíteni neki, de a saját gyerekeden majd tudsz, ha megtanulod, hogyan kell.

     Nem folytattam, pedig lett volna még, amit szerettem volna elmondani neki, de inkább meghagytam abban a tudatban, hogy nem jöttem rá mindenre. Pedig nagyon is rájöttem. Luke félt, sőt rettegett attól, hogy újra hasonló helyzetbe kerül. Nem akart még egyszer olyan tehetetlenül és kétségbeesetten állni egy számára fontos gyerek ágya mellett, aki esetleg az életéért küzd.

     - És Amy gyerekein is – bólintott elismerve, hogy rátapintottam a lényegre.

     - Megértem – mosolyodtam el, és egy gyengéd puszit leheltem az arcára.

     - Nikki anyukája megmozgatott néhány szálat, és a nyáron előképzésen voltam a Harvardon – mondta olyan egyszerűen, mintha az időjárásról beszélgetnénk.

     - Tessék? – kiáltottam fel, és azonnal vigyázz-ülésbe vágtam magam. – A Harvardon? És ezt csak így mondod?

     Nikki anyukája szintén gyerekorvos volt, és bár tudtam, hogy igen elismert szaktekintély a szakmájában, nem gondoltam volna, hogy ennyire. Harvard??? És én miért nem tudtam erről? Na jó, ez egy hülye kérdés volt. Persze, hogy nem tudtam róla. Abban a pillanatban, hogy Nikki vagy Eddie előhozakodtak Luke-kal, máris leintettem őket, és témát váltottam. Magától pedig esélye sem lett volna elmesélni mindezt. Még hallani se akartam róla, nemhogy személyesen beszélni vele! Én, idióta!

     - Igen, a Harvardon – mosolyodott el heves reakciómon.

     - És hogy sikerült? Úgy értem, fel fognak venni? Milyenek is a jegyeid? Mrs. Cooper biztosan segít neked bejutni. Vagy nem? Mégis mi volt? Mesélj el mindent! – úgy hadartam, mint akinek még levegőre sincs szüksége.

     - Mesélnék én, ha hagynál szóhoz jutni – mondta komolykodva, mire csúnyán néztem rá. Felsóhajtott, majd mesélni kezdett. – A jegyeim jók, majdnem mindenből kitűnő vagyok.

     - Stréber – motyogtam közbe, mire rám vigyorgott, majd folytatta.

     - Mrs. Cooper elég jó viszonyban van a dékánnal. Az előképzés jól sikerült, minden tanár meg volt velem elégedve, szóval van esélyem bejutni – mondta büszkén.

     - Jaj, ez annyira csodálatos! – lelkendeztem. – A Harvard… Mindenki oda akar bejutni.

     - Te is? – kérdezte a kezemet simogatva. – Neked mik a terveid a gimi utánra?

     Boldog mosolyom azonnal lehervadt az arcomról. Nem akartam erről beszélni. Annyira kínos volt, hogy szinte mindenki pontosan tudta, mit akar az élettől, és erről pontos tervet készített fejben, én pedig ott álltam tanácstalanul.

     - Nem tudom – vallottam be, és lesütöttem a tekintetem.

     - Hé, MW – nyúlt az állam alá, hogy rá nézzek. – Ne aggódj emiatt. Még van időd dönteni.

     - Na igen… - sóhajtottam fel. – De mi van, ha nem tudok? Vagy ha rosszul döntök?

     Nem is akartam kimondani mindezt, a szavak szinte maguktól hagyták el a számat, és mire észbe kaptam, már kint is voltak.

     - Nem fogsz rosszul dönteni – mondta mély meggyőződéssel. – De ha mégis, sosem késő változtatni. Mi az, ami érdekelne?

     Elgondolkoztam egy percre, egyrészt, hogy megemésszem biztató szavait, és képes legyek hinni bennük, másrészt, hogy rájöjjek miben is vagyok jó.

     - Eszembe jutott, hogy ügyvéd leszek, mint apu – válaszoltam. – De nem hinném, hogy sokáig bírnám. Látom apun, hogy milyen stresszes a sok fafejű ügyfél miatt.

     - Szerintem sem neked való munka – bólintott egyetértően.

     - Az íráson is elgondolkoztam, mert anyutól örököltem valamicske tehetséget hozzá.

     - Na, az már jobban illene hozzád! – helyeselt. – Olvastam a sulilapban a novelládat. Nagyon tetszett.

     - Tényleg? – mosolyodtam el meghatottan.

     - De még mennyire – bólogatott hevesen. – Nem értek hozzá, de szerintem hibátlan írás volt.

     - Nem volt az – vágtam rá továbbra is mosolyogva.

     - Nekem akkor is tetszett.

     - Köszönöm – bújtam ismét a mellkasához, hogy a karjaiba tudjon zárni. Annyira jó volt ott lenni. Akkor nem éreztem semmi feszültséget vagy szorongást a jövő miatt. Elöntött a béke érzete, mert ott voltam, ahol lennem kellett.

     Néhány percig így feküdtünk, szorosan összesimulva, mikor is hirtelen eszembe jutott valami. Ördögi tervet szőve feljebb emelkedtem egy kicsit, hogy elérjem Luke száját, és amikor sikerült, lágyan ajkaira nyomtam a sajátomat.

     - Tudod mi jutott eszembe? – kérdeztem két puszi között.

     - Mi?

     - Hogy amikor hazamegyünk – válaszoltam továbbra is folytatva a selymes simításokat, hogy elvonjam a figyelmét és megőrjítsem -, talán… vezethetnék én.

     Mielőtt még válaszolhatott volna, szenvedélyesen lecsaptam rá, és csókolni kezdtem. Nem értem el vele semmit. Egy fél percig kiélvezte a helyzetet, majd, hogy megmutassa mennyire észnél volt végig, eltolt magától pár centire. Szemei vidáman csillogtak, ajkán mosoly bujkált.

     - Vezetni akarod a kocsimat? – kérdezte.

     - Igen – váltottam át kiskutya szemekre, mivel a csábítás nem működött. – Nagyon szeretném vezetni – mondtam kislányosan behízelgő hangon.

     - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – mondta, és közben minden erejére szüksége volt, hogy visszafojtsa a feltörni készülő nevetését. – Még csak egy éve van jogsid.

     Na, ettől elöntött a pulykaméreg. Gyűlöltem, mikor valaki a korommal hozakodott elő!

     - Miért, neked mióta? – kérdeztem felháborodottan.

     - Két éve - vágta rá. – Elfelejtetted, hogy nemrég volt a szülinapom. Már tizennyolc vagyok, míg te…

     - Ki ne mond! – szóltam közbe és, hogy lássa, milyen durcis vagyok, elhúzódtam tőle. Kibontakoztam az öleléséből, és az ajtó felé fordultam, a hátamat mutatva neki. – Tizenhét vagyok – mondtam.

     - Igen – kuncogott mögöttem. – Még egy hónapig annyi vagy, szóval egy hónap múlva visszatérhetünk erre a kérdésre.

     - Tessék? – kaptam felé a fejem. – Azt képzeled, hogy egy hónap múlva már szóba fogok veled állni?

     - Most is szóba állsz – mutatott rá a nyilvánvalóra.

     - Mert muszáj! – fújtattam. – De sokáig fog tartani, amíg kiengesztelsz ezután – mondtam félig komolyan, félig játékosan. Nem tudtam volna sokáig haragudni rá, de ez a beszólás tényleg nem tetszett. Miért kell az ember orra alá dörgölni, hogy még csak tizenhét éves? Sosem fogom megérteni!

     - Nem hiszem én azt! – mondta. – Megvan a módszerem arra, hogyan bolondítsalak magamba még jobban – tette hozzá büszkén, mire elfintorodtam.

     - Nagyképű vagy!

     - Ugyan, csak ismerem magamat és a képességeimet – nevetett, majd a kezét a hátamra tette, pontosan a gerincem fölé. A takarót magam elé szorítottam, mikor felültem, de a hátam teljesen csupasz volt. Ott érezni széles, férfias tenyerét közvetlenül a bőrömön, igencsak jól eső érzés volt. Lassan simogatni kezdett, a derekamtól egészen a tarkómig, majd vissza le. Alig egy perc elteltével a legtöbb düh és neheztelés, ami bennem volt, elszállt. Isteni finom volt a cirógatása. Halkan felsóhajtottam, főleg, mert beláttam, hogy tényleg igaza volt. Megvolt hozzá a képessége, hogy még jobban magába bolondítson.

     Felült mögöttem, és a nyakamhoz hajolt. Lágyan megcsókolta a fülem alatti részt, de a simogatást egy pillanatra sem hagyta abba.

     - Na, haragszol még? – suttogta, mire megborzongtam.

     - Nem – válaszoltam őszintén.

     - Tudtam én – mosolyodott el, és még közelebb hajolt a fülemhez. – Éppen ezért hazafelé vezetheted a kocsimat.

      Olyan halkan mondta, hogy először azt hittem rosszul hallottam, de mégsem. Boldogan fordultam meg és ugrottam a nyakába. Annyira tetszett a kocsija, már az első pillanattól fogva, hogy megláttam a születésnapja utáni napon, ahogy begördült vele az iskola parkolójába. Azóta arra vágytam, hogy egyszer vezethessem.

      - Köszönöm – hálálkodtam két csók között. – Miért kellett így felidegesítened? – kértem számon.

     - Mert egy kicsit hiányzott a régi, szúrós MW – válaszolta kuncogva. – Mióta együtt vagyunk, csak a lágy éneddel találkoztam.

     - Egyik énem sem szúrós! – húztam össze a szemöldökömet rosszallóan.

     - Dehogynem! – vágta rá. – De én azt is szeretem.

     Néhány órával később, mikor már félig az igazak álmát aludtam, ismét furcsa hangokra lettem figyelmes. Hasonló volt, mint előző éjjel, ami Thomas és Lily szobájából szűrődött át, de ez most a másik oldalról hallatszott be. Ott nem olyan pár volt, akik együtt jártak volna, ezért eszembe se jutott, hogy talán valami korhatáros dolgot művelnének. Azonnal kiment az álom a szememből.

     Luke már mélyen aludt, az a reggeli egy óra nem volt elegendő számára. Nem akartam felébreszteni, ezért egyedül indultam útnak, hogy megnézzem, mi folyik a szomszédban. Halkan nyitottam ki az ajtót, és nem is csuktam be magam után, hogy visszafelé már ne legyen vele gondom.

     Csakhogy, amint kiléptem a folyosóra, már máshonnan hallottam motoszkálást. Elfojtott nyögés is keveredett bele, valamint nyöszörgés.

     Mi a fene? – kérdeztem magamban, majd összeszedve minden bátorságomat, amit csak találtam, elindultam a sötét folyosón. Közben mindenféle marhasággal nyugtattam magamat, például, hogy nem lesz semmi baj, nincs semmi a sötétben rajtam kívül, és nyilván csak valakik nagyon jól érzik magukat. De a lelkem mélyén éreztem, hogy ez nem igaz. Igenis volt ott valami. Valami, amiről már az első napon tudtam, hogy ott van, de gyáva módon nem voltam hajlandó foglalkozni vele.

     Ahogy lassan, hangtalanul haladtam tovább előre, egyre erősödtek a nyöszörgések. Már nagyon közelről hallottam. Nincs már messze – gondoltam. Szívem a torkomban dobogott, annyira féltem attól, amit találni fogok, de nem akartam megállni. Pulzusom úgy dobolt a fülemben, hogy a nyögéseken kívül mást nem is hallottam. Ezért lehetett, hogy nem hallottam a mögöttem lépkedőt. Egészen addig nem tudtam róla, hogy ott van, míg hirtelen be nem fogta a számat és magához nem rántott. Ösztönösen küzdeni kezdtem ellene, ahogy elöntött a pánik, de erősebb volt, mint én. Esélyem se volt ellene. Sikítani akartam, de a számon lévő kéz megakadályozott benne.

     - Nyugi, MW, én vagyok az – suttogott a fülembe, de először meg sem hallottam. Csak a szívem vad dobogása, a vérem őrült zúgása visszhangzott a fülemben. Csupán akkor nyugodtam le valamennyire, mikor megismételte, és eljutott a tudatomig, hogy Luke az. Belehanyatlottam a karjába, és levegő után kapkodtam a rémülettől. Egész testemben remegtem, és ha Luke nem fogott volna olyan erősen, biztosan összecsuklottam volna.

     - Ne haragudj! – mentegetőzött. – Nem akartam utánad szólni, mert biztos voltam benne, hogy halálra rémisztelek és felsikoltod az egész szállodát.

     - Ez sem volt a legjobb megoldás – ziháltam. – Majdnem infarktust kaptam.

     - Tudom, sajnálom – hallottam meg a bűntudatot a hangjában. – Mi a fenét keresel itt?

     - Hallottam valamit – válaszoltam, és most, hogy már nem voltam közvetlen életveszélyben, ismét fülelni kezdtem. Még mindig hallani lehetett az elfojtott nyögést és neszezést. – Te is hallod? – kérdeztem alig hallhatóan.

     - Igen – válaszolta ugyanolyan halkan. – Mi a franc ez?

     - Nem tudom.

     Ezúttal ketten folytattuk utunkat a folyosón, és egyre közelebb kerültünk ahhoz, ami végképp megváltoztatta az életünket. A folyosó vége előtt az egyik ajtó résnyire nyitva volt. Halványan látszódott az ablakon beszűrődő holdfény. Nem akartam odamenni! Isten látja lelkem, nem akartam. Tudtam, hogy valami olyat fogok látni, amit nem akarok, de nem bírtam ellenállni. Kíváncsiságom túl erős volt, hogy legyőzze bennem a félelmet. Remegő kézzel nyúltam a kilincs felé – míg másik kezemmel görcsösen kapaszkodtam Lucas-ba, majd szélesre tártam az ajtót.

     Bár ne tettem volna! Amit ott találtam, az borzalmasabb volt mindennél, amit addig bármikor láttam.