10. fejezet - Véletlenek nincsenek

Sziasztok!!:)

Meghoztam 2012 első fejezetét!:P

Eseménydús fejezet, bár rövidebb, mint amit tőlem esetleg megszokhattatok, de azért remélem tetszeni fog nektek!:P

Jó olvasást és ne feledjétek a komikat!!!:P

Emilia szavai még sokáig ott visszhangoztak a fülemben. Miután elment, Alyson is - tovább füstölögve magában - lelépett, mi pedig Nikkivel tanácstalanul néztünk egymásra. Láttam a szemében, hogy ő is elgondolkozott azon, amit a „vámpírcsaj” mondott, de őt közel sem érintette meg annyira, mint engem. Ezúttal már nem tudtam homokba dugni a fejem és kényszeríteni magam, hogy ne lássam, ami az orrom előtt volt. Márpedig ott volt minden, csak én nem láttam meg. Vagy csak nem akartam. Nem tudom. Még most sem, hogy oly sok év eltelt azóta a kirándulás óta. Csak azt tudom, hogy féltem, mert szinte a csontjaimban éreztem, hogy valami szörnyűség közelít felénk, valami olyan, amilyet még nem láttunk, és ami az egész további életünket meghatározza majd. Feltéve, hogy túléljük.

Nem maradtunk ott sokáig. Már így is eltelt a fél délután. Nem beszéltünk Emiliáról, nem beszéltünk semmi felkavaróról. Nikki mester volt a témák elterelésében, és ezt a képességét ezúttal is bevetette. Alig néhány perccel később, mikor már az épületben voltunk, keresve a többieket, ismét vidáman nevettünk, és csak a felszín alatt maradtak aggodalmas érzések, gondolatok.

Eddie-t és Luke-ot a szálloda egy eldugott részén találtuk meg, ahol egy régi biliárdasztal körül a fél osztály játszani próbált. Egy menet kellős közepén toppantunk be, ahol is Eddie meg Luke párban játszottak méghozzá az ikrek, Kev és Gill ellen. Szerettem biliárdozni, jó is voltam benne, de ezúttal nem éreztem a késztetést, hogy beszálljak.

Lucas arca felvidult, mikor meglátott, és felém nyújtotta a kezét.

- Itt van az én kabalám – vigyorgott rám, majd mikor odaléptem hozzá, mit sem törődve a közönséggel, nyíltan felvállalva, hogy együtt vagyunk, megcsókolt. A többiek hangos ujjongásba kezdtek ennek láttán, de nem zavart. Finom csók volt, nem túl szenvedélyes, de nem is az az unalmas fajta, aminél alig várja az ember, hogy abbamaradjon. Ez egyfajta lágy, szerelmes vallomásnak hatott inkább.

Miután vége lett, egy pillanatra hozzábújtam, majd hagytam játszani, és az oldalvonalról szurkoltam nekik. Természetesen nyertek. Ők ketten, nem csak legjobb barátok voltak, de tökéletesen ki is egészítették egymást, bármibe is kezdtek. Legyen szó kosarazásról, fociról, vagy akár biliárdozásról, Eddie és Luke együtt verhetetlenek voltak!

- Győztes csók? – kacsintott rám, mire ismét a karjában találtam magam. A testem szinte magától reagált a hívására, nem is kellett külön parancsot adnom a mozgásra. Mintha csak hozzá tartozott volna. Az övé volt.

Újabb játék vette kezdetét, ezúttal két másik fiú ellen, akiket bár ismertem, sohasem fordítottam rájuk túl sok figyelmet. Főleg azon az estén nem. Épp elég rágódnivalóm volt már így is. Leültem az egyik sarokban, néztem az asztal körül összeverődött tömeget, és közben megállás nélkül járt az agyam.

Menekülj el! – visszhangzott a fejemben az egyértelmű utasítás, de nem engedtem neki. Nem akartam belegondolni abba, hogy talán tényleg azt kellene tennem. Ha akkor tudtam volna, amit most tudok, fogtam volna Luke-ot és a barátainkat, és meg sem álltam volna hazáig. Akkor talán megmenthettem volna őket. Istenem, még mindig fáj, ha rájuk gondolok. Arra, hogyan haltak meg…

Aznap este viszont, miközben hangzavar és ujjongás tombolt körülöttem, vagy éppen méltatlankodó ciccegések hangzottak fel, nem tettem semmit. Megvártam, míg a játéknak vége lett, majd jókedvben elfogyasztottam a vacsorát a barátaim társaságában, és nem gondoltam semmi rosszra. Kiélveztem a helyzetet, mintha csak tudnám, hogy az utolsó alkalommal vagyunk mi így nyolcan együtt, egy asztalnál, vacsora közben. Persze nem tudhattam.

Miután elköszöntünk mindenkitől és jó éjszakát kívántunk mindenkinek, ki-ki a saját szobája felé indult. Mi tagadás, reggel óta vártunk már erre a pillanatra Luke-kal, aminek meg is lett az eredménye. Épphogy beléptem az ajtón és felkattintottam a lámpát, Lucas becsukta mögöttünk az ajtót, megragadta a karomat és magához rántott. Hátam az ajtó kemény felületéhez préselődött, Luke teste pedig hozzám. Fél füllel hallottam, hogy ráfordítja a zárat, hogy biztosan ne zavarjanak meg bennünket, de akkorra kényeztető nyelve már a számban volt, ami eléggé lefoglalt ahhoz, hogy semmi másra ne tudjak figyelni.

Kezei bebarangolták a testem, becsusszantak a szoknyám alá, megragadva a bugyimat, ami egy pillanattal később már a földön is volt a bokám körül, míg én a pólójától szabadítottam meg. Kétségbeesetten kutattam a hátát, a mellkasát, simogattam ahol csak értem, mert nem volt elég, amit eddig kaptam belőle, aztán a rövidnadrágja elejével kezdtem vacakolni. Szívem szerint széttéptem volna az egészet úgy, ahogy volt, annyira vágytam már Luke-ra, de végül csak sikerült kioldanom a kis csomót és letolnom a csípőjén az alsónadrágjával együtt.

Innentől kezdve felgyorsultak az események. Észre sem vettem, Luke már le is húzta a felsőmet – melltartóval együtt – a hasamra, hogy szabadon kényeztethesse melleimet, majd egy másodperccel később megragadta a combjaimat és magára rántott. Lábaimat a csípője köré fontam, amitől lüktető férfiassága a bejárathoz került. Nem tétováztunk. Hangosan felnyögtem, mikor teljes valójában a testem mélyére csúszott és minden porcikámban remegni kezdtem. Az egész napos vágyakozás után elég volt ennyi, és máris a mennyországban találtam magam.

Miközben én szárnyaltam, Luke ütemesen mozogni kezdett bennem, ezzel elnyújtva az én gyönyörömet és közelebb hajszolva magát a sajátjához. Szája vadul az enyémet kereste, tenyerei súlyomat megtartva a combom és a fenekem alatt voltak. Hátam kissé kényelmetlenül nyomódott az ajtóhoz, de bőven kárpótolt mindenért, ahogy Luke a nevemet sóhajtotta és egyre gyorsabban mozgott.

Lábai elgyengültek az orgazmus közeledtével, ezért gyorsan magához szorított, majd megfordult, végig a karjában tartva, és a szőnyegre fektetett - az ágyig biztos, hogy nem jutottunk volna el. Alig két-három előrenyomulás után, Luke minden izma megfeszült és mélyen, teli torokból felnyögött, miközben éreztem, hogy az élvezete forró sugárban elárasztja a testem. Ez volt a legcsodálatosabb, amit csak megtapasztaltam addigi életem során… egészen a következő pillanatig, mikor tudatosult bennem, hogy mit is tettünk.

Luke rám hanyatlott, vadul kapkodta a levegőt és egész testét remegés rázta az őrületes extázis utóhatásaként, míg én lágyan simogattam a hátát és próbáltam elhitetni magammal, hogy mindez csak álom és nem a valóság. Ám egy perc elteltével, amit én a struccpolitika elvén, homokba dugott fejjel töltöttem, Luke óvatosan kihúzódott belőlem és az oldalára gördült, majd hangosan elakadt a már csendesedő lélegzete.

- Istenem… - nyögött fel ezúttal elborzadva, ami végképp elhitette velem, hogy ez bizony a valóság, ami elől nem menekülhetek el csak úgy.

Gondolkozás nélkül felpattantam, és a fürdőszobába rohantam. Nem foglalkozva azzal, hogy a zuhanyrózsából záporozó víz jéghideg, beálltam alá és sikálni kezdtem magam.

Ez nem történhet meg velem! – zakatolt az agyamban. – Nem lehet! Ez csak valami vicc!

De nem volt az, bármennyire is szerettem volna, hogy az legyen. A combom belső oldalán folydogáló fehér, krémszerű anyag egyértelműen hirdette bűnünket.

- MW! – kiáltott fel Luke, mikor utánam jött. Hangjában rémületet hallottam, de nem foglalkoztam vele. Karjába kapott és kihúzott a víz alól, ami még mindig fagypont körül lehetett.

- Engedj el! – förmedtem rá, bár ha őszinte akarok lenni, nem rá haragudtam. Sokkal inkább magamra.

- Tüdőgyulladást fogsz kapni – rázott meg a vállaimnál fogva, hogy észhez térjek, de képtelen voltam. Csak azt tudtam, hogy valamit tennem kell. Valamit, amivel talán megakadályozhatom a katasztrófát.

- Nem érdekel! – csattantam fel vacogó fogakkal, és ismét megpróbáltam kibontakozni az öleléséből, de ezúttal sem jártam sikerrel.

- Várj már egy percet – próbált csitítgatni, de ezzel épp csak az ellenkezőjét érte el. Egyre dühösebb lettem és egyre erőteljesebben küzdöttem ellene.

- Nincs egy percem! – kiabáltam. – Egyikünknek sincs! Hát nem érted mit tettünk? – szemeimet elfutották a könnyek, de közben már éreztem, hogy izmaim engednek a gyengéd erőszaknak és ellazulnak. – Nem védekeztünk, Luke – mondtam ki végül. – Nem védekeztünk – hangom zokogásba fulladt. Testem elernyedt, és ha Lucas nem tartott volna olyan erősen, alighanem összeestem volna.

- Tudom – suttogta a fülembe. – Shhh… Nyugodj meg! Itt vagyok melletted, rendben? Nem lesz semmi baj! – hajtogatta egyfolytában, de nem hittem neki. Hogy is hihettem volna, mikor hangjában ott volt a leplezni próbált pánik. Ő is megrémült, nem csak én. De hát ki hibáztathatta volna érte? Tizennyolc éves volt, egyetem előtt állt. És talán épp most szúrtuk el mindkettőnk jövőjét.

- Ne mond ezt! – kértem alig hallhatóan, de ő persze meghallotta. Gyengéden megcsókolta a nyakamat, ami egy cseppet sem esett jól, de nem volt erőm tiltakozni ellene. Helyette inkább a víz alá dugtam a kezem, hogy lássam felmelegedett-e. Szerencsére igen.

Mindketten alá léptünk és Lucas – túltéve önmagán – alaposan lemosdatott, hátha az segít, de meg voltam győződve róla, hogy nem fog. Ami történt megtörtént – gondoltam magamban, miközben már a gondolatba is beleremegtem, hogy teherbe eshettem, de tudtam, azzal nem érek el semmit, ha az őrületbe kergetem magamat.

Miután már végképp nem volt mit tenni, Luke belecsavart egy törölközőbe, a dereka köré is kanyarított egyet, majd a karjába vett és bevitt a hálószobába. Jó lett volna felvenni valami pizsamát vagy legalább egy pólót, de túl kábának éreztem magam ahhoz, hogy egyáltalán megmozduljak. Szerencsére Luke gondolt erre is. Kikapta az egyik pólóját a szekrényből és segített belebújni. Először tiltakozni akartam ellene, hiszen úgy éreztem, már így is túl sok minden volt rajtam belőle, de végül mégsem tettem. A pólónak olyan illata volt, mint neki, és ez csodák csodájára megnyugtatott. Ő magára kapott egy tapadós boxeralsót, majd lekattintotta a lámpát és mellém feküdt.

Nem vont a karjába, nem ölelt át a takaró alatt, pedig szükségét éreztem a közelségének. Agyam zsibbadtságán túl is éreznem kellett, hogy nem vagyok egyedül ebben a helyzetben, hogy nem egyedül kell megbirkóznom mindazzal, ami jön.

Felé fordultam és közelebb vackoltam magam hozzá, amit persze azonnal megértett és követte példámat. Magához húzott, fejemet a mellkasához vonta, s lágyan simogatta a hajamat, mire szemeimet ismét elfutották a könnyek.

- Shhh… - nyugtatgatott ismét, mikor megérezte testem remegését. – Nem lesz semmi baj, rendben? Itt vagyok veled.

Nem bírtam válaszolni. Kétségbe voltam esve. Mi lesz, ha terhes leszek? Mit mondunk otthon a szüleinknek? Eddig abban a tudatban éltek, hogy felelősségteljes vagyok, megbíztak bennem, de ezek után… Hogy a tizennyolcadik születésnapom előtt teherbe esek… Istenem! Abban a pillanatban szerettem volna meghalni, csakhogy ne okozzak csalódást apuéknak.

Egy kisbaba…

Ez zakatolt végig a fejemben, miközben sírtam és Luke vigasztalgatott. Majd mikor lenyugodtam valamelyest és a sírás is abbamaradt, csak hallgattuk egymás lélegzését és szívdobogását. Az idő előre haladtával, amit ébren töltöttünk, minden lecsendesedett, egészen addig, míg Lucas meg nem szólalt.

- Sajnálom – suttogta meggyötörten. – Annyira nagyon sajnálom.

Feljebb emeltem a fejem, hogy a sötétben valamennyire rá tudjak nézni.

- Nem csak a te hibád volt – mondtam neki, és komolyan is gondoltam. Most, hogy már túl voltam az első sokkon, ami enyhén szólva ledöntött a lábamról, képes voltam valamelyest logikusan gondolkozni. – Éppen annyira az én hibám is, mint a tiéd.

- Én tepertelek le – rázta meg a fejét. – Én szorítottalak oda az ajtóhoz.

- Én pedig semmivel sem tiltakoztam ellene – vágtam rá és kicsit feljebb emelkedtem, hogy egy vonalba kerüljünk. – Ugyanúgy kívántalak, mint te engem, és ahogy neked sem, hát nekem sem jutott eszembe, hogy… hogy védekezzünk.

Kicsit nehézkes volt kimondani még mindig, de erőt vettem magamon. Korábban nekem volt szükségem vigasztalásra, amit meg is kaptam Luke-tól, ám ahogy elnéztem a sötétben, most ő szorult rá ugyanerre.

- Nekem kellett volna rá gondolnom – mondta továbbra is bűntudattól vezérelve.

- Nekem is eszembe juthatott volna.

- Soha! – ejtette ki hirtelen jött keménységgel. – Soha nem feküdtem le senkivel gumi nélkül. Nem hiszem el, hogy pont veled tettem meg. Hogy így elcsesztem ezt az egészet… - Idegességében beletúrt rövid hajába és a hátára fordult. A láthatatlanba burkolózó plafont bámulta, miközben végig a fejét rázta, mintha azzal meg nem történtté tehette volna a dolgokat.

- Luke – szólaltam meg lágyan, hiszen láttam, hogy erre van szüksége. – Ne emészd magad. Már nem tehetünk semmit sem. Majd kiderül, hogy mi lesz.

- Igazad van – sóhajtott fel, majd ismét felém fordult. – Szeretlek – mondta. – Bármi történik is, bármivel is kell szembenéznünk, szeretlek, és együtt nézünk szembe vele, rendben?

Meghatottak szavai, főleg, hogy ezeket szerettem volna a leginkább hallani. Szükségem volt rá, hogy tudjam, velem lesz. És talán pár nappal korábban azt mondtam volna, csak linkel, és egy szavát sem gondolja komolyan, most egészen biztos voltam benne, hogy őszinte.

- Én is szeretlek – suttogtam, majd odahajoltam hozzá és lágyan megcsókoltam.

A szobánk csendjét csak a halk cuppogás törte meg, ami tőlünk származott, majd ehhez társult egyfajta furcsa nyöszörgés, ami egészen biztosan nem tartozott hozzánk. Összevont szemöldökkel emelkedtem fel Luke ajkairól és füleltem, akárcsak kedvesem. Ismét egy neszezés, ezúttal nyögés.

- Ez a szomszédból jön? – kérdeztem halkan a fejünk fölött lévő falra meredve.

- Nagyon úgy tűnik.

Ismét egy nyögés, ezúttal hangosabb.

- Mi a fene? – kérdeztem rosszat sejtve, majd már másztam is volna ki az ágyból, de Luke visszatartott. – Át kellene mennünk megnézni, hogy minden rendben van-e – mondtam, de Lucas csak a fejét rázta.

- Lily és Thomas vannak mellettünk – emlékeztetett. Ők legalább olyan régóta együtt voltak már, mint Nikki és Eddie. – Szerintem nincs semmi bajuk, csak épp nagyon benne vannak a dolgokban… Vagy egymásban… - tette hozzá még egy fintor kíséretében, amit meg tudtam érteni. Egy akkora sokk után, mint az elmúlt… nem is tudom mennyi időben átéltünk, nekem is a szex volt az utolsó dolog, amire épp gondolni akartam.

Visszamásztam mellé a takaró alá és közben magamban imádkoztam, hogy a hangok halkuljanak el, mert nem akartam hallani őket. Nem akartam mást, csak aludni és álmomban azt képzelni, hogy az elmúlt pár óra meg sem történt.

Mekkora szívás, hogy életem legjobb szeretkezése után, életem legmélyebb pontjára kerültem…