23. fejezet - Az a bizonyos zöld szemű

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet!:) Jó olvasást hozzá és várom a komikat!:D

Kellemes Húsvétot mindenkinek!!:)

Az elkövetkező hetek viszonylagos nyugalomban teltek. Megszenvedtük ugyan a temetéseket, amelyek nagy részében üres koporsók kerültek a föld alá, hiszen Yiknar korábbi áldozatainak teste nem került elő, ám ott volt még Kevin, Lara és Haley esete is, akiktől végső búcsút kellett vennünk.

Próbáltam nem rájuk nézni, ahogyan ott feküdtek a nyitott koporsóban, mert úgy akartam emlékezni a barátaimra, amilyenek életükben voltak. A szívünk akart megszakadni, de amint vége lett, elkezdődhetett a gyász időszaka, amikor is próbáltuk elfogadni és feldolgozni a veszteségeket.

Ezen kívül a diáktársaink szemében Telford titokzatos eltűnése volt a legnagyobb szenzáció. A rendőrség minden erejét bevetette, de természetesen nem akadhattak a nyomára olyasvalakinek, aki testi valójában már nem volt megtalálható a világban – legalábbis valami ilyesmivel jött Emilia, ha szóba került.

A rémálmaim megszűnésével az életünk visszaállni látszott a normális kerékvágásba, és a szüleim is kezdték túltenni magukat a megpróbáltatásokon, amiknek én tettem ki őket. Olyannyira örültek az állapotom javulásának, hogy egyetlen rossz szóval vagy pillantással sem mutatták, hogy továbbra is ellenséges érzéseket táplálnának Luke iránt. Sőt! Azzal, hogy kedvesem éjjel-nappal mellettem volt és óvott még a széltől is, bebizonyította mennyire odaadó, és hogy valóban szeret engem. Ezek után szüleim szinte már a saját fiúkként kezelték, főleg, hogy legalább heti ötször nálunk töltöttük az éjszakát, a fennmaradó napokon pedig Luke szüleinek házában.

Aznap is épp úgy döntöttünk, hogy náluk alszunk, csak előtte még beugrunk a kedvenc helyünkre kajálni, mikor is terítékre került egy igencsak fontos téma.

Alig néhány falatból eltűntettem a hamburgeremet és a sült krumplimból sem maradt már semmi, de még mindig éhes voltam. Az elmúlt néhány napban megnövekedett az étvágyam, aminek Luke kifejezetten örült, én már kevésbe, de nem tudtam ellenállni a csábításnak, amit az előtte lévő, dupla adag krumpli jelentett.

Lucas nevetve szemlélte, ahogy ártatlan képpel lopkodom a kajáját, miközben az aznapi matekdolgozatról hadoválok, hogy eltereljem a figyelmét.

- Kisujjból kiráztam minden feladatra a megoldást – meséltem.

- Egy igazi géniusz lettél, mióta együtt tanulunk – vágta rá nagy büszkén, és még ki is húzta magát ültében. – Nem hiába, jó tanárod volt.

- Álmaidban, Levine! – kacsintottam rá, majd egy újabb ínycsiklandozó krumplit tömtem magamba.

- Tessék, neked adom – mosolygott rám, és elém tolta az egész tányérral, mire hevesen rázni kezdtem a fejem és visszatoltam elé.

- Szó sem lehet róla! – jelentettem ki. – Ha így folytatom, mire megszületik a baba, már az ajtón sem fogok beférni! – Látványosan elhúztam a számat, mert már az elképzelés sem tetszett. Úgy szerettem a testem, ahogy volt, és nem akartam, hogy megváltozzon.

- Számomra akkor is te lennél a legszebb a világon – fogta meg a kezem.

- Ez mekkora egy szar duma! – fintorogtam rá. – Ti pasik azt hiszitek, ezzel megvigasztaltok bennünket, pedig nem így van.

- Én komolyan mondtam – vágta rá.

- Az lehet, de ettől nem fogom jobban érezni magam – mondtam. – Főleg, ha tényleg akkora leszek, mint a ház.

A terhesség persze együtt járt némi súlynövekedéssel, amivel nem is volt semmi bajom, de nem szerettem volna átesni a ló túloldalára, és jóval többet felszedni a kelleténél. De ahogy az étvágyamat elnéztem… Nagy eséllyel pályáztam rá.

- És mitől éreznéd jobban magad? – kérdezte Luke gyakorlatiasan.

Nem kellett gondolkodnom a válaszon. Ez a dolog már napok óta ott motoszkált a fejemben, csak nem hoztam szóba. Addig.

- Ha végre elvinnél egy igazi randira.

Kedvesem akkor sem lepődhetett volna meg látványosabban, ha azt válaszolom, szeretnék a Holdon sétálni.

- De hát most is ott vagyunk – mondta.

Elnevettem magam, miközben a fejemet ráztam és előrébb hajoltam. Elég kicsi volt az az asztal, aminél ültünk, így mikor ő is követte a példámat, igencsak közel kerültünk egymáshoz.

- Ez, Szívem, nem egy randi – magyaráztam neki lassan. – Csak megbeszéltük, hogy eszünk valamit. Egy randi úgy kezdődik, hogy te megkérdezel engem, nincs-e kedvem elmenni veled valahová. Én igent mondok, majd megbeszéljük, hogy mikor és hogy hová menjünk. Ez lehet mozi vagy kajálás, de akár egy séta is a csillagok alatt. Na, ha már ezen túlvagyunk, az említett időpontban megjelensz nálunk, hozol valami kis apróságot, amivel kimutatod irántam érzett rajongásodat. Ilyen például a csoki vagy egy szál rózsa. Elbeszélgetsz a szüleimmel, míg én jól időzítve kések pár percet. Amikor meglátsz, tátva marad a szád és nem győzöd hangoztatni, hogy milyen gyönyörű vagyok. A randi végén pedig hazaviszel, elkísérsz az ajtóig és talán kapsz egy jó éjt csókot, már amennyiben jól éreztem magam veled – mondtam nemes egyszerűséggel, majd egy kaján pillantással hozzátettem. – De neked talán még azt is megengedem, hogy az ágyamban aludj utána.

- És más, extra juttatást nem kapok? – vigyorgott.

- Talán lehet róla szó – vágtam rá, majd még közelebb hajoltam és lágyan megcsókoltam.

Amikor vége lett, egymásra mosolyogtunk és Luke már nyitotta is a száját, alighanem azért, hogy megkérdezze, nincs-e kedvem randizni vele valamelyik nap, ám a hirtelen kikerekedő szemem, ami az ajtóra meredt, megakadályozta benne. Védelmező ösztöne azonnal működésbe lépett: megpördült a tengelye körül, hogy lássa, kivel kell szembeszállnia.

De semmi ilyesmiről nem volt szó. Az a bizonyos személy, aki belépett az étterembe, nem más volt, mint életem első szerelme: Taylor Dustin, a maga száznyolcvan centijével, szemébe hulló, barna hajával és szívdöglesztő, féloldalas mosolyával, ami azonnal megjelent az arcán, mikor meglátott.

- Hello, Baby – köszönt a régi becenevemet használva, majd mikor felálltam, hogy üdvözöljem, magától értetődően a karjába kapott és megpörgetett a levegőben. – Hiányoztál – mondta.

- Te is nekem – vigyorogtam rá, mikor újra talajt ért a lábam, ám a mellettünk felhangzó, célzatos torokköszörülés kizökkentett nosztalgikus állapotomból.

Luke arckifejezése megfejthetetlen volt, csak a mogyoróbarna szemekben észrevehető villanások adták tudtunkra, hogy nagyon nincs ám ínyére a mi kis ölelkezésünk. Gyorsan kibontakoztam hát Tay karjaiból, mielőtt még tömegverekedés tört volna ki.

A fiúk ezután visszafogottan kezet ráztak egymással, és Tay mit sem törődve Luke ellenségességével, lazán leült mellém, de volt annyi esze, hogy ne öleljen át vagy tegyen bármilyen félreérthető mozdulatot irányomba. Csak a vak nem láthatta, hogy Luke-ot majd’ szétveti a féltékenység.

- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem exbarátomat.

- A ZH-k után kaptunk pár nap szusszanásnyi időt az egyetemen és látni akartalak – mondta. – Hallottam mi történt Telforddal.

A gyomrom hirtelen görcsbe rándult, de ellazítottam, mielőtt még észrevehetővé vált volna a feszültségem a név hallatán. Állandóan ő volt a téma mindenhol. Esküszöm, még a csapból is ő folyt már…

- Hogy vagy? – kérdezte Tay az arcomat fürkészve.

- Jól – mosolyogtam rá, hogy meggyőzzem. – És te? Milyen az egyetem? – kérdeztem, hogy témát váltsunk.

- Ne tereld a szót, Baby – nevetett fel azon a jól ismert hangon, ami mindig megdobogtatta a szívemet. – Most te vagy a fontos.

Luke ajka megrándult a megszólítás hallatán, de nem tette szóvá. Taylort csak ismerni kellett. A kapcsoltunk alatt szinte mindig Babynek vagy Cicának hívott, amivel való igaz, az agyamra ment, de az évek alatt megszoktam tőle. Ez amúgy is a szeretet megnyilvánulása volt nála.

- Én viszont inkább rólad beszélnék most – vágtam rá. Tay persze értett a szóból és nem erőltette a dolgokat. Helyette inkább belekezdett az egyetemi élet nehézségeibe, az előadások unalmasságába és persze a vad bulik sztorijába, amiken minden hétvégén tiszteletét tette.

- Ez nem túl meglepő – jelentettem ki kajánul vigyorogva. – Mindig is szerettél a társaság középpontja lenni. Az lenne a furcsa, ha hirtelen leszoknál erről.

- Ahogy mondod – kacsintott rám, majd hirtelen Luke-hoz fordult, aki eddig csendben kimaradt a beszélgetésünkből. Hogy azért, mert közel állt hozzá, hogy bemosson egyet Taynak csak azért, mert a világon volt; vagy azért, mert hagyni akart minket kicsit nosztalgiázni, azt nem tudom. De hajlok afelé, hogy az első lehetőségre voksoljak. – És ti mióta vagytok együtt? – érdeklődött.

- Másfél hónapja – válaszolta Luke, állva Tay tekintetét. Régebben, amikor még Taylor barátnője voltam, kénytelenek voltak bizonyos időt együtt tölteni, mert mindig Nikkivel és Eddie-vel lógtunk mindannyian, de akkor sem voltak a legjobb haverok. Nem volt ugyan közöttük nyílt ellenségeskedés, de tartották a három lépés távolságot, és most, hogy már tudtam róla, Luke milyen régóta szerelmes belém, megértettem az okokat. Nem lehetett könnyű számára együtt látni minket. És ha már itt tartunk, ez a mostani felbukkanás sem volt nagyon ínyére, hiába, hogy a szívem már csakis őérte dobogott és Tay maximum a barátságomat kaphatta meg.

- Komoly a dolog vagy csak múlatjátok az időt együtt? – kérdezett tovább Taylor, amivel elérte, hogy Luke-ban még inkább felmenjen a pumpa.

- Komoly – vágta hozzá a szavakat indulatosan, mire Tay elnevette magát és feltartotta a kezét, hogy visszavonulót fújjon.

- Jól van, nyugi ember, csak kérdeztem – mondta.

- Elég célzatosan kérdezted – néztem rá szemrehányóan, hogy vegye a lapot és fogja vissza magát.

- Csak kíváncsi voltam – rántotta meg a vállát továbbra is vigyorogva. – Elvégre az excsajom vagy.

- Pont ez a lényeg benne – vágtam rá. – Az EXcsajod vagyok – nyomtam meg alaposan a szót, hogy értse a célzást.

- Jól van, jól van – adta meg magát, de a jókedv nem tűnt el az arcáról. Hiába, Taylor ritkán mutatkozott komolynak, bár akkor valóban átvedlett felnőttbe és semmilyen poénra nem volt vevő. Kár, hogy aznap este nem azt a formáját hozta… - A hétvégéig itthon leszek – váltott aztán hirtelen témát. – Arra gondoltam összerittyentek egy bulit, mondjuk szombaton. Van kedvetek eljönni?

Összenéztem Luke-kal. Látszódott rajta, hogy a háta közepére sem kívánja, hogy újra találkoznia kelljen Tayjal, de rám bízta a döntést. Ha azt mondtam volna, hogy szeretnék elmenni, elmentünk volna. De az az igazság, hogy én sem akartam ott lenni. Jó volt látni Tayt, szó sem róla, de, látva, mennyire gondtalan az élete, hogy mennyire más közegbe kerültünk, már nem éreztem magam olyan jól a társaságában, mint régen.

- Majd talán máskor – válaszoltam, mire a fiú arcán csalódottság tükröződött, de nem firtatta a dolgot. Három évig jártunk együtt, és ez idő alatt megszokta már, hogyha valamire nemet mondok, akkor bármivel is próbálkozik, nem engedek neki.

- Rendben – bólintott rá. – Akkor most jobb lesz, ha nem is zavarok tovább – mondta, majd odahajolt hozzám, hogy egy puszit nyomjon az arcomra, majd kezet fogott Luke-kal és felállt. – Jó volt látni téged – nézett rám mosolyogva.

- Téged is – vágtam rá őszintén.

- Vigyázz rá, Luke – mondta még mielőtt elment volna. – Meg egy igazi kincs.

Utolsó szavaiból azt éreztem, mintha bánná a szakításunkat, pedig az közös megegyezéssel történt az egyetem miatt, és mert már nem voltunk szerelmesek egymásba.

Miután kettesben maradtunk, érezhetően alábbhagyott a korábbi jókedvünk.

- Ha el szeretnél menni, én nem bánom – szólalt meg hirtelen Luke.

- Nem szeretnék – mosolyogtam rá.

- Biztos? – kérdezett azért rá. – Nem akarom, hogy úgy érezd, esetleg engedélyt kell kérned tőlem vagy bármi ilyesmi.

- Ezer éve nem kérek engedélyt a szüleimtől se, nem most fogom veled elkezdeni – vigyorodtam el és a kezéért nyúltam. Összefűztem ujjainkat, majd áthajoltam az asztal fölött és megcsókoltam kívánatos ajkait. – Nincs kedvem elmenni Tay bulijába – mondtam.

- Oké – sóhajtott fel. – És most? Haza vagy üljünk be egy filmre? – kérdezte.

- Haza – válaszoltam. – Álmos vagyok.

- Akkor irány haza, hogy ágyba bújjunk – mondta, miközben rendezte a pincérnővel a számlát.

- Jól hangzik – kacérkodtam.

Ám mielőtt még bármi huncutságra sor kerülhetett volna, szerettem volna megbeszélni vele Tay felbukkanását. Az emléke ugyanis ott lebegett közöttünk egész úton, és Luke kedve sem lett sokkal jobb. Így mikor - szokás szerint - kettesben elvonultunk a saját fürdőszobájába tussolni, előálltam a dologgal.

- Zavar téged, hogy összefutottunk Taylorral – mondtam egyszerűen.

- Nem tudom, miről beszélsz – vágta rá Luke, de kerülte a tekintetemet, miközben megfordított maga előtt, hogy lágy simogatások közepette megmossa a hátamat.

- Dehogynem tudod – ütöttem továbbra is a vasat. – Csakhogy semmi okod féltékenynek lenni. Én már nem szeretem Tayt – vallottam be neki őszintén. Egy pillanatig csend volt, még a finom mosdatást is abbahagyta, majd hátulról átölelt és meztelen mellkasához húzott. Arcát a nyakamba temette és mélyen beszívta az illatomat.

- Csak az zavar… - kezdte aztán -, hogy ő mindig a részed lesz.

- Hogy érted? – kérdeztem.

- Sosem fogod őt teljesen elfelejteni, mert ő volt az első szerelmed – magyarázta továbbra is a nyakamnak. – Vele randiztál először, vele csókolóztál először, vele feküdtél le először… Vele volt minden elsőd és ez örökké megmarad benned.

Összeszorult a torkom, ahogy megértettem a szavai jelentőségét. Luke-nak igaza volt, hiszen tényleg Tay volt mindenben az elsőm, és ezt soha nem is bántam meg. Jó érzés volt visszagondolni a vele töltött időre, de ha arra gondoltam, hogy Luke-nak is voltak elsői, amiket egy másik lánnyal élt meg, az az én szívembe is belemart, pedig ez ellen nem tehettünk semmit sem. A múlt elmúlt, nekünk pedig azzal kellett boldogulnunk, amink volt.

- Ez igaz – sóhajtottam végül, majd megfordultam az ölelésében, hogy a szemébe tudjak nézni. – De lesznek még elsők az életemben. Te vagy az apja az első kisbabámnak. Te leszel ott a születésénél, a te kezedet fogom majd közben, és te vagy az első, akivel úgy érzem, képes lennék leélni az életemet. Ez nem elég?

Ajkai boldog mosolyra húzódtak szavaimtól, majd lágyan megcsókolt.

- De – válaszolta aztán. – Bőven elég.

- Na azért – nevettem rá, és ezúttal én csókoltam meg őt. Kezdetben csak lassan és szerelmesen, majd egyre forróbban és szenvedélyesebben, ahogy a vérünk forrni kezdett.

Jó fél óra múlva, mikor jóllakottan és felettébb álmosan kimásztunk a zuhanykabinból, csak arra tudtam gondolni, hogy pár perc múlva már ágyban leszünk és én végre az igazak álmát alhatom. Alhattam is volna, ha fel nem hangzik a halk kopogás az ajtón, mikor épp magamra kaptam a pizsamaként használt rövidnadrágot és pólót.

- Gyere – szólt ki kedvesem, mire akár egy valóságos tornádó, beszáguldott Amy és egyenesen Luke-ra vetette magát. Közben hangosan sikkantgatott, amin Luke is és én is elnevettük magunkat.

- Mi szél hozott Királylány? – kérdezte Luke, miközben az ágyon birkóztak és ott csiklandozta a húgát, ahol csak érte.

- Csak… be… akartam… jönni… - nyögte két hangos kacagás között. Szegénykémnek már az egész feje vörös volt a vad nevetéstől. Végül leálltak, bár Amy így sem tágított a testvére mellől. Belecsimpaszkodott a hátába, vékony kis karjait a nyaka köré fonta, arcát pedig a vállára hajtotta.

- Nem vagy álmos? – kérdezte Luke, miközben megpaskolta a kezét.

- Nem – mondta a kislány, de azért ásított egy nagyot. Már a delfin mintás pizsamájában volt. Imádta őket, és ez meg is látszódott rajta. Az egész szobája tele volt delfinekkel, sőt még az ágyneműje is delfines volt.

- Szerintem viszont már rég fellőtték a pizsit – mondta neki Luke, de Amy hajthatatlan volt. Ott lógott nálunk még vagy tíz percen keresztül, majd szeme megakadt rajtam.

- Neked nincs saját ruhád? – kérdezte gyermeki kíváncsisággal.

Meglepetten néztem végig magamon, majd Luke régi pólója láttán elnevettem magam.

- De, van saját ruhám – válaszoltam neki.

- Akkor miért a tesómé van rajtad? – kíváncsiskodott tovább.

- Mert szeretem a tesódat és szeretem a ruháit hordani – mosolyogtam rá.

- Értem – jelentette ki. – Mostanában sokat vagy itt. És Luke is nálatok. Ez azt jelenti, hogy össze fogtok házasodni?

Na, erre nem számítottam. A hirtelen nekünk szegezett kérdéstől elakadt a lélegzetem is, tekintetemmel pedig Luke-ét kerestem, hogy lássam, ő mit szól ehhez. De ő nem lepődött meg annyira, mit én. Arcán visszafogott mosoly játszott, szemei pedig lázas csillogásba kezdtek, mintha nagyon is kedvére való lenne az ötlet.

Szerencsénkre a válaszadás alól megmentett minket Mrs. Levine, aki bejött a lányáért és kedvesen megdorgálta, amiért nincs az ágyában ilyen késői órán.

Már lefeküdtünk, de nekem még mindig a házasságon járt az agyam, és egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat, miszerint Luke szeretne elvenni engem. Nem bírtam már tovább visszatartani a kérdést, ami szinte kirobbant belőlem az éjszaka sötétjébe.

- Meg fogod kérni a kezem?

Luke halkan felnevetett, miközben karjaival átölelt. Olyan közel feküdtünk egymáshoz, hogy az orrunk majdnem összeért, így könnyedén meg tudott csókolni a sötétben is.

- Ezt vegyem célzásnak, hogy azt szeretnéd? – kérdezett vissza, ahelyett, hogy egyenes választ adott volna.

- Nem – vágtam rá azonnal. – Csak szeretném tudni mik a terveid.

Egy percig csend volt, majd mikor megszólalt, hangja komolyan csengett.

- Igen, szeretnélek még a baba születése előtt elvenni – mondta.

Éppen ettől tartottam. És bár tudtam, hogy valószínűleg megbántom vele, de őszintének kellett lennem.

- Én nem akarok még férjhez menni – jelentettem ki. A sötétben nem láthattam, de a karja megfeszülése és a hallgatás is arra utalt, hogy összehúzta a szemöldökét és azon gondolkozik, hogyan változtathatna a véleményemen.

Egy perc múlva felkapcsolta az éjjeliszekrényén álló lámpát és láthattam, mennyire igazam volt az arckifejezését illetően.

- Miért nem? – kérdezte.

- Már így is túl sok változás van az életemben, amik felett nincs irányításom – magyaráztam neki őszintén. – Titkok vesznek körül, terhes vagyok, pedig még le sem érettségiztem és fogalmam sincs, hogyan legyek jó anyja a kisbabánknak. Nem akarok még egy esküvő miatt is stresszelni. Megérted?

- Igen – bólintott. – Megértem. Csak azt szeretném, ha a gyerekünk egy igazi családba születne bele.

- Szerintem akkor is igazi családba születik majd, ha nem vagyunk házasok, mert szeretjük egymást és őt is. Csak ez számít és nem egy darab papír – mondtam. – És egyébként sem akarok csak a baba miatt férjhez menni.

- Én nem csak miatta szeretnélek elvenni – vágta rá azonnal. – Azért szeretném, ha a feleségem lennél, mert szeretlek és veled akarom leélni az egész életemet.

- Én is ezt szeretném, de még nem készültem fel arra, hogy hivatalosan is feleség legyek – kötöttem továbbra is azt a bizonyos ebet, ahhoz a bizonyos karóhoz.

- Értem – sóhajtott fel kissé csalódottan.

- De ez nem azt jelenti, hogy sosem akarok hozzád menni – mondtam gyorsan. – Ha bármikor is eljutok odáig, hogy kész legyek rá, azt szeretném, ha Mrs. Levine lehetnék.

Szavaim mosolyt csaltak az ajkára és kaptam egy érzéki csókot is. Megnyugtattam kedvesemet, miszerint a szerelmem megingathatatlan irányába, és őt is le tudtam beszélni egyelőre a lánykérésről, melynek már csak a gondolatától is kirázott a hideg.

Összességében sikeres estét zárhattam…

Nem egész két nap múlva pedig olyan csodálatos randiban volt részem, mint még soha az életben. Minden olyan volt, mint a mesében. Luke komolyan vette mindazt, amit előadtam neki a sültkrumpli felett, és mindent úgy intézett, ahogy szerettem volna. Egyelőre csak azt nem tudtam, hová fogunk menni. Meglepetésnek szánta, és egy árva szót sem tudtam kihúzni belőle. Csak annyit volt hajlandó mondani, hogy jól öltözzek fel. November elején jártunk és kezdett igencsak lehűlni a levegő, főleg a késői órákban. Mi pedig elég későn indultunk.

Pontosan fél kilenckor érkezett, egy szál vörös rózsával a kezében. Anyuék mondták neki, hogy még nem készültem el, de jöjjön fel nyugodtan az emeletre, ám ő inkább lent maradt velük a nappaliban, míg rám várt. Ahogyan azt egy igazi randin is tette volna.

Mikor lesétáltam a lépcsőn, valóban tátva maradt a szája, pedig semmi különöset nem viseltem, csak egy tapadós farmert, ami kiadta a lábaim formáját, felül pedig a vastag kabátomat, valamint sálat és sapkát. Magam miatt azt hiszem, még nem vettem volna fel mindezt, de óvnom kellett az egészségemet a baba miatt, és egy megfázást sem akartam megkockáztatni.

- Gyönyörű vagy – mondta áhítattal a hangjában, mire elmosolyodtam.

- A szádba adtam a szavakat.

- Nem – vágta rá azonnal. – Vagyis igen, de tényleg gyönyörű vagy!

- Köszönöm – nyomtam egy puszit az arcára, majd elindultunk a meglepetés felé.

- Még mindig nem mondod el hová megyünk? – kérdeztem félúton.

- Nem bizony – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, ám nem kellett sokat várnom, hogy megtudjam a titkot. Alig tíz perc múlva megérkeztünk a közeli vidámparkhoz, ami ezúttal kivételesen éjszakára várta a szórakozni vágyókat.

- Luke… - vigyorogtam rá boldogan, majd amint kisegített a kocsijából, karon ragadtam és már húztam is magam után a tömegbe.

Máskor is jártam már ott, mindig élvezettel vetettem bele magam a játékokba és kipróbáltam minden veszedelmesnek mondható ringlispílt, de sötétedés után még sosem voltam ott. Ezer és egymillió fény vett körül, neon reklámok hirdették a látnivalókat, zene szólt minden standról és sarokból…

- Ez fantasztikus – lelkendeztem.

- Örülök, hogy tetszik! – ölelte át a derekamat, majd elindultunk, hogy alaposan körülnézzünk.

Rengeteg látnivaló volt, ám ami a leginkább vonzott, az az óriáskerék volt. Alig vártam, hogy felüljünk rá. Néhány percen belül Luke meg is vette a jegyeket és elfoglalhattuk a helyünket. Szorosan egymáshoz bújtunk, szinte eltörpültem kedvesem karjaiban, annyira óvón vettek körül, majd mikor a gépezet mozgásba lendült, kacagva élveztem a szellőt, ami az arcomba csapott, miközben egyre magasabbra és magasabbra kerültünk. És mikor a legtetejére értünk, a kerék hirtelen fékezéssel megállt. A kocsi, amiben ültünk, meg is billent egy kicsit, ami elég kellemetlen érzés volt, de aztán ismét egyenesbe került.

- Mi történt? – kérdeztem lefelé tekintgetve, hogy lássak valamit.

- Az – válaszolta Luke, miközben az állam alá nyúlt, hogy maga felé fordítson -, hogy ismerem a kezelőt és lefizettem, hogy állítson meg minket, amikor a tetején vagyunk.

- Miért? – lepődtem meg.

- Hogy megcsókolhassalak a város felett – vágta rá kaján vigyorral a szája szélén.

Való igaz, addig észre sem vettem, hogy ahol voltunk, onnan beláthatóvá vált az egész város. Éjszakai fényei szentjánosbogarakra emlékeztettek, ahogyan körülnéztem és magamba ittam a csodás látvány.

- Luke… - mosolyogtam rá könnyes szemmel. – Köszönöm – csak ennyit tudtam mondani, mert a következő pillanatban ajkai lecsaptak az enyémekre és hosszú-hosszú pillanatokig el sem engedtek. Az óriáskerék közben ismét mozgásba lendült, de egy cseppet sem foglalkoztunk vele. Csak mi léteztünk akkor és a szerelmünk, mely még az Antarktiszt is felperzselte volna, olyan intenzíven lángolt.

Az este további része szerelmes kábulatban telt mindkettőnknek. Kézen fogva sétáltunk egyik standtól a másikig, kipróbáltuk magunkat megannyi játékban, és rendszerit veszítettünk, ami egyáltalán nem vette el a kedvünket, hiszen nem a nyeremény számított, csak az együtt töltött idő.

Persze azt nem tagadom, hogy mikor karikákat kellett dobálni valami állványra és Luke felülmúlva még a tulajdonos várakozásait is, az összeset eltalálta, nyerve nekem egy óriás pandamacit… annak nagyon örültem.

Órákkal később, mikor hazaértünk, valóra váltva az álomrandim utolsó szegmensét is, megcsókoltam kedvesemet a bejárati ajtónk előtt, mintha csak egy jó éjt csókot adnék neki, amivel megköszönöm a tökéletes randit, ám amit később, a szobánkban kapott, az valóban extra juttatás volt.