24. fejezet - A jövő reményében

Sziasztok!

Meghoztam azt a fejezetet, amit már régóta vártok és mellé egy meglepit is!:P

És ezzel egy időben több bejelenteni valóm is van:

Először is, ez az utolsó előtti fejezete a Kirándulás a pokolba című történetemnek. :S

Másodszor, ez azt jelenti, hogy új történetet kezdek, ami egy Fekete Tőr Testvériség fanfiction lesz. Tudom, arról volt szó, hogy A farkas hercegnője előzményeit fogom írni ezután, de ez az FTT történet már nagyon, de nagyon hosszú ideje motoszkál a fejemben és nem hagy nyugodni.:) Remélem azt is olvasni és szeretni fogjátok!:)

Ha minden igaz, jövő hét pénteken, a pokol utolsó fejezetével egy időben debütál az új blog.:)

Na, de most még vissza MW-hez és Luke-hoz, valamint… :D

 /A meglepi: elkészült a Kirándulás a pokolba könyvborítója!:)/

Hozzávetőlegesen két hónapos terhes voltam. Legalábbis az orvos szerint, akit néhány napja felkerestünk Luke-kal. Szegény doktor nem is sejtette, hogy ezzel nem mond nekünk túl sok újdonságot, mert szinte percre pontosan meg tudtuk volna határozni a kisbabánk fogantatásának időpontját.

Legnagyobb megkönnyebbülésünkre azonban azt is közölte velünk, hogy a baba egészséges, a szívverése erős és egyenletes volt, amit a saját fülünkkel is meghallgathattuk, és persze az ultrahangon keresztül láthattuk is a mi kis drágaságunkat. Végletekig meghatódva néztük a kis foltocskát, amiből ha meggebedek, akkor sem láttam volna ki, hogy az bizony a kisbabánk. De nem is érdekelt különösebben, hogy nem látok kezeket és lábakat. Csodaszép volt, mert a miénk volt.

Ezek után még panaszkodtam egy sort az orvosnak a reggeli rosszulléteimre, de megnyugtatott, hogy hamarosan el fognak múlni és ez teljesen természetes egy kismamánál. Legalább efelől kaptam biztató híreket. Ugyanis ezek után már nem húzhattuk sokáig a dolgokat: le kellett ülnünk a szüleinkkel beszélni.

Angolon voltunk éppen, de az én agyam csak a soron következő nagy vallomáson járt. Ezer és egyféleképpen elterveztem már, hogyan mondjuk meg, de egyiket sem találtam megfelelőnek, és napról napra halogattam a cselekvést. Luke szeretett volna már túl lenni rajta, fel is készült valamennyire lelkileg, de miattam még várt.

- Meg – lökte meg a karom Nikki, hogy magára vonja a figyelmemet. – Kicsöngettek – mondta, mikor hozzá fordultam.

Valóban. Olyannyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem a körülöttem zajló nyüzsgést. Osztálytársaim beletömködték a könyveiket a táskájukba, vagy épp kézbe vették, hogy a szekrényeiknél megszabadulhassanak a feleslegesektől, és induljanak a következő órájukra.

Ami a mi esetünkben tesi volt. Hurrá…

- Jól vagy? – kérdezte Nik, mikor már a folyosón jártunk.

- Aha, persze – válaszoltam. – Csak elgondolkoztam.

- A baba? – kérdezte suttogva, nehogy a mellettünk elhaladók meghallják.

- Mint mindig – mosolyogtam rá. – Mindig ő jár a fejemben és anyuék.

- El kéne már mondanotok nekik – tanácsolta. Azóta sem tudta rajta és Eddie-n kívül senki sem, hogy terhes vagyok.

- Tudom – sóhajtottam fel, és erős késztetést éreztem arra, hogy elővegyem a táskámból a kinyomtatott ultrahang képet, amit az orvostól kaptunk. Mikor ránéztem, mindig több erőt éreztem magamban, hogy színt vallhassak.

- Hogy állsz a reggeli rosszullétekkel? – aggodalmaskodott barátnőm.

- Tűrhetően – vágtam rá. Nem mentem bele a részletekbe, miszerint az aznap reggelt is a wc csésze fölé görnyedve kezdtem, miközben Luke, hősöket megszégyenítően fogta a hajamat és simogatta a hátamat, hogy megnyugtasson.

Leértünk a torna részleghez, ahol nekiálltunk átöltözni rövidnadrágba és laza pólóba. A baba még túl kicsi volt ahhoz, hogy a hasam látszódjon, így szerencsére senki sem fogott gyanút.

Ez az óránk közös volt Luke-kal, így már alig vártam, hogy láthassam, és nem foglalkozva Mr. Williamsszel – a tornatanárral – megcsókolhassam. Olyan érzésem volt, mintha egyfajta függőség alakult volna ki közöttünk. Amennyire nem bírtam – akartam – elviselni Lucast néhány hónapja, most annyira igényeltem a közelségét.

A tornacsarnokba lépve, már sejthettem volna, hogy baj lesz. Az ajtón kiáramló meleg levegő arcon csapott, amitől megtántorodtam egy pillanatra, de nyomban vissza is nyertem az egyensúlyomat, ezért nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget.

A fiúk már bent voltak, a terem túlsó felében melegítettek be, de Luke otthagyva csapot-papot odaszaladt hozzám.

- Szia – nyomott csókot a számra. – Minden oké?

- Ühüm – bólogattam, és már túl is tettem magam az előbb történteken. – Csak hiányoztál.

- Tényleg? – vonta fel a szemöldökét vidáman vigyorogva. – És mennyire?

- Ennyire – válaszoltam, majd a nyaka köré fontam a karomat és lágyan megcsókoltam.

- Menjetek szobára! – hangzott fel egy ellenszenves hang, mely az egyik idióta évfolyamtársunkhoz tartozott, akit szívem szerint ott a helyszínen laposra vertem volna, pedig nem voltam az az agresszív típus.

- Te pedig fordulj fel! – vágtam vissza egy fintor kíséretében.

- Ugyan már Meg – nevetette el magát. - Mindketten tudjuk, hogy buksz rám. Vagy legalábbis egy bizonyos testrészemre szívesen rábuknál.

A haverjai, akik mindig vele lógtak, harsány nevetésbe kezdtek. Nem osztoztam velük, ugyanis már a gondolat is hányingerkeltő volt, nemhogy elképzelni a jelenetet. Ha az utolsó pasi lett volna a Földön, akkor sem kezdtem volna ki vele. Inkább átpártolok a homokozóba!

- Álmaidban, esetleg – vetettem oda foghegyről, majd figyelmen kívül hagyva visszafordultam kedvesemhez. De persze az a barom még mindig nem állt le.

- Bármikor a rendelkezésedre állok – mondta célzatosan. – Csak egy…

- A helyedben nem fejezném be ezt a mondatot! – szólalt meg Luke villámokat szóró szemmel. Nem a féltékenység beszélt belőle – tudta, hogy sosem lennék azzal a seggfejjel -, hanem a szerelmes férfi, akinek egyáltalán nem volt ínyére, hogy ilyen obszcén beszólások tárgya lettem.

- Mi bajod van Levine? – kérdezte. – Csak szórakozunk egy kicsit.

- Talán szórakozz mással, amíg még megteheted! – mondta normál hangerővel, de olyan fenyegetés áradt belőle, hogy akinek egy csepp esze is volt, az inkább hallgatott rá.

De persze ez a srác nem épp az eszéről volt híres, sokkal inkább a nagyképűségéről, amit már be is vertek neki párszor. Most sem akarta abbahagyni a dolgot, de Mr. Williams felbukkanása elnémította. Így a tanár persze minket vett elő.

- Nem a tornateremben élünk nemi életet, Levine! – ordította oda nekünk, mert még mindig egymás karjában álltunk.

Mr. Williams egy kőbunkó volt. Egy karót nyelt, irányításmániás rabszolgahajcsár, amit aznap első kézből is megtapasztalhattam.

Miután Luke adott még egy puszit – aminek láttán Mr. Williams ismét kiordíthatta magát – mi is elkezdtük a bemelegítést. Aznap röplabdázás volt a feladat, a lányok játszottak a fiúk ellen. Az orvos nem tiltott el a sportolástól, de arra azért figyelmeztetett, hogy óvatosan és körültekintően vegyek részt a tornaórákon. Erről Nikki is tudott, aki közvetlenül mellettem állt, és fedezett, amikor csak tudott, hogy ne nagyon kerüljek a sebesen száguldó labdák útjába. Ebből a szempontból nem is volt gondom, ám a benti hőség egyre jobban megizzasztott. Másokon is láttam verejtékcseppeket, de amik rajtam voltak, azok inkább hasonlítottak zuhanyzáskori állapotra, mint egyszerű testmozgásra. November végén jártunk, a fűtés gőzerővel dolgozott, és én egyre jobban fáradtam tőle.

- Mit csinálsz Wallace? – kiáltott rám a tanár, mikor az egyik labda közvetlenül mellettem esett a földre, mert nem vettem észre. Az izzadtság csípte a szememet, és homályosan láttam tőle.

- Bocsánat – motyogtam vissza és próbáltam figyelni, de nem tudtam.

- Le kéne ülnöd – mondta Nikki, miután még egy labdát elszalasztottam, de annak szerencsére Mr. Williams nem volt tanúja.

- Jól vagyok – bizonygattam, de én sem hittem benne. A pálya túloldalán láttam Luke-ot, aki egyre inkább összevont szemöldökkel figyelt. Odaintettem neki, hogy lássa nincs semmi bajom, de nem győztem meg. Sosem tudtam meggyőzni, mert mindig tudta, ha baj volt velem.

És akkor tényleg baj volt velem, amiről én kényszeresen megpróbáltam tudomást sem venni. Hogy miért? Mert azzal, ha felvállalom, hogy rosszul vagyok, beismertem volna, hogy van velem valami. Nem feltétlenül a terhesség, bár egy iskolában igen hamar eljutottunk volna arra a szintre, hogy ezt pletykálják, még akkor is, ha esetleg nem lett volna igaz. Az évek során számtalanszor hallottam ilyesmit, bár a legtöbb esetben tévedtek, és szó sem volt babáról. De nálam szó volt róla! És a gyerekes felem nem merte felvállalni mindenki előtt.

- Meg, ülj le! – próbált meg rám parancsolni barátnőm, de csak a fejemet ráztam. – Nem vagy jól.

- De – vágtam rá makacsul. – Jól vagyok – ám abban a pillanatban az egész csarnok megfordult körülöttem, és ha nincs ott Nik, alighanem összeestem volna. Elkapta a derekamat és megtartva a súlyomat – erősebb volt, mint amilyennek kinézett – a padok felé indultunk.

- Mégsem vagyok jól – motyogtam összeakadó nyelvvel, ahogy minden erő kiszállt a testemből.

- Mégis mi a fenét képzeltek?! – hatolt át az elmémet körülvevő ködön a tanár tajtékzó hangja. – A meccs közepén tartunk! Nincs lazsálás!

- Rosszul van – vágta rá Nik, és vele mit sem törődve mentünk tovább, bár én csak botladoztam. Egy pillanattal később azonban valaki megragadta a karomat és megállított. Az ujjak erősen szorítottak, túl erősen ahhoz, hogy Luke legyen. Homályosan láttam, de Mr. Williamst még így is felismertem. Megtermett férfi volt, széles vállakkal és vastag izomkötegekkel. Arcán düh vöröslött.

- Vegye le róla a kezét! – harsant Luke hangja, és egy fél másodperccel később már oda is ért. Beállt kettőnk közé, amivel elérte, hogy a tanár elengedjen. Ujjai helye fájón lüktetni kezdett és biztos voltam benne, hogy pár óra múlva kék foltokat láthatok majd ugyanott.

- Az órámon nincs lazítás! – fröcsögte Mr. Williams. – Főleg meccs közben!

- De hát rosszul érzi magát! – kiáltott rá Nikki, aki még mindig engem támasztott, de semmi haszna nem volt.

- Senki sem venne részt az órán, ha mindenkinek megengedném, hogy leüljön, aki szimulál – csattant fel a tanár, szinte már kedvesem arcába kiabálva, ami végképp elborította Luke agyát.

- Nem szimulál, hanem terhes, maga idióta! – ordította, és a mellkasnál fogva ellökte magától a férfit, aki szavaitól és tettétől egyaránt megdöbbenve nem ellenkezett, és nem is lendült ellentámadásba. – Reménykedjen benne, hogy egyiküknek sem lesz semmi baja, különben ez volt élete utolsó napja! – fenyegette meg, majd hátat fordított neki és óvatosan a karjába emelt.

Nikki végig mellettünk maradt, miközben a döbbent osztálytársaink között kimentünk a teremből. Amint megéreztem a friss levegőt, a szédülésem nyomban alábbhagyott, de a remegés még rázta a testemet.

- Nem lesz semmi baj – nyugtatott Luke. Fejét az enyémre hajtotta és gyors léptekkel haladt a gyengélkedő felé.

- Jól vagyok – sóhajtottam, ahogy minél több friss oxigénhez próbáltam magam juttatni.

- Egy fenéket vagy jól! – csattant fel Nikki. Arckifejezése nem sok jót ígért Mr. Williamsnek, ha történik velünk valami. Nik épp olyan halálos volt, mint Luke, hacsak nem még halálosabb, tekintve hogy ő alapjáraton heves vérmérsékletű volt, ellenben Luke-kal. – Nyomorult seggfej! Hogy lehetett belőle egyáltalán tanár? – mérgelődött majdnem egész úton, főleg, mikor egyszer megállítottam Luke-ot, mert félő volt, hogy lehányom a pólóját, a gyomrom ugyanis veszettül kavargott és nem akart megnyugodni.

Végül szerencsére hányás-mentesen kerültem a gyengélkedőre, ahol mindketten bejöttek velem – ennek láttán az orvos nem nagyon örült, de nekem biztonságérzetet nyújtott. Dr. Hicks, az iskola hivatalos orvosa, nem mutatta meglepettség jeleit, mikor Luke közölte vele, hogy terhes vagyok. Szakszerűen megmérte a vérnyomásomat, belevilágított a szemembe, hogy megnézze a pupilláimat, majd óvatosan a hasamat is megnyomkodta.

- Véleményem szerint csak a meleg miatt lettél rosszul, de azért nem árt, ha bementek a kórházba, hogy egy szakorvos is megnézze a magzatot – mondta végül.

Bólintottam, megfogadva magamban, hogy első utunk otthonról a kórházba vezet majd, ugyanis amikor megláttam Luke aggódó, ideges arcát, akkor jöttem rá, mekkora felelőtlenség volt tőlem erőltetni a dolgokat. Már a legelején le kellett volna ülnöm és közölni Williamsszel, hogy elmehet a fenébe, akkor sem vagyok hajlandó részt venni az óráján. Ehelyett csak mentem a saját fejem után, veszélyeztetve ezzel a kisbabám és a saját életemet is. Szerettem volna a föld alá süllyedni szégyenemben, de Lucas biztató, kedves csókja megakadályozott a mély letargiában, ami már készült eluralkodni rajtam.

Miután végeztünk a gyengélkedőn, és mi ketten kaptunk igazolást a nap további részére, hogy elmenjünk a kórházba, visszasétáltunk az öltözőbe. Luke nem akart magamra hagyni, de neki is át kellett öltöznie, így kettesben maradtunk Nikkivel.

- Azonnal hívj fel, amint végeztetek az orvosnál – mondta szigorúan.

- Rendben – bólintottam, aztán magamra kaptam a nadrágomat.

- Meg… - kezdte, majd elhallgatott, mint aki nem tudja, hogyan folytassa. Ráemeltem a tekintetem. – Jobban kéne vigyáznod magadra – mondta végül. – Tudtad, hogy rosszul vagy, mégsem voltál hajlandó leülni. Miért?

Mély levegőt vettem, és úgy döntöttem őszinte leszek vele. Elmondtam neki, hogyan érzek a terhességemmel kapcsolatban, hogy mennyire félek a szüleink és az iskolatársaink reakciójától és minden mástól, ami előtt álltam.

- Borzalmas anya leszek – sóhajtottam fel végül a könnyeimmel küszködve.

- Csodálatos anya leszel! – vágta rá Nik, és átölelt.

- Ma meglátszódott, hogy nem leszek az – ráztam a fejem, és végül utat engedtem a sírásnak. - Önző vagyok és felelőtlen. Nem lenne szabad gyereket szülnöm.

- Ne mondj ilyeneket! – vágta rá Nik. – Jó anya leszel, és a kisbabád nagyon fog szeretni. Ahogy a későbbiekben a többi gyereked is.

- Nem tudom… - törölgettem a szemem. – Nem tudok én már semmit sem.

- Majd minden kialakul – vigasztalt – Hidd el nekem!

Oh, akartam én hinni neki, jobban is, mint azt elképzelte volna, de nem éreztem magam késznek egy ekkora horderejű dologra. Alig éltem még, alig tapasztaltam meg a világot – és itt most nem a bulikra gondolok, hanem úgy összességében mindenre. A lelkem mélyén szerettem volna még gyerek lenni egy kicsit.

- Kész vagy? – lépett be Luke egy cseppet sem zavartatva magát attól, hogy a lányöltözőben van. Mentségére szóljon, csak mi ketten voltunk bent barátnőmmel – az órának már vége volt és az öltöző szinte kongott az ürességtől.

- Igen – bólintottam, majd letöröltem a szempillámon megmaradó cseppeket, és összeszedtem a még szétszórt cuccaimat. A táskámat Luke azonnal kivette a kezemből, hogy ne cipeljem, és ezúttal nem is ellenkeztem vele. Megfogadtam, hogy ezentúl mindenben a kisbabám érdekét fogom nézni, és az ő biztonságát helyezem minden elé.

Nikki ki akart kísérni minket egészen a parkolóig. Szegénykém rémaggodalmas volt még mindig. És ezen egy cseppet sem javított az a látvány, ami akkor fogadott minket, mikor a tornarészlegről beléptünk a főépület folyosójára, mi tömve volt sugdolózó diákokkal, akik nyomban elhallgattak, mikor megláttak minket.

Tudták!

Akik tanúi voltak a rosszullétemnek és Luke dühkitörésének, azok abban a pillanatban elkezdték terjeszteni a hírt, amint vége lett az órának. Így most már legalább a fél suli tudta, hogy felcsináltak. Nagyszerű!

Éreztem, hogy fülig pirulok, annyira kényelmetlenül éreztem magam a bámuló tekintetek kereszttüzében, és bármennyire is ki akartam zárni a suttogó hangokat, képtelen voltam rá. Mindenki rajtunk csámcsogott, és ez kikészített.

Alighanem újra elsírtam volna magam a megalázottság nyomasztó érzése miatt, ám akkor Luke karja megfeszült körülöttem és megtorpant a folyosó közepén, megállítva ezzel engem is.

- Elég! – kiáltott fel jól hallhatóan. – Nem vagyunk szenzáció, hogy rajtunk köszörüljétek a nyelveteket és a hátunk mögött sugdolózzatok! – mondta emelt hangon. – Nem az a szégyen, ha valakinek gyereke lesz és vállalja érte a felelősséget, tisztességgel felneveli, hanem aki eldobja magától, vagy rosszabb esetben megöli, csakhogy megszabaduljon tőle! Úgyhogy le lehet szállni rólunk! – Hangja keményebben csengett, mint eddig bármikor is hallottam volna a szájából. Szavai igazsága meghatott, és új reménnyel töltött el, miszerint lehet még a mai napból valami jót is kihozni.

Ezek után csend telepedett a folyosóra, amin gyorsan végigmentünk, hogy minél előbb kiérjünk a parkolóba, ahol aztán elköszöntünk Nikkitől és elhajtottunk. Csakhogy nem a kórház felé, hanem haza.

- El akarom mondani anyuéknak, mielőtt mástól tudják meg – mondtam Luke-nak, aki bólintott és már tárcsázta is a szülei telefonszámát, hogy áthívja őket hozzánk. Mindig is egyszerre terveztük bejelenteni nekik.

Negyed óra múlva már otthon voltunk, és ahogy láttuk a Levine házaspár is megérkezett – a fekete Mercedes, ami a felhajtón állt, egyértelműen jelezte.

Mély levegőt vettünk, majd összefűzött ujjakkal – erőt merítve egymásból – beléptünk a házba. A fogadtatás azonnali volt.

- Mi a baj? – rohant le anyu, és mögötte ott toporogtak a többiek is.

- Beszélnünk kell – válaszoltam neki, majd mindannyian letelepedtünk a nappaliban.

- Elmondanátok végre miért kellett iderohannunk ilyen gyorsan? – türelmetlenkedett Mr. Levine.

Összenéztem Luke-kal, aztán magam elé képzelve az ultrahangképet, ami most is a táskámban volt, kinyögtem.

- Terhes vagyok.

Mély hallgatást kaptunk válaszul. Anyu lehunyta a szemét, és látványosan mély levegőt vett; Monica Levine követte a példáját, míg apu és Mr. Levine döbbenten meredtek ránk, keresve a szavakat, amivel jól lehordhatnának minket. Majd kitört a hangzavar. Egymást túlkiabálva zúdítottak ránk mindent, mi pedig csendben tűrtük.

- Mi a fenét képzeltetek?

- Hogy lehetettek ilyen felelőtlenek?

- Tudtam, hogy nem jó ötlet ez az együtt alvás! Megmondtam, hogy rossz vége lesz!

- Még csak tizennyolc évesek vagytok!!!

- Ostoba kamaszok!

- ELÉG! – csattant fel anyu, elhallgattatva a férfiakat. – Ki a fenét érdekel, hogy hány évesek és hogy hogy történt?! Engem csak az érdekel, hogy minden rendben van-e! – Azzal mellém ült és megfogta a kezemet. – Voltatok orvosnál? – kérdezte aggodalmasan.

- Igen – bólintottam. – Minden rendben van – nyugtattam meg, mire láthatóan megkönnyebbült. Mikor nyolc éves voltam, elveszítette a kistesómat, és láthatóan nagyon félt tőle, hogy én is így járhatok.

- Hányadik hétben jársz? – érdeklődött Mrs. Levine is, aki Luke mellé telepedett le, hogy biztosítsa fiát a támogatásáról.

- Úgy a nyolcadikban – adta meg a választ ezúttal Luke. Anyja bólintott, majd mélyet sóhajtott, miközben beletúrt hosszú, szőke hajába és komoly tekintettel a férjére nézett.

- Most mit csinálunk? – tette fel a mindenkit foglalkoztató kérdést.

- Itt az a kérdés ők mit akarnak – vágta rá anyu, és várakozva nézett ránk.

- Van félretett pénzünk, ami bőven elég lesz a babaholmikra – kezdte kedvesem a sokszor átrágott és kigondolt tervünk felvázolását. – Utána néztünk az áraknak, mindent meg tudunk venni, amire szükség lesz. Dolgozom, és keresek másodállást is, hogy a baba születése után is boldogulni tudjunk.

Luke akkoriban az alsóbb évesek baseball edzője volt. Nem keresett vele túl sokat, de ahhoz eleget, hogy félre tudjunk tenni belőle, és ehhez még hozzájött az is, amit én kerestem apu irodájában, mint adminisztrátor.

- És mi lesz az egyetemmel? – kérdezte apu. Szemöldökeit annyira összeráncolta, hogy közöttük mély ösvény alakult is. Csak akkor csinálta ezt, amikor valami nagyon, de nagyon nem volt ínyére.

- Halasztunk pár évet – válaszolta Luke, állva a szülői tekinteteket. Csodáltam őt a bátorságáért, főleg a következő percekben.

- Arról szó sem lehet! – pattant fel Mr. Levine és mutatóujját a fiára szegezte. – Egyetemre fogsz menni, és orvos leszel!

- Nem tudjuk megoldani egyszerre az egyetemet, a munkát és a babát – mondta kedvesem, és egy pillanatra sem rettent vissza apja metsző tekintetétől, pedig bennem egy pillanatra meghűlt a vér. Sötétbarna szemei szinte feketévé sötétültek a haragtól és az idegességtől.

- Az még nem fordult meg a fejetekben, hogy túl fiatalok vagytok egy gyerekhez? – mennydörögte.

- Ezzel meg mire akarsz célozni? – kérdezte a felesége, és arckifejezése, amivel a férjét vizslatta, nem sok jót ígért.

- Talán nem kellene megtartani ezt a gyereket – vágta rá gondolkozás nélkül, mire a gyomrom görcsbe rándult.

- Nem fogom megölni a gyerekemet! – jelentettem ki még mielőtt bárki más megszólalhatott volna, pedig mindenkin látszódott, hogy van mondanivalója. – Ha kell, akkor egyedül nevelem fel, de sosem megyek abortuszra! – mondtam határozottan, és komolyan gondoltam minden szavamat. Nikkivel is beszéltünk már erről, aki szintén megkérdezte, bár ő is ellene volt a dolognak. De nekem soha, egyetlen egy pillanatig sem fordult meg a fejemben ez a lehetőség. Számomra ez nem is lehetőség volt, hanem egy megbocsáthatatlan tett!

- Nem fogod egyedül felnevelni! – vágta rá Luke, és hitetlenkedő, dühös pillantást vetett az apjára. – Nem hiszem el, hogy egyáltalán felmerült benned ez a lehetőség!

- A fiam vagy, és nem vagyok hajlandó végignézni, ahogy elcseszed az életedet! – vágott vissza.

- Szerinted mi nem szeretnénk egyetemre menni? – ugrott talpra Luke. – Szerinted nem vettünk számításba minden lehetőséget, amióta tudjuk? Képzeld, alaposan átgondoltuk a helyzetünket és ez a legjobb, amit ki tudunk hozni belőle.

- De egyetem nélkül… - Mr. Levine úgy rázta a fejét, mint aki menten megőrül. Arca mélyvörösben játszott, jól mutatva milyen magasságokban szárnyal a vérnyomása.

- Nem így terveztük, apa. – mondta Luke engedékenyebben. – De megtörtént, oké? Ez van. Most már ezzel kell boldogulnunk.

Szavai után csend borult a nappalira. Mindenki lázasan gondolkozott, ki az elhangzottakon, ki a jövőn. Én a magam részéről szerettem volna felrohanni a szobámba, hogy jól kisírjam magam. Luke keze után nyúltam, aki közben visszaült mellém és vigaszt keresve nála, hozzábújtam, amennyire csak lehetséges volt az anyukáink között.

- Az abortusszal ugyanúgy el lenne cseszve az életetek – állt fel apu a kanapéról, ahol addig magába mélyedve ült. Hangja jóval nyugodtabb volt az előzőekhez képest, de arckifejezése nem változott. – Véleményem szerint az egyetlen jó megoldás ebben az esetben, a két család összefogása – mondta.

- Mire gondolsz? – kérdezte Luke anyja.

- Arra, hogy egyszerre biztosítsuk a gyerekeinknek, hogy egyetemre járhassanak, ne haljanak éhen és a babáról is tudjanak gondoskodni – válaszolta.

- Az előadások alatt és mikor tanulnivalótok lesz, én majd vigyázok a babára – vágta rá anyu azonnal, és szinte már fel is lelkesült a gondolatra.

- Meg én – kontrázott rá Mrs. Levine. – Én is bármikor szívesen vigyázok rá.

- A költségek miatt pedig ne aggódjatok – mosolygott ránk anyu megnyugtatóan. – Majd mi gondoskodunk mindenről.

- De mi nem várjuk el tőletek, hogy ezt tegyétek – mondtam, bár az tény, hogy sokkal, de sokkal biztosabbnak éreztem magam már a tudattól is, hogy vannak szüleink, akikre számíthatunk.

- Igen – bólintott rá Luke is. – Ez már a mi felelősségünk.

- Milyen szülők lennénk, ha cserbenhagynánk benneteket, amikor a legnagyobb szükségetek van ránk? – dorgált meg minket Mrs. Levine, és most már jóval nyugodtabbnak tűnt ő is.

Könny szökött a szemembe. Már nem voltunk egyedül a vállunkat nyomó problémák súlya alatt. Egy percig sem tetszett a gondolat, hogy ne menjünk egyetemre – főleg Luke az orvosira -, de nem láttunk más megoldást. Viszont, ha a szüleink mellettünk állnak és támogatnak minket, volt rá esélyünk, hogy az életünk mégsem siklik mellékvágányra.

- Sajnálom – sóhajtott fel Luke apja, aki közben leroskadt a kanapéra velünk szemben. – Bocsánatot kérek azért, amit mondtam – folytatta. – Nem gondoltam komolyan, csak pánikba estem.

Nem igazán tudtam, mit lehetne erre mondani, hiszen mindannyian megrémültünk és idegesek voltunk, de akkor sem jutott eszébe senkinek sem, hogy oltsunk ki egy ártatlan életet. Vagy talán ha eszükbe is jutott, nem mondták ki, és már az is számított.

- Elfogadjuk – válaszolta végül Luke, de nem tűnt túl megbocsátónak. Az első pillanattól fogva örült a babának, és én tudtam a legjobban, hogy mennyire várta már, hogy végre a karjába vehesse. Az abortusz gondolata – főleg, hogy a tulajdon apja hozta fel – őt talán mélyebben érintette, mint engem.

- A belvárosi lakásunkat is megkaphatjátok – mondta Mr. Levine. – Néhány hónap múlva lejár a bérleti szerződés, és ha szeretnétek odaköltözni, beszélek a bérlőkkel – ajánlotta, amivel alighanem még mindig jóvátenni szándékozott a korábbiakat.

- Nem is tudom – nézett rám Luke tanácstalanul, mire határozottan megráztam a fejem.

- Nem akarok elköltözni – mondtam, majd anyuékhoz fordultam. – Legalábbis egyelőre szeretnék itthon maradni – tettem hozzá szinte engedélykérőn, mire anyu elnevette magát.

- Addig maradsz itthon, ameddig akarsz, Drágám – mondta. – Akár életünk végéig is lakhatsz nálunk.

Meghatottan a nyakába borultam és szorosan átöleltem.

- A mi házunk is nyitva áll előttetek – biztosított róla mindenkit Mrs. Levine és nem győzte simogatni Luke kezét és hátát, mintha még mindig a kicsi fia lenne. Valószínűleg annak is tartotta.

Hálásan rámosolyogtam leendő anyósomra, aki mintha csak meghallotta volna a gondolatomat, lecsapott a témára.

- Össze fogtok házasodni? – kérdezte.

- Nem – vágtuk rá egyszerre Luke-kal. Én határozottnak tűntem, míg kedvesem sokkal inkább csalódottnak. Nem erőltette a témát tovább, mióta megbeszéltük az érveimet, de azt láttam rajta, hogy azért csak vágyik rá, hogy gyűrűt húzzunk egymás ujjára.

- Miért? – lepődött meg anyu, és ahogy elnéztem a többieket, ők sem erre számítottak.

- Túl fiatalok vagyunk még a házassághoz – mondtam. – Épp elég kihívás, hogy jó anya legyek, nincs szükségem még arra is, hogy feleség legyek.

- De a baba miatt… - kezdte volna Mrs. Levine, de Luke közbeszólt, mielőtt még befejezhette volna.

- Meg akartam kérni MW kezét, de ő még nem akar esküvőt – mondta. – Együtt fogjuk felnevelni a babát és össze is fogunk házasodni, de csak akkor, ha mindketten felkészültünk rá.

Néhány percbe telt, míg megemésztették az elhangzottakat, majd egyetértően bólogatni kezdtek.

- Na, jó – szólalt meg aztán Luke. – Ideje bemennünk a kórházba.

- Miért? – pattant fel mind a négy felnőtt ijedtében.

Nagy vonalakban elmeséltük nekik, mi történt a tornaórán, mire közösen kezdték szidni Mr. Williamst. Főleg, miután felhúztam a felsőm ujját és a karomon meglátszódott minden ujja nyoma, amikkel megragadott.

- Ne aggódjatok, nem sokáig lesz már az iskolában – jelentette ki apu, kifelé menet, ugyanis mindannyian velünk akartak jönni az orvoshoz.

- Mit akarsz csinálni? – kérdeztem rosszat sejtve.

- Olyan pert akasztok a nyakába, hogy azt is megemlegeti, hogy egyáltalán rád mert nézni, nemhogy hozzád is érni!

Nem nagyon tetszett a gondolat, hogy miattam kirúgjanak egy embert – még Mr. Williamst sem -, de látva mennyire nem törődött a diákok egészségével, azt hiszem megérdemelte volna. És meg is kapta, ugyanis apu volt a legjobb ügyvéd az egész államban.

A kórházban megnyugtattak mindannyiunkat, hogy a babának semmi baja, és csak a meleg miatt lettem rosszul, így drága szüleink, és persze mi is Luke-kal, végre valóban fellélegezhettünk.

Órákkal később, mikor a házunk elcsendesedett, nem jött álom a szemünkre. Befészkeltem magam Luke ölébe, miközben ő az ágyam háttámlájának dőlve ült és a hasamat simogatta.

- Hónapok óta nem éreztem ilyen nyugalmat – mondtam hosszú hallgatás után.

- Én sem – válaszolta.

- Hihetetlen, hogy a szüleink megteszik mindezt értünk – sóhajtottam fel.

- Ha a helyükben lennél, nem ezt tennéd? – kérdezte.

- De, azt hiszem, ezt tenném.

- Én is – mosolyodott el, majd újra csend telepedett közénk. Jártak az agytekervényeink megállás nélkül és a jövő reménysége körüllengett kettőnket… hármunkat.

- Szerinted fiú lesz vagy lány? – kérdezte hirtelen, miközben ujjai hegyével apró köröket rajzolt a hasam finom bőrére.

- Lány – mosolyodtam el, és szinte biztos voltam benne, hogy igazam van.

- Szerintem fiú – kuncogott Luke. Felemeltem a fejem a válláról, hogy a szemébe tudjak nézni. Mogyoróbarna íriszei csordultig voltak az irántam érzett szerelmével és a kisbabánk iránti mély szeretetével.

- Mondtam már, hogy szeretlek? – kérdeztem.

- Ma még csak pár százszor – vágta rá, mire elvigyorodtam.

- Nem lehet elégszer mondani és hallani.

- Ahogy mondod – helyeselt, majd finom ajkait az enyémekre simította és azt suttogta: - Szeretlek!