3. fejezet - Első igen!

Sziasztok!

Meghoztam a 3. fejezetet, amiben elkezdődnek a furcsaságok, amik a későbbiekben igencsak fontosak lesznek, szóval jegyezzetek meg mindent!:P

Jó olvasást mindenkinek és várom a komikat!:)

Azt hittem, ha végre megérkezünk és kiszállhatok a kocsiból, jobbra fordul a helyzet. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna! A szálloda, ahol a következő napokat készültünk tölteni, őrületesen hatalmas volt, akár egy régi kastély, amit felújítottak. Volt vagy három emelet magas, ablakai a múltat idézték, olyan deja vu stílusban. A parkoló oldalt volt, ahol persze már ott volt a sárga iskolabusz, és osztálytársaink épp akkor szenvedtek a csomagjaikkal. Lucas leparkolt mellettük, mire néhányan összehúzott és irigy szemekkel néztek ránk, amiért mi kényelmesebben, saját autóval jöhettünk. Nem foglalkoztam velük, inkább minél hamarabb el akartam tűnni Lucas közeléből.

Bármennyire is dühös volt rám, azt azért nem hagyta, hogy egyedül emeljem ki a nehéz bőröndömet. Nem nézett rám, miközben elém tette, és én sem akartam őrá, de nem bírtam megállni. Felsandítottam az arcára, amin még mindig dühös kifejezés ült. Nyeltem egy nagyot, ám mielőtt még elindultam volna a többiek felé, halkan megköszöntem neki a segítséget és a fuvart.

- Szívesen – vágta rá, de hangjából nem azt hallottam ki. Megbántott volt, vérig sértett, amiért elszégyelltem magam, mert bár valamilyen szinten komolyan gondoltam, amiket a fejéhez vágtam, de azt is tudtam, hogy akkor igazából csak a düh beszélt belőlem. És még valami, amire az agyacskám kedvesen felhívta a figyelmemet: féltékenység!

Nem maradtam ott tovább, nehogy még véletlenül elszóljam magam, ám épp hogy csak elfordultam, láttam, hogy Alyson úgy siet felénk, mint akit puskából lőttek ki. Csinos arca olyan volt, akár egy fúriáé, miközben elrohant mellettem, bár azt nem felejtette el, hogy gyilkos pillantást vessen rám, de legalább nem állt meg ordítani. Nem, azt megtartotta Luke-nak.

- Mi a fene ez? – csattant fel, mikor odaért a fiúhoz. – Mindenkit elhozol kocsival csak engem nem? Ez mégis hogy jutott eszedbe?

- Alyson – fújtatott egy nagyot Luke és láttam, hogy behunyja a szemét egy pillanatra, hogy lenyugodjon egy kicsit, majd mikor felnézett, találkozott a pillantásunk. Barna íriszei elárvultnak tűntek, majd a következő másodpercben vészesen megvillantak. Elfordult tőlem és Alyson-tól is, hogy kivegye a saját csomagjait, és úgy válaszolt. – Hagyjuk ezt, jó? Nincs kedvem cirkuszolni.

- Nem érdekel, mihez van kedved! – vágta rá Alyson magas hangon. – Egy seggfej vagy Lucas Levine!

- Nagyszerű, akkor gondolom már nincs kedved ezzel a seggfejjel lenni, szóval akár be is fejezhetjük – mondta Luke, majd jó hangosan lecsapta a csomagtartó tetejét, és faképnél hagyta a döbbenten álló lányt.

Nem kellett volna fültanúja lennem ennek az egész jelenetnek, de már nem tudtam visszacsinálni. A lelkem ujjongani kezdett, amiért Lucas szakított az üresfejű barbie-babájával, de valahogy volt egy olyan érzésem, hogy nem is olyan sokára már egy másik lány karjában látom viszont. Isten a megmondhatója, hány végzős volt ott velünk, akik bármit megadtak volna azért, hogy Lucas egy perc figyelmet is szenteljen rájuk.

- Igazságtalan voltál vele – szólalt meg mellettem Nikki. Fogalmam sincs, hogy került oda, annyira a gondolataimba temetkeztem. Fújtatva fordultam felé, hogy jól leteremtsem és közöljem vele, ne üsse bele olyasmibe az orrát, amihez semmi köze… de mégsem tettem. Helyette csak belenéztem fekete szemeibe és rájöttem, mekkora egy idióta voltam. Még mindig olyasmiért büntettem Luke-ot, amit gyerekkorában tett, bár az igaz, hogy az utóbbi időben észrevettem rajta a változást, mégsem voltam benne biztos, hogy ez egy hosszú távú dolog lesz-e, vagy csak egy kis kaland, mint amilyenekbe folyton bonyolódott.

- Tudom – morogtam az orrom alatt, és mielőtt még ismételten rámutathatott volna egy hibámra, amit elkövettem, elindultam befelé az osztálytársaimmal együtt.

Felsétáltam a négy masszív lépcsőfokon, majd beléptem a kétszárnyú ajtón. Azta! – jutott azonnal az eszembe. Tényleg egy kastély lehetett régen. Olyan magas volt a mennyezet, hogy még egy óriás is simán elférhetett volna benne. Fentről kristálycsillár lógott, ami totál előkelő benyomást keltett. Nem is értettem, miért pont ide hozott minket Telford, bár kinéztem belőle, hogy elkezd majd süketelni az épület történelmi jelentőségéről.

Az ajtóval szemben volt a recepciós pult, ahol egy fiatal lány kedvesen mosolyogva üdvözölt minket. Balra tőle társalgó volt bőrfotelekkel és kanapékkal kialakítva, valamint bordó bársonyszőnyeggel. Rá se mertem volna lépni, olyan drágának tűnt. Akárcsak a lábam alatt lévő márványpadló.

- Erre gyertek – hallottam meg Telford jellegzetesen érces hangját. A hátsó ajtón keresztül kivezetett mindenkit a kertbe, ahol a széles úszómedence egyből jobb kedvre derített. Micsoda buli lesz itt nemsokára!

Mikor mindenki megérkezett és Nikki is odatalált hozzám, Telford megállt középen, hogy tökéletesen halljuk szavait. Mellette egy negyven év körüli barna hajú, mosolyogó fickó állt elegáns öltönyben.

- Egy kis figyelmet kérnék! – szólalt meg a tanár úr. – Ez az úr itt mellettem, Arthur Dickson, a szálloda igazgatója, és szeretne szólni hozzátok néhány szót, még mielőtt elfoglalnátok a szobáitokat.

- Köszönöm, Dr. Telford – mondta Dickson, majd a diákok felé fordult. – Először is, üdvözlök mindenkit az Édenkert Hotelben. Remélem, mindannyian nagyon jól fogjátok érezni magatokat nálunk. – Elégedett morajlás futott át osztálytársaim tömegén a medencés bulira gondolva. – Ám van néhány házi szabályunk, aminek betartására mindenkit megkérnék. Először is, nincs éjszakai mászkálás! Mint azt látjátok, az épület nagyon régi, és bár fel lett újítva néhány éve, maradtak olyan részei, amik még száz évvel ezelőttiek. Nem szeretnénk, ha bárkit is baleset érne az itt tartózkodása idején. Másodszor, szigorúan tilos bemenni a konyhába! Ez az egyik legfontosabb szabályunk. És végül harmadszorra, tudom, hogy fiatalok vagytok, de szeretnénk, ha a minimálisra szorítanátok a randalírozást és a bulizást.

Gúnyosan elmosolyodtam. Ez a pasi nem tudja még, mire vállalkozott, mikor beengedett több, mint harminc kamaszt a szállodájába! Mire véget ér a kirándulás, biztos voltam benne, hogy az egész hely egy romhalmaz lesz. És mennyire nem tévedtem!

- Remélem mindenki megjegyzett mindent – vette vissza a szót Telford. – Nem szeretnék senkire sem panaszt hallani – mondta szigorúan, majd a következő percben ismét az a furcsán nyugodt arckifejezés lett úrrá rajta, ami olyan szokatlan volt tőle. – Lenne még valami, amit meg kell beszélnünk, aztán tényleg felmehettek kicsomagolni. Mint az iskola pszichológusa, kitaláltam nektek egy személyiségépítő feladatot, ami az egész kirándulás alatt érvényben lesz.

- Micsoda? – vágott közbe valaki, és többen is méltatlankodó hangot hallattak. – Ha ezt tudom, el se jövök!

- Elég! – csattant fel Telford végre a megszokott módon. – Nem kértem a véleményedet Carl! – teremtette le a felszólalót, majd folytatta tovább. – Hamarosan kiléptek a nagyvilágba és elkezditek felnőtt életeteket, miközben még mindig felelőtlenek és gyerekesek vagytok.

Ezektől a szavaktól felfordult a gyomrom. Ugyanezeket vágtuk egymás fejéhez Lucas-szal útközben. Önkéntelenül is megkerestem a tekintetemmel, és legnagyobb meglepetésemre ő is engem nézett. Már nem láttam rajta dühöt, csak valami megmagyarázhatatlan kifejezést, ami leginkább a megbánásra hasonlított, de mégsem az volt teljesen.

- Éppen ezért – folytatta Telford. – párokban lesztek a következő napokban. Fiú-lány párokról van szó, hogy megtudjátok, milyen az, ha valaki nem csak a délelőtti vagy délutáni órákban van mellettetek, hanem éjszaka is. Mikor meg kell osztozni a fürdőszobán vagy éppen az ágyon, és bármennyire is zavar a másik jelenléte, el kell viselni.

Kikerekedett a szemem, mikor eljutott a tudatomig, mit is mondott a Vaskalapos barom. Éjjel is??? Ezt nem mondhatja komolyan! De, sajnos nagyon is komolyan mondta.

- Hogy még inkább átérezzétek a helyzet komolyságát és egy kis valóságalapot adjunk a dolognak, esküvőt is tartunk, ahol minden pár egyszerre mondja ki az igent.

Nevetések harsantak fel a döbbent csendben, majd akik eddig gyanakodva hallgatták a tanárt, azok is bekapcsolódtak, és célozgatva lökték meg barátaikat, arra utalva, milyen jó buli lesz. Nem tudom miért, de én ebben nem láttam annyira a bulit. Hiszen mégis milyen tanár volt már az, aki azt akarta, hogy napokon keresztül a diákjai együtt aludjanak. Más tanárok azt sem tudták, ilyen alkalmakkor hogyan tartsák távol a fiúkat a lányoktól, nemhogy még ők „kényszerítsék” össze őket… Az egész helyzet bizarr volt, én mondom!

- Hogy döntjük el ki kivel lesz? – kérdezte Gillian Stewart. Az ikertestvére mellett állt, és arcán csak úgy tündökölt az izgatottság. Teljesen felcsigázta ez az egész.

- Kitűnő kérdés – mosolyodott el Telford. – Mielőtt elindultunk, minden fiú nevét leírtam egy cetlire és beledobtam ebbe a kalapba. Minden lány húz egy nevet. Cserélni tilos! – nevette el magát a végén, és elindult a lányok felé, hogy elkezdődjön a húzás.

- Ki se néztem volna a Vaskalapos baromból, hogy ilyen állati jó ötlettel áll elő – kuncogott Nikki, majd mikor észrevette, hogy én nem osztozom ebben a lelkesedésben, megbökött a könyökével. – Jaj, ne legyél már ilyen mufurc. Bulizni jöttél, nem? Mégis mi lehetne ennél viccesebb?

Volt valami abban, amit mondott, de az ösztöneim mást sugalltak. Valami nem volt rendjén, csak azt nem tudtam, micsoda.

Mikor Telford odaért hozzánk, Nikki vigyorogva vetette rá magát a kalapra, míg én sokkal inkább remegő kézzel nyúltam bele. Nem elég a rossz előérzetem, még amiatt is aggódhattam, kivel leszek összezárva a következő néhány napra. Nagyon reméltem, hogy olyannal, akit bírok, különben mindkettőnknek el lesz cseszve a kirándulása.

Kivettem az első cetlit, ami a kezem ügyébe került, majd mikor széthajtottam, elnevettem magam. Ezt a mázlit. Nikkinek. Odafordultam barátnőmhöz és mit sem törődve azzal, hogy nem lehetne cserélni, a kezébe nyomtam a papírdarabot, melyen természetesen Eddie Collins neve állt. Nik felsikoltott örömében mikor meglátta, és a nyakamba ugrott.

- Jaj, köszönöm, köszönöm, köszönöm! – hálálkodott. Egy percig sem gondolkoztam rajta, hogy cseréljünk-e, mert tudtam, hogy így fog reagálni, és ez nekem mindennél többet ért. Na jó, azért reménykedtem benne, hogy akiért odaadtam Eddie-t – akivel egyébként nagyon is szívesen töltöttem volna a kirándulást, mert az egyik legjobb barátom volt -, az legalább olyan jó lesz. Nikki huncutul vigyorogva csúsztatta a kezembe a saját cetlijét, és láttam rajta, alig tudja visszatartani a nevetését.

- Ez rosszul kezdődik – morogtam, majd megnéztem a nevet. – Na ne! – nyögtem fel. – Ezt nem hiszem el!

- De-de! – vágta rá Nik most már szabadjára engedve elégedettségét. – Hidd csak el!

Lucas Levine neve állt a cetlimen. Ő volt az, akihez hozzá kellett mennem – még ha csak képletesen szólva is -, és vele kellett töltenem a következő napokat… és éjszakákat. Csúcs!

Felé fordultam, még mindig a kezemben tartva a nevét. Néhány ember állt csak közöttünk, mire megacéloztam magam, és odamentem hozzá. Arcán meglepettséget láttam, mikor megjelentem előtte. Szó nélkül mutattam meg neki a sorsunkat meghatározó papírdarabot, mire hitetlenkedve elnevette magát, majd megcsóválta a fejét.

- Ez valami vicc? – kérdezte, ami nem tagadom, igencsak szíven ütött.

- Nem – válaszoltam, aztán összeszedve magam, belekezdtem abba, amiről azt hittem sosem fogom megtenni. – Nézd, Luke… ami a kocsiban…

Folytattam volna tovább is, hogy rendesen megalázzam magam, és bocsánatot kérjek tőle, de nem hagyta. Felemelte a kezét, ezzel belém fojtva a szót.

- Hagyd ezt – mondta. – Nem érdekes.

- De meg kéne beszélni, hogy el tudjuk viselni egymást a következő napokban – mutattam rá a nyilvánvalóra, de ő csak a fejét rázta.

- Nincs mit megbeszélnünk – mondta. – Te kiakadtál, én kiakadtam, jól kikiabáltuk magunkat és kész. Felejtsd el!

Nem tetszett, hogy csak ennyiben hagyjuk a dolgokat, de láttam rajta, hogy most teljesen hajthatatlan. Nem volt mit tennem, rábólintottam, de azért elhatároztam, hogy valamikor csak megpróbálom újra felhozni a témát.

- Oké.

- Jaj, ne már! – csattant fel egy kényes, elégedetlen hang, mire megfordultam. Alyson volt az, aki olyan durcásan nézett Telford-ra, mintha az tehetne róla, hogy kit húzott. – Nem fogok azzal a majommal együtt aludni. Fúúj… Újat akarok húzni!

- Megmondtam, hogy nincs csere, és ez azt jelenti, hogy újrahúzás sincs! – vágta rá a tanár, aztán már ment is tovább a következő lányhoz.

Kíváncsi voltam, mégis kit húzhatott, hogy ennyire kiakadt, és mikor megláttam, hogy villámló szemekkel mered Dennis Carpenter-re, a tényleg totál lúzerre, aki az egyetlen volt, aki barátságot kötött Haley-vel, a különc lánnyal… Hát, meg tudtam érteni kiakadását. Azt hiszem, én is így reagáltam volna. Még meg is sajnáltam egy percre, amiért tönkre lett téve a kirándulása, de mikor összetalálkozott a tekintetünk és rájött, hogy én bizony a néhány perce lett expasiját húztam, azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy új ellenségre tettem szert.

- Nagyon sajnálom, Haley – csendült fel Telford hangja. – Elfogyott az összes cetli. Neked sajnos nem jutott pár, de ne aggódj, te sem fogsz unatkozni a következő napokban – mondta, és a láthatóan csalódott lány vállára tette a kezét. Uram atyám! Mióta volt a Vaskalapos barom ilyen együtt érző???

Haley úgy állt ott, mint aki a világ végét látja közeledni, de azért magára erőltetett egy mosolyt és bólintott. Régimódi szemüvege mögött azonban látszódott, mennyire szomorú. Ő már csak ilyen volt. Valahogy sosem engedett senkit közel magához, annyira zárkózott volt. Csak ez a Dennis nevű fiú tudott a közelébe férkőzni, de ő is csak valószínűleg azért, mert szintén kiközösített volt. Sajnáltam szegény lányt.

- Jól van emberek, haladjunk, mert sosem érünk a végére – vonta magára ismét a figyelmünket Telford. – Mindenki forduljon a párja felé és fogjátok meg egymás kezét.

Nagyot nyeltem már a gondolatra is, hogy Lucas kezében lesz az enyém, de figyeltem, hogy az arcomon ne látszódjék semmi sem. Szenvtelenül ráemeltem a tekintetem és egy pillanatra elvesztem sötét íriszeiben. Tenyere olyan lágy volt, hogy kedvem lett volna felsóhajtani a jól eső érintéstől, de visszafogtam magam.

- Rendben, most mindenki mondja utánam – mondta Telford. – „Ezen a helyen, ezen tanúk előtt kijelentem, hogy az életem már nem csak az enyém, hanem a páromé is, akivel lelkünk összeforr az idők végezetéig, és akinek most boldogan mondom ki az igent.”

Furcsa egy szöveg volt, de azért elismételtem én is a többiekkel együtt. Lucas egy pillanatra sem engedte el közben a tekintetemet, még pislogni se pislogtunk, és az egész szituációnak olyan bensőségesen meghitt varázsa lett, amitől megborzongtam, de jó értelemben. Mikor már vége lett a „szertartásnak” és a tanár nem mondta, hogy egy csókkal pecsételjük meg eskünket, rendesen csalódást éreztem a mellkasomban. Rápillantottam Luke csodás ajkaira és éreztem, egy másodperc, és elveszítve a fejem rávetem magam. Minden bizonnyal azt is tettem volna, ha Nikki nem lök meg, mikor nagy hevesen odarohant hozzánk Eddie-vel együtt.

- Na milyen érzés friss házasnak lenni? – kérdezte barátnőm nevetve.

- Nem tudom, mond meg te! – vágtam rá, aztán kelletlenül, de elhúztam a kezem Lucas-tól.

- Fantasztikus! – kiáltott fel Nik, majd legalább olyan szenvedélyesen csókolta meg Eddie-t, ahogy én akartam az előbb Lucas-t. – De fantasztikusabb lesz a nászéjszaka után – tette hozzá sokat sejtető vigyorral az arcán, majd megragadta a kezem és húzni kezdett a tömeg felé, ahol mindenki megkapta a szobája kulcsát.

Körülnézve azt kellett látnom, hogy bizony mindenki teljesen fel van dobódva és olyan izgatott, mintha épp a végzős bálra készülnénk. Ez a hangulat valahogy rám is átragadt, kitörölve aggodalmaimat az agyamból.

Már csak az volt a nagy kérdés, hogy fognak telni a következő napok Lucas-szal? Ezekkel az új érzésekkel, amik felébredtek bennem iránta, valahogy nehéz volt elképzelni, hogy egyáltalán ellen tudok majd állni neki és a csábításnak, miközben ott fekszik majd mellettem a sötét szobában…

Nehéz napok lesznek – ismertem be, miközben azért imádkoztam, hogy legyen bennem annyi tartás, amennyire szükségem lesz. Nem akartam egy lenni a többiek közül, akik Lucas Levine ágyában kötöttek ki – bár már aznap este ott találtam magam.