1. fejezet - Megszokott dolgok

Sziasztok!

Íme az első fejezet! Remélem tetszeni fog nektek és olvasni fogjátok!:)

Várom a komikat!:)

Az a nyamvadt ébresztőóra olyan hangos volt, hogy azt hittem, menten beszakítja a dobhártyámat. Nyűgösen és dühösen csaptam rá a tetejére, amitől jó nagyot puffanva le is esett az éjjeliszekrényemről, de ez a legkevésbé sem érdekelt. Még örültem is volna, ha összetörik. Akkor lett volna mire hivatkoznom. Nem akartam felkelni! Nem akartam suliba menni!

- Megan! – kopogott be anyu az ajtón. – Ébresztő, Kicsim!

Fújtatva a fejemre húztam a takarómat és a másik oldalamra fordultam. Azért sem kelek fel! – határoztam el, de anyu nem hagyta annyiban a dolgot. Ismét bekopogott, ezúttal hangosabban.

- Kicsim! – kiáltotta, de hangjában mosoly bujkált. – Addig folytatom, amíg fel nem kelsz – mondta és folyamatos dörömbölésbe kezdett az ajtón.

Elmosolyodtam, de egy percig még nem voltam hajlandó kikecmeregni az ágyból. Csak mikor már tényleg zavaróvá vált a hangzavar, akkor rúgtam le magamról a takarót és botorkáltam az ajtóhoz. Szemeim félig begyógyulva, összehúzott szemöldökkel néztem anyura.

- Élvezted, ugye? – kérdeztem, mire anyu vidáman felnevetett és belekortyolt a kávéjába.

- Nem is képzelnéd mennyire – vágta rá puszit nyomva a homlokomra. – Egyébként jó reggelt!

- Neked is – motyogtam a fürdőszoba felé menet, hogy valami emberi külsőt varázsoljak magamra. Mit ne mondjak, nem volt könnyű dolgom. Hajam ezer felé állt, egy fél órámba került, mire egyáltalán ki tudtam fésülni, és akkor még nem is csináltam vele semmi extrát. Újabb negyed óra ment el azzal, hogy feltűzzem. Megjegyzem könnyebb dolgom lett volna, ha nem vagyok fél kómás állapotban, de abban voltam. Nem sokat aludtam éjjel, valami rosszat álmodtam, de már nem emlékeztem rá, hogy mit, csak az érzés maradt meg bennem, de azt sikeresen kiűztem gondolataimból.

Szőke, váll alá érő hajamat lágy copfba kötöttem, majd egy csattal feltűztem, hogy ne lógjon a nyakamba, és ne melegítsen. Így is őrületes forróság volt. Szeptember közepén jártunk, épp csak elkezdődött az új tanév, a tanárok elhalmoztak bennünket tanulnivalóval és információval az érettségivel kapcsolatban.

Utolsó év…

Végzősnek lenni az East High School-ban egyet jelentett az állandó bulikkal, lógással és pasizással. Nem tagadom, ebből én is kivettem a részem elég rendesen, főleg a bulikban tettem tiszteletemet, amikor csak tudtam – vagyis majdnem mindig. Nem tehetek róla, nem voltam az az otthonülős fajta, legalábbis nem túl gyakran. Ám az évfolyamtársaimmal ellentétben én tudtam magamról, hol vannak a határaim. Engem nem láttak részegen fetrengeni az árokban, sem hányni valamelyik wc-ben. Azt hiszem, ezért is volt olyan jó kapcsolatom a szüleimmel. Tudták, hogy szeretek eljárni ide-oda, de azzal is tisztában voltak, hogy nem kell aggódniuk miattam, mert felelősségteljes vagyok és megbízható. Oh, igen. Szerettem ezt a jelzőt. Apu mondta mindig. „Az én Kicsikém megbízható!”

Bár aznap ne lettem volna az! De az voltam. Amint elkészültem, és a konyhában bekaptam két falatot a müzlimből, leküzdve ellenérzéseimet a sulival és a tanárokkal szemben, eleget tettem a kötelességemnek.

Egy tökéletes állapotban lévő Toyota Yaris büszke tulajdonosának mondhattam magam, ami anyué volt, mielőtt megszereztem volna a jogsimat. Aztán mikor sikerült a vizsgám és kellő rutinra tettem szert, apuék bejelentették a nagy hírt: megkapom anyu kocsiját. A mellékes hír az volt, hogy anyu újat kap a házassági évfordulójukra, de hülye lettem volna panaszkodni emiatt. Majd kiugrottam a bőrömből, mikor először a kezembe adta anyu a kulcsokat. Az én kulcsaimat!

Végre nem kellett a fránya iskolabusszal suliba járnom, nyomorogni a sok diák között, figyelni, nehogy beleüljek egy ott felejtett rágóba vagy valami másba, amiről jobb volt nem tudni micsoda…

Emlékszem Nikki arcára, mikor megmondtam neki, hogy ezentúl én viszem suliba. Fekete szemei elkerekedtek, majd széles vigyor jelent meg a szája szélén és a nyakamba ugrott, de olyan hévvel, hogy majd’ ledöntött a lábamról.

Aznap reggel is hozzá mentem először. Nem lakott messze tőlünk, gyalog is mindössze tíz percembe került, ha át akartam ugrani hozzá, kocsival pedig szerintem még egy se volt. Be sem kellett dudálnom, valahogy mindig ráérzett, mikor érkeztem meg.

Barátnőm sokkal jobb kedvében volt, mint én. Széles mosollyal az arcán bepattant mellém és azonnal csacsogni kezdett.

- El kell mennünk vásárolni! – jelentett ki szinte köszönés helyett. – Már csak két hét van az őszi bálig és nincs egy göncöm se, amit felvehetnék.

- Tele van a gardróbod – forgattam meg a szemem, miközben kikanyarodtam a főútra.

- Tavalyi rongyokkal – vágta rá Nik felhúzott orral, miközben egyik kiszabadult tincsét próbálta visszabűvölni a copfjába. Őrületesen hosszú haja volt, ha kiengedte, leért egészen a derekáig, de nem szerette úgy hordani. Sokkal inkább vékony tincsekbe fonva, hátul összefogva egy hajgumival. Őszintén szólva, valamilyen szinten irigyeltem a haját. Mindig is tetszett a fekete, bár a szőkével sem volt túl sok problémám. Mégis, ha választhattam volna, biztosan elcserélem hajkoronámat Nikkiére.

- Rendben – sóhajtottam fel lemondóan. – Mikor akarsz menni? – kérdeztem inkább, elejét véve a további értelmetlen panaszkodásnak. Nikki elég nagy divatbolond volt, imádott vásárolni, ahová engem is mindig magával cipelt.

- Hétvégén – lelkendezett, aztán bosszúsan elhúzta a száját. – Telford tuti ma is kitalál valami eget rengető idiótaságot, amivel elcseszi a napunkat.

- Ha szerencsénk van, akkor a holnapit is – tettem hozzá szkeptikusan. Épp a hét közepén jártunk.

- Ne is mond! – fújtatott Nikki. – Viszont – fordult felém gonosz kis mosollyal a szája sarkán -, kivel mész a bálra?

Jaj, ne! Már megint! – kiáltottam fel gondolatban. Hogy sosem unja meg ezt a témát…

- Nem tudom – válaszoltam őszintén előre sejtve válaszát.

- Már alig maradt időd – húzta össze a szemöldökét. – El kell hívnod valakit, különben egyedül kell jönnöd – szörnyülködött, már a gondolattól is megborzongva.

Na jó, nekem se lett volna kedvem egyedül menni, főleg, hogy valószínűleg én lennék az egyetlen, aki pár nélkül érkezik, de nem foglalkoztatott annyira ez a bál, mint tavaly ilyenkor.

- Talán elhívom David-et – mondtam megrántva a vállam.

- David-et? – szaladt fel Nikki szép ívű szemöldöke a homloka közepéig. – David McDonell-t?

- Igen – válaszoltam.

- Megőrültél? – kérdezte felháborodottan. – Az a pasi egy gyökér!

Elnevettem magam szóhasználatán, és nem tiltakoztam. Tényleg gyökér volt. Nem is tudom, miért ő jutott eszembe. Egyszerűen csak mondani akartam valakit, hogy Nikki azt higgye, igenis gondolkozom a dolgon.

- Akkor Bob Crosbyt – kacsintottam rá, mikor megálltunk a pirosnál.

- Pfff… egyre jobb! – grimaszolt.

Való igaz, Bob nem volt épp a suli legjobb pasija. Sőt, néha még azon is elgondolkoztam fiú-e egyáltalán. Nincsenek előítéleteim az emberekkel szemben, soha nem is voltak, de ő… Külön kategória volt. Szerintem még ő maga sem tudta eldönteni melyik csapatban játszik. Egyszer fiús macsó volt, aztán másnap már rózsaszínben parádézott az iskola közepén, flörtölve mindenkivel, legyen szó lányokról avagy fiúkról.

Tavaly az egyik bulin nálam is bepróbálkozott. Külsőre nem volt rossz, sőt, egész helyesnek volt mondható, de a nyomulása nem igazán jött be. Miután lenyomta a nyelvét a torkomon, kapott tőlem egy igen erősre sikeredett jobb egyenest és betört az orra, nem szívesen jött a közelembe. A csókról pedig annyit: nem volt egy nagy élmény.

- És mi van Jack-kel? – kérdezte hirtelen Nikki, kizökkentve gondolataimból.

- Mi lenne vele? – kérdeztem vissza. – Találkoztunk párszor, de nincs semmi közöttünk.

És ez igaz is volt. Jack Smith rendes fiú volt, tisztelettudó, jól nevelt, és egy szálat sem mozgatott meg bennem. Értékeltem a kedvességét, hogy kinyitotta nekem az ajtót, lesegítette rólam a kabátot, ha arról volt szó, vagy megosztotta velem az utolsó falatot a vacsorájából, de mint pasi, a legkevésbé sem vonzott. Barátnak jobban el tudtam képzelni.

- Pedig jó srác – mondta Nikki. – És odáig van érted.

Igen, ez is igaz volt. De nem változtatott a dolgokon.

- Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint te, Nik – néztem rá komoly tekintettel.

Ő és a barátja, Eddie már vagy tíz éves koruk óta együtt jártak, ha nem régebb óta. Mikor Eddie-ék Salt Lake City-be költöztek és első nap az iskolában összetalálkoztak a folyosón, első látásra egymásba szerettek. Ami egyébként jó nagy hülyeség, hiszen akkor még azt sem tudták mi az a szerelem, de ők váltig állították mindig, hogy az az volt. Telibe találta őket Cupidó nyilacskája és a tűz azóta is lángolt közöttük.

- Ebben igazad van – mosolygott rám, és a szemében ismét megcsillant az a bizonyos fény, amit mindig észrevettem, hogy Eddie-ről volt szó. Tényleg szerette őt. – De – terelte vissza a témát gyorsan hozzám -, mindenképpen el kell hívnod valakit, ha nem akarsz egyedül menni, mint Gyagyás Haley.

- Hé! – szóltam rá rosszallóan. – Ne nevezd így!

Nikki megforgatta a szemét türelmetlenségében.

- Mindenki így hívja, mert olyan különc – mondta védekezően.

- Az még nem azt jelenti, hogy neked is be kell állnod a sorba – oktattam ki, ami egyáltalán nem tetszett neki. Összehúzta fekete ívelt szemöldökét, majd rám fintorgott. Sosem tolerálta ezt a részemet. Ő sokszor beállt azok közé, akik bántották a különcöket, mint például ez a Haley nevű lány, aki az osztálytársunk volt, de a legtöbbször csak álmodozott, mint aki nem is tudja milyen bolygón van. Nekem nem volt vele problémám, bár azt nem mondanám, hogy olyan nagyon érdekelt volna a csaj. Inkább csak ahelyett, hogy képletesen értve én is belerúgtam volna, mint a többiek, inkább próbáltam emberszámba venni őt is és elfogadni, hogy talán marslakó, de attól még vannak érzései.

- Miért nem kérdezed meg Lucast? – zökkentett vissza a valóságba barátnőm hangja, mikor már majdnem a sulinál voltunk.

- Miért hívnám el Lucast? – nevettem el magam ezen az abszurd lehetőségen.

- Talán, mert jó pasi, és mert totál beléd van esve – vágta rá Nikki magától értetődően.

- Aha, azért van úgy rákattanva a cuki kis Alyson-ra, ugye? – kérdeztem gúnyosan.

- Alyson-ra? – döbbent meg Nik és ahogy rápillantottam, láttam rajta, hogy tényleg nem tudott róla. – Úgy érted arra az üresfejű műpicsára?

Kitört belőlem a nevetés Nikki szóhasználatától. Nem volt általában egy flegma csaj, de néha azért kibújt belőle a fekete vér és akkor olyan szlenget képes volt elereszteni, amit még a New York-i Brooklyn-iak is megirigyelhettek volna.

- Igen, őrá – válaszoltam. – Már két napja össze vannak nőve.

- Ezt nem mondod komolyan! – nézett rám továbbra is hitetlenkedve. – Hová tette az eszét a hülye?

- Szerintem pont az a baj, hogy nem az eszével gondolkozik – mondtam, miközben bekanyarodtunk az iskola parkolójába.

- Miért, szerinted Alyson Hudson olyan hű, de jó nő?

- Miért, szerinted nem az? – nevettem megint. – Azt elismerem, hogy agya nincs a csajnak, de ránézésre totál dögös, még szerintem is, pedig nem a homokozóban játszom.

- Ajh, hová tetted te is a szemed… - csóválta meg a fejét Nik, de azért láttam rajta, hogy mosolyog. – Esküszöm, ti fehérek abba is belelátjátok a szexit, akiben egy szál sincs.

- Fehérek? – vigyorogtam rá. – Vérig sértettél csajszi!

- Te is, mikor dögösnek nevezted azt a ribit, aki a fél városnak megvolt! – vágta rá Nikki lazán. Megkerülte a kocsit és elindultunk az East High felé.

- Jól van, na! – adtam meg magam. – Tudod, hogy én csak rád bukom – kacsintottam rá, majd a nyakába raktam a karom, és magamhoz húztam.

- Na azért – ölelt vissza barátnőm, mikor átléptük a suli kétszárnyú bejárati ajtaját.

- Hé, csinibaba! – hangzott fel egy nevetős hang a hátunk mögül, mire megfordultunk. Természetesen Eddie volt az, aki már oda is sietett hozzánk, hogy hosszú üdvözlő puszival köszönjön élete párjának, aminek inkább nem akartam tanúja lenni, így másfelé néztem. Szépek voltak együtt, az egyszer biztos, de mikor rájuk néztem, a szívem egy kicsit összefacsarodott, amiért én egyedül voltam. Ám még mielőtt végképp eluralkodott volna rajtam ez a magány dolog, egy mézesmázos köszönés magára vonta a figyelmemet.

Lucas volt az. Egy pillanatra kikerekedett a szemem, ahogy lassú léptekkel odalépett hozzám, szája szegletében vidám kis mosollyal, miközben sötétszőke haján megcsillant a reggeli napfény. Mogyoróbarna szemei az enyémekbe mélyedtek, mikor odahajolt hozzám és lágy puszit nyomott az arcomra.

Nem is tudom min döbbentem meg hirtelen, hiszen barátok voltunk, ismertük egymást már nem is tudom milyen régóta, és addig is elismertem – legalábbis magamban -, hogy Lucas Levine a földkerekség egyik legszexisebb pasija, de aznap reggel, ott a suli aulájában, mintha egy más arcát is láttam volna. Nem csak a folyton poénkodó, állandóan flörtölő szépfiú volt, hanem egy férfikorba lépő fiatal, akinek nagy tervei vannak az életben. És valamiért én részt akartam venni azokban a tervekben.

Nyeltem egy nagyot, mikor rádöbbentem mi is fogalmazódott meg a fejemben, majd gyorsan kiűztem onnan a gondolatot. Lucas és én csak barátok voltunk és azoknak is kellett maradnunk! Téma lezárva!

- Jó reggelt! – köszönt még mindig azzal a szívdöglesztő mosolyával, ami egy kicsit megint meglódította a fantáziámat, de ismét figyelmen kívül hagytam a dolgot. Inkább visszaköszöntem neki és Nikkiék felé fordultam, akik már szerencsére befejezték szenvedélyes csókolózásukat.

Barátnőm egyből oda is lépett Luke-hoz és mutatóujjával megbökte a mellkasát.

- Te! – szólította fel, nem mintha nem tudta volna, hogy hozzá beszél. – Mi a fenét akarsz Alyson Hudsontól?

Felsóhajtottam. Még mindig itt tartunk – gondoltam magamban.

- Hát, ha én azt megmondom, te valószínűleg elpirulsz – vágta rá Luke, majd Eddire kacsintott, aki elnevette magát.

- Ti férfiak… - csóválta meg a fejét Nik. – Mi lenne, ha csak egyszer az agyatokkal gondolkoznátok, nem pedig a…

- El fogunk késni – szóltam közbe mielőtt Nikki még inkább belelovallta volna magát a témába, és már húztam is magammal barátnőmet a terem felé, ahol az első óránk volt. Még hallottam, hogy a fiúk nevetnek mögöttünk, és valahogy biztos voltam benne, hogy miután kikerültünk a hallótávolságból, részletesen meg is beszélték, mi mindent szeretne Lucas Alyson-tól. Csak azt tudtam volna, miért rándul ettől az egésztől görcsbe a gyomrom.

Az a nap dög unalmas volt! Semmi kedvem nem volt végigülni a sok idegesítő órát és hallgatni a tanárok süketelését mindenféléről, ami egy kicsit sem izgatott. Nem voltam soha egy eminens kocka, aki falja az órai maszlagot, de általában azért megpróbáltam odafigyelni, hogy otthon már ne kelljen olyan sokat tanulnom, és több szabadidőm maradjon. De most még erre se tudtam rávenni magam. Csak ültem a padban, bámultam ki a fejemből és közben arról fantáziáltam, hogy egyszerűen kisétálok a teremből, beülök a kocsimba, és meg sem állok a legközelebbi gyorsbüféig, ahol bevágok két sajtburgert, elfelejtem azt a frusztrált érzést, ami befészkelte magát a fejembe, s mely nem akart békén hagyni. Igen, tudom. Lány vagyok, a sajtburger meg igencsak magas szénhidrát tartalmú, de ez sosem szegte kedvem. Éltem-haltam érte, és meg se fordult a fejemben, hogy a kalóriákat számoljam. Szerencsémre legyen mondva, nem is nagyon volt rá szükségem. Jó alakom volt, amit a heti két alkalommal tartott futásommal tökéletesen meg tudtam őrizni.

Mikor végre kicsöngettek az utolsó előtti óráról, megkönnyebbülten fellélegeztem. Már csak Telford-ot kellett túlélnem, és várt rám a szabadság. Nikki megint a bálról hadovált nekem, mikor végigmentünk a folyosón a töriterem felé, de alig jutottak el hozzám a szavai. Komolyan mondom, egyfajta immunitást alakítottam ki aznap a bál téma ellen.

- Mi gondoltok mit fog ma a nyakunkba sózni a Vaskalapos barom? – lépett közénk Eddie és mindkettőnk vállát átkarolta.

„Szegény” William Telford tanár urat ilyen nem túl kedves becenévvel emlegettük a háta mögött, mert olyan egy karót nyelt volt szerencsétlen flótás, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Nem elég, hogy amerikai történelmet tanított, még az iskolai pszichológus is ő volt. Még emlékszem mikor elkezdtük a sulit, mindenkinek el kellett töltenie vele egy órát az irodájában, hogy felmérje a mentális állapotunkat. Olyan hülyeségeket kérdezett, hogy majd’ kitéptem tőle a hajam és már alig vártam, hogy leteljen az időnk. Szerencsémre nem hívott vissza kezelésre, mint néhány szerencsétlenül járt évfolyamtársamat, akiket havi egy kötelező beszélgetésre ítélt. Nem is tudom, mit tettem volna, ha én is közéjük kerülök. Lehet, azóta már tényleg bediliztem volna. Vagy javítóban lennék, mert megpróbáltam volna megölni a Vaskalapos barmot! Tényleg kibírhatatlan volt.

- Remélem, csak ledarálja az anyagot, aztán elenged minket, mert nincs most türelmem hozzá – vágtam rá gondolkozás nélkül, amit azonnal meg is bántam.

Nikki és Eddie, mintha csak összebeszéltek volna, felém fordultak.

- Baj van? – kérdezte Nik, mire megráztam a fejem.

- Nincs, csak fáradt vagyok – vágtam rá félig őszintén. – És Telford még a legjobb napomon is fel tud dühíteni.

- Nem vagy vele egyedül – lépett mellénk Lucas bekapcsolódva a beszélgetésbe.

- Jaja, ő mindenkit képes kihozni a béketűrésből – vágta rá Eddie.

A terem már majdnem tele volt, alig két perc, ha maradt az óra kezdetéig. Megszokott dolog volt, hogy a tanár úr pontosan akkor lép majd be, mikor megszólal a csengő. Néha eltűnődtem rajta, vajon az ajtó mellett áll és várja, hogy becsöngessenek, vagy hogy a fenében tud olyan tökéletesen időzíteni? Az a pasi kész rejtély volt.

- Hé, MW – érintette meg Lucas a karomat. A padja pont az enyém mellett volt, csak egy kicsit kellett oldalra dőlnie, hogy elérhessen.

- Ne nevezz így! – vágtam rá automatikusan. Ő volt az egyetlen, aki MW-nek szólított – a Megan Wallace monogramja miatt -, ami legtöbbször az agyamra ment, de őt a legkevésbé sem érdekelte. Így volt ez most is. Figyelmen kívül hagyta kérésemet, és csak mondta a magáét.

- Mi van veled ma? – kérdezte. Rápillantottam. Szemöldökeit összehúzta és úgy láttam aggódik, csak azt nem tudtam, miért. Nem voltunk mi olyan közeli barátok.

- Semmi. Miért, mi lenne? – válaszoltam.

- Szótlan vagy – vágta rá továbbra is az arcomat tanulmányozva.

- Csak rosszul aludtam – ismertem be. – Nem is akartam ma suliba jönni.

- Biztos, hogy csak ennyi? – kérdezett tovább.

- Igen anyuci, nyugodj meg – válaszoltam gunyorosan, mire kaptam egy elégedetlen szájelhúzást, de legalább már nem faggatott tovább. Visszaült a helyére, méghozzá pont abban a pillanatban, mikor felhangzott az óra kezdetét jelentő csengő és megjelent Telford.

Vastag, fekete keretes szemüvege olyan volt, mint egy szódásszifon alja, sötét hajára pedig ráfért volna egy alapos mosás, és akkor ősrégi, kifakult ruháit még nem is említettem. Kolosszális csődtömeg volt az egész megjelenése. Nem is csodálkoztam annyira, hogy néhány hónapja elhagyta a felesége. Sőt, inkább az volt a meglepő, hogy vagy húsz évig együtt éltek és lett két gyerekük. Na jó, erre inkább nem kellett volna gondolnom! Már így is rémes hangulatom volt, de ha még elképzeltem, amint Telford épp gyereket csinál, még egy hányingerrel is meg kellett küzdenem, hogy a mentális egészségemről ne is beszéljek.

Türelmetlenül néztem fel a fali órára, amin esküszöm, olyan lassan vánszorgott a mutató, mintha direkt velem szórakozna. Közben Telford elkezdte lökni a dumát a Függetlenségi háborúról – amit megjegyezném, már tavaly is vettünk -, én pedig fogtam és kikapcsoltam az agyamat, várva a megmentő csengőre.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire már csak öt perc maradt, amit a Vaskalapos barom egy bejelentésre szánt.

- A hétvégére tanulmányi kirándulást szervezek a végzős évfolyam számára – mondta mély hangján. – Péntektől egészen a következő hét keddig fog tartani. A szállás már le van foglalva, az igazgató úr is tud róla. A megjelenés nem kötelező, de mint az iskola pszichológusa úgy gondolom, jót tenne számotokra. Kiosztom a tudnivalókat, amit otthon megbeszélhettek a szüleitekkel. Csakis engedéllyel vehettek részt a kiránduláson, amit holnap be kell mutatni. Akkor majd megbeszéljük a többit. Őrülnék, ha mindenki eljönne.

Utolsó mondatától valamiért kirázott a hideg. Olyan furcsának tűnt nekem az egész arckifejezése, hogy mosolygott – pedig nem sűrűn láttam mosolyogni az utóbbi években -, de ahogy észrevettem, rajtam kívül senkinek sem tűnt fel.

Osztálytársaim teljesen rápörögtek a témára. Főleg Nikki, aki a parkolóba menet végig lelkendezve beszélt arról, mennyire jó lesz kicsit kiszakadni a megszokott környezetből. Nem csodálkoztam rajta, amilyen őrültekháza volt náluk állandóan. Húgai, Jessie és Jenny állandóan rajta lógtak, míg bátyja folyton irányítani akarta. Szülei próbáltak neki egy kis mozgásteret biztosítani, de három testvér mellett, nem nagyon sikerült.

- És az sem egy utolsó dolog, hogy nem kell attól tartanom, épp akkor nyitnak be a szobámba, mikor Eddie-vel épp benne vagyunk a dolgokban – mondta, amivel ismét mosolyt csalt az arcomra. – Jaj, már alig várom. Olyan jót fogunk bulizni, mint még soha!

Ettől a kijelentéstől még én is felvidultam. Rám is fért már egy kis bulizás, ahol nem kellett arra gondoltam kivel menjek, mit vegyek fel, stb… Csak elengedni magam, táncolni, flörtölni egy kicsit és jól szórakozni.

Igen, már alig vártam ezt a kirándulást!