2. fejezet - Túl hosszú út

Sziasztok!

Meghoztam a második fejezetet, ami remélem legalább annyira tetszeni fog, mint az első.:)

Nagyon várom a komikat!:) Jó olvasást mindenkinek!:)

- Mindent bepakoltál, Kicsim? – kérdezte anyu, mikor a bőröndömet lecipeltem az emeletről, miután egy jó két órán keresztül válogattam a ruháimat.

- Nem, azt hiszem a fél ruhatáramat fent hagytam! – játszottam a rémültet, mire anyu megforgatta a szemét és legyintett.

- Hogy te milyen szeleburdi vagy ma! – mondta mosolyogva.

- Ugyan, hagyd azt a gyereket – kapcsolódott be apu is, belépve az előszobába. – Fiatal még, most szórakozzon, mint tíz év múlva.

- Kösz, apu! – dobtam neki egy puszit, aztán elindultam, hogy kicipeljem a roskadásig megpakolt bőröndöt a kocsimig, de apu volt olyan lovagias, hogy átvegye tőlem ezt a megterhelő feladatot.

- Hagyd csak, majd én – mondta, és azzal már el is tűnt.

- Nem akarsz enni valamit az út előtt? – kérdezte anyu a konyha felé menet.

- Nem igazán – válaszoltam. – Inkább majd útközben.

- Ahogy gondolod. Itt van pár szendvics, direkt neked készítettem őket. Van benne paradicsom is, ahogy szereted.

- Jaj, anyu! – léptem oda hozzá, hogy átöleljem. – Igazán nem kellett volna fáradnod vele.

- Nem fáradtság – szorított magához. – Szívesen gondoskodom rólad, tudod.

Persze, hogy tudtam. Főleg, hogy csak én voltam nekik. A születésem után nyolc évvel, lett volna egy kistesóm, de volt valami komplikáció a második hónapban, amiért nem tarthatták meg a picit. Nem igazán emlékeztem már tisztán azokra a napokra, hetekre, csak annyi maradt meg belőlük, hogy a szüleim nagyon szomorúak voltak és sokat sírtak, ami megrémített engem, mert nem értettem még, mi is történt. Aztán a dolgok szép lassan lenyugodtak és minden visszatért a normális kerékvágásba, azzal a különbséggel, hogy azóta mintha jobban odafigyeltek volna rám, mint azelőtt. Sosem szenvedtem hiányt semmiben, de mikor elveszítették a tesómat, még inkább én lettem a szemük fénye.

- Tudom és köszönöm – sóhajtottam fel, aztán még egy percig ölelgettem az én drága anyukámat, és csak utána húzódtam el. Az órámra néztem. – Lassan indulnom kellene – mondtam.

Anyu bólintott, bár láttam szemeiben könnyek csillognak. Nem szerette a több napos kirándulásokat, hiába voltam már majdnem tizennyolc éves. Mindig nehéz szívvel engedett el rájuk, és amikor csak tudott, rám telefonált, hogy megbizonyosodjon a hogylétem felől.

- Minden rendben lesz anyu! – mondtam neki. – Nagylány vagyok már, tudok magamra vigyázni.

- Tudom, Kicsim – simogatta meg az arcomat.

- És egyébként is – folytattam. – Ott lesznek a többiek is. Vigyázunk egymásra.

- Örülök, hogy Eddie is ott lesz, meg a többiek – mondta és láttam rajta, hogy ez tényleg megnyugtatja egy kicsit. Ezer éve ismerte Eddie-t, annyit lógott nálunk Nikki-vel együtt. Mindig is kedvelte, mert tisztelettudó volt, és mert már tíz éves korában is látszódott rajta, mennyire rajong Nikkiért. Anyu pedig kifejezetten értékelte, ha egy fiú így ki tudta mutatni az érzéseit.

Ezzel ellentétben Lucas-szal voltak fenntartásai. Komolytalannak tartotta és való igaz, az is volt. Bár azt hiszem, leginkább akkor vágta el magát anyunál, amikor a tizennegyedik szülinapi bulimon rácsapott a fenekemre, aminek anyu puszta véletlenségből szemtanúja volt és csak a vendégekre való tekintettel nem rángatta el a közelemből a fülénél fogva. De mikor vége lett a bulinak, igencsak keményen elbeszélgethetett vele, mert azóta Luke olyan illemtudó volt, ha anyu is a közelben volt, mint egy eminens. Sosem tudtam meg, mit mondott neki, pedig nagyon kíváncsi voltam rá mindig.

- Betettem a csomagtartóba, Meg – jött be apu, visszarántva merengésemből. Hirtelen nem is esett le, miről beszél, aztán beugrott. Persze, a bőrönd.

- Oké, köszi.

Gyorsan odaszaladtam hozzá, hogy nyomjak az arcára egy búcsú puszit, aztán felkaptam a szendvicses zacskót és már rohantam is. Még Nikkit is fel kellett vennem.

Barátnőmre szerencsére ezúttal sem kellett várnom. Két hatalmas bőröndöt húzott maga után, minek láttán hitetlenkedve csóváltam a fejem.

- Ezt nem hiszem el! – mondtam neki. – Csak négy nap lesz. Maximum öt. Te meg körülbelül két hétre pakoltál.

- Csajszi, egy lány sosem lehet elég felkészült! – nézett egyenesen a szemembe azokkal a sötét íriszeivel, és teljesen komolyan gondolta minden egyes szavát. – Gondolni kell arra, hogy lesz medencés buli, tehát kell fürdőruha. Eshet az eső, tehát kell hosszú nadrág, és termópulcsi. Eddie megkérheti a kezem, amire estélyi dukál.

- Úristen! – nyögtem fel nevetve, majd inkább visszaültem a kormány mögé és megvártam, míg beszenvedi a csomagjait hátra egyedül. Ennyi sületlenséget…

- Indulhatunk? – tudakoltam, mikor helyet foglalt mellettem.

- Naná! – vágta rá lelkesen, mire beindítottam a motort és kigördültünk a felhajtójukról.

Még mikor elindultam otthonról, bekapcsoltam a rádiót, amin most Nikki feljebb tekerte a hangerőt és énekelni kezdett. Állati klassz hangja volt, kicsit mély, de szerettem hallgatni. Aztán mikor egy olyan részhez ért a zene, ami kicsit lágyabb volt, én is bekapcsolódtam, és egészen a suliig énekeltünk. Őrülten jó kedvem volt. Nem is tudom mikor éreztem magam utoljára annyira felszabadultnak. Ám ez azonnal el is múlt, mikor megérkeztünk a parkolóba… ami üres volt! Csak az üres kocsik álltak benne.

- Mi a franc? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel.

Észrevettem egy kocsit majdnem középen, ami egy nagyon is ismerős kocsi volt, és egy még ismerősebb alak dőlt az oldalának: Lucas Levine!

- Jaj, elfelejtettem mondani – kezdett bele Nikki, tettetve, hogy akkor jut eszébe. – Túl sokan voltunk, ezért néhányunknak kocsival kell felmenni a szállodához. Luke pont ott volt, mikor Telford mondta, és azonnal lecsapott a lehetőségre.

Hitetlenkedve néztem barátnőmre, miközben leállítottam a motort nem messze Luke istenverte terepjárójától.

- Ezt most nem mondod komolyan, ugye? – kérdeztem dühösen, mire Nikki beharapta az alsó ajkát és láthatóan tényleg rájött, mennyire nem örülök ennek a váratlan fordulatnak. – És hol vannak a többiek?

- Szerintem már elindultak – válaszolta barátnőm megszeppenve. Ilyet se sűrűn láttam tőle, de abban a pillanatban ez nem is igazán hatott meg.

Nem tudom, mi zavart jobban. Hogy a beleegyezésem nélkül szervezték le így ezt az egészet, vagy az, mennyire megdobbant a szívem, hogy néhány óráig egy kocsiban leszek Lucas-szal. Mindegy is, nem akartam, hogy bármi is elcsessze a kedvem. Bulizni indultam, bulizni is fogok!

Fújtattam egyet, majd kinyitottam a kocsiajtót. Luke pont akkor ért oda.

- Na végre, már azt hittem sosem bukkantok fel! – mondta vigyorogva, mire felemeltem a kezem, hogy elhallgattassam.

- Ne most! – jelentettem ki, mire elégedetten felnevetett és követett a csomagtartóig. – Egyedül is elbírom, köszi – morogtam, mikor el akarta venni tőlem a bőröndömet.

- Ugyan már MW, ne legyél ilyen durci – vigyorgott rám, mint a vadalma, ami egyszerre hatott rám izgatóan és öntött el tőle a méreg.

- Ne nevezz így! – csattantam fel, de ez egy cseppet sem szegte kedvét. Egyszerűen kivette a kezemből a bőröndöt és a kocsija felé vitte.

Közben megjelent Eddie is, aki mosolyogva szemlélte Nik elmebeteg ruhamániáját és segített neki Luke Mitsubishi L200-asához vinni őket. Nem mondom, nagyon bejött ez a kocsi már attól a pillanattól fogva, hogy Lucas pár hónapja megkapta a tizennyolcadik születésnapjára. Egyszerűen vonzotta a szememet, annyira tetszett, pedig nem vagyok egy nagy autómániás.

Miután mindenki bőröndje a platós csomagtartóban volt, odamentem a kocsimhoz, hogy bezárjam és beüzemeljem a riasztót is. Mire végeztem és visszamentem, Nikki és Eddie már elfoglalták a hátsó ülést, így kénytelen voltam az anyósülésre bemászni, persze Lucas mellé, aki elégedetten vigyorgott továbbra is.

Istenem, csak ezen legyünk túl! – sóhajtottam fel gondolatban, mikor bekapcsoltam a biztonsági övemet.

- Zenét, hölgyem? – kérdezte Luke, és válaszra sem várva, bekapcsolta a csúcs-szuper CD lejátszóját, mire feldübörgött egy ismert rock-szám.

- Ennél jobb nincs? – kérdeztem csak ezért is, pedig egyébként szerettem a Nightwish-t.

- Ennél jobb? – nevetett fel. – Hova már ennék jobbat?

- Hm… - húztam el a számat, aztán az ablak felé fordultam.

- Nagyon dühös vagy emiatt? – jött a kérdés néhány perc hallgatás után, miközben a város utcáin száguldottunk végig.

- Kellene? – kérdeztem továbbra is kifelé bámulva.

- Nem akartam elrontani a kedved – mondta furcsán komolyan csengő hangon, amire már muszáj voltam rá nézni. Arca is komolynak tűnt, akárcsak sötét tekintete. – Arra gondoltam, a kocsim talán kényelmesebb, mint az a fránya iskolabusz.

Néhány másodpercig nem válaszoltam, kíváncsi voltam, vajon csak játszik velem megint, mint már oly sokszor, vagy ezúttal tényleg felnőttként viselkedik. És csodák csodájára, az utóbbi tűnt valósnak.

- Nem haragszom – mondtam végül. – Csak nem szeretem, ha helyettem döntenek.

- Ezt megértem – vágta rá egy pillanatra felém fordulva. – Mikor Telford megemlítette, gondolkozás nélkül lecsaptam a dologra, mert semmi kedvem nem volt nyomorogni a buszon a sok idióta között. És az is biztos volt, hogy Eddie velem jön, vagyis Nikki is, vagyis te is – magyarázta, amiben volt logika, lévén, Eddie és ő legalább olyan jó barátok voltak, mint mi Nikkel. Ha az ő szemszögéből néztem a helyzetet, igazat adtam neki. De!

- Attól még szólhattatok volna előre – mondtam. – Úgyis veletek jöttem volna, mert ha hiszed, ha nem, én sem szeretem ám jobban azt a sárga ócskavasat, mint te.

Megmosolyogta szavaimat, ami engem is mosolyra késztetett.

- Igazad van, sajnálom – adta be a derekát, ami elgondolkoztatott egy percre.

- Miért vagy ilyen figyelmes velem? – kérdeztem önkéntelenül, majd mikor rájöttem, mi hagyta el a számat, gyorsan magyarázkodni kezdtem. – Mármint úgy értem, nem igazán szoktál bocsánatot kérni. Amennyire én tudom.

Ismét felnevetett, ami még így a rock aláfestéssel is varázslatosan szólt. Istenem… Mintha melengette volna a lelkem, hogy nevetni hallom.

- Azért nem szoktam bocsánatot kérni, mert nem szoktam tévedni sem, amiért szükség lenne rá – mondta.

- Öntelt vagy! – csaptam le rá félig dühösen, félig nevetve. Furcsa, hogy az utóbbi időben folyton ilyen ellentmondásos érzéseket váltott ki belőlem.

- Csak realista – kacsintott rám, majd visszafordult az út felé. Közben már majdnem elhagytuk a várost.

- Vagy csak nagyképű! – vágtam vissza csak azért is, nehogy már az övé legyen az utolsó szó.

- Vagy csak tökéletes és mellé szerény! – kontrázott rá.

- Kac-kac, de vicces valaki – forgattam meg a szemem. Hihetetlen volt ez a pasi, de komolyan.

- Jaj MW, néha olyan szúrós vagy mint egy pokróc, máskor meg olyan lágy, mint egy kisangyal – sóhajtott fel. – Egyszerűen nem tudok rajtad kiigazodni, pedig hidd el, keményen próbálkozom.

Szavai először pofonként értek, mert én nem így láttam saját magamat, de miután az ő szemével néztem magamra, a viselkedésemre, igazat kellett adnom neki. Ellentmondásos voltam vele, de erről nem tehettem. Én magam sem tudtam soha, hogy hányadán is állunk. Mikor megismerkedtünk, mindketten gyerekek voltunk és ő folyton engem piszkált. Húzgálta a hajamat, megdobált homokkal, ilyesmi. Aztán mikor elkezdtünk felnőni, akkor meg hirtelen, mint aki száznyolcvan fokos fordulatot vett, kedves volt hozzám, megdicsérte a ruhám, meglepett csokival, ám én már nem tudtam megbízni benne a gyermekkori sérelmek miatt. Mindig vártam, hogy mikor fog újra bántani valamivel, ezért távolságot tartottam tőle. Az is megfordult a fejemben, hogy minden kapcsolatot megszakítok vele, de akkor már ott volt Eddie és Nikki, az összetartó kapocs közöttünk, és nem tehettem meg, hogy semmibe veszem. Így jutottunk el ehhez a macska-egér játékhoz, amit már idestova négy éve játszottunk egymással.

Nem akartam mindezt elmondani neki és feltárni vele együtt a lelkem egy részét, melyet megfogadtam, örökre elrejtek előle, így inkább eltereltem a témát.

- Miért hívsz folyton MW-nek, mikor tudod, hogy mennyire nem szeretem?

Igaz, csak oldalról láttam az arcát, de az nem kerülte el a figyelmemet, hogy milyen bosszús lett a terelés miatt.

- Mert szeretem mikor mérges vagy – válaszolta mégis.

Éreztem, hogy ingoványos talajra érkeztünk, ahonnan jobb volt gyorsan visszafordulni, ha nem akartam belemenni nagyon a lélek feltárása dologba. Görcsösen próbáltam keresni valamit, amivel végképp elejét vehetem a továbbiaknak, de persze semmi nem jutott eszembe. Végső elkeseredésemben és ijedtemben a visszapillantó tükörbe néztem, hogy lássam Nikki és Eddie milyen képet vágnak beszélgetésünket hallva, ám nem kellett volna emiatt aggódnom. Barátaink ugyanis olyannyira elmélyültek egymásban – szó szerint -, hogy se nem láttak, se nem hallottak semmit sem.

- Ezt most nem mondjátok komolyan, ugye? – kérdeztem jó hangosan, hogy eljusson a tudatukig, hogy bizony hozzájuk beszélek. – Egész úton ezt akarjátok csinálni?

Luke belenézett a tükörbe és megint elnevette magát, miközben fejcsóválva vezetett tovább. Ezek szerint ő is elfelejtette, hogy nem vagyunk kettesben, nagyszerű – gondoltam.

- Mi bajod? – kérdezte Nikki a hátam mögül. – Nem csináltunk semmi rosszat, csak csókolóztunk.

- Aha és még tíz perc és már nem csak csókolóztok – mutattam rá a nyilvánvalóra. – Olyanok vagytok, mint a begerjedt tinik.

- Talán, mert begerjedt tinik vagyunk? – vágott vissza Eddie kuncogva. – Egyébként meg nyugi Meg, nem vagyunk naturalisták.

- Remélem is, mert még szükségem van a látásomra!

- Na, ki is a vicces ma? – kacsintott rám Luke, amit nem bírtam megállni mosolygás nélkül.

Elvettem a papírzacskót a műszerfalról, ahová dobtam mikor beszálltam, és kivettem belőle egy szendvicset, majd hátra nyújtottam.

- Inkább egyetek valami táplálót is egymáson kívül – mondtam.

Nevetve elvették és a hangokból ítélve, rá is vetették magukat.

- Éhes vagy? – kérdeztem Lucast.

- Mint a farkas – válaszolta, mire kibontottam neki az egyik szendvicset, hogy vezetés közben meg tudja enni, majd a kezébe adtam. Mikor összeértek az ujjaink, furcsa bizsergést éreztem a gyomromban, ami nagyon hasonlított arra, amit Taylor-ral éreztem, még a kapcsolatunk elején. Az exem, Taylor Dustin egy évvel volt idősebb nálam, és én tizennégy éves voltam, amikor elkezdtünk randizni. Aztán három évvel és egy viharos szerelemmel később rájöttünk, hogy mi ketten nem egymásnak lettünk teremtve. De amikor elkezdtünk találkozgatni, ugyanezeket a verdeső szárnyakat éreztem a hasamban, mint most, amit én a szerelemnek tulajdonítottam akkor, de most… Lucas-ról volt szó. Akibe NEM voltam szerelmes!

- Hm... – sóhajtott fel elégedetten, mikor beleharapott. – Anyukád szendvicse?

- Igen – bólintottam próbálva visszazökkenni az életbe a totális álomvilágból.

- Imádom! – lelkendezett Luke tele szájjal, de azért újabb falatot vett magához Arca teljesen kikerekedett, ahogy azt a töménytelen mennyiséget beletömte, és közben olyan jóízűen rágott, amitől nekem is megjött a kedvem. Kibontottam én is egyet, és el kellett ismernem, anyu ezúttal is tökéletes munkát végzett. Pont annyi volt mindenből, amennyi kellett.

Mire a negyedét megettem, Luke leküldte az egészet és olyan elégedetten nyalta meg a száját, hogy automatikusan felé nyújtottam az enyémet.

- Kéred? – kérdeztem.

- Nem, köszi – mosolygott rám. – Edd csak meg nyugodtan.

- De nem vagyok éhes – hazudtam, magam sem értem, miért. Egyszerűen csak boldoggá akartam tenni még akkor is, ha csak egy szendvicsről volt szó.

- Biztos? – kérdezte gyanakodva, mire bólintottam és a kezébe nyomtam. Nem tiltakozott tovább, azt is leküldte, amit én végtelen és egyben rémítő elégedettséggel szemléltem.

Nem tagadom, megijedtem ettől az egésztől, mert nem akartam gyengéd érzelmeket táplálni Luke iránt, főleg tudva, hogy Alyson-nal kavar. Éppen ezért, inkább támadásba kezdtem, mielőtt még komolyan elfajulnak a dolgok közöttünk – legalábbis részemről.

Akár egy isteni közbeavatkozás, megcsörrent a telefonja. Rápillantott a kijelzőre, majd ahelyett, hogy felvette volna, kinyomta és vezetett tovább. Arcán nem láttam semmit, ami magyarázattal szolgált volna és már épp meg akartam kérdezni, hogy ki volt az, amikor újra csörögni kezdett és ő ismét nem fogadta a hívást.

- Ki az? – kérdeztem most már.

- Alyson – válaszolta, amitől hirtelen felment bennem a pumpa.

- Akkor miért nem veszed fel? – kérdeztem. – Biztosan hiányzol neki.

- Mert ő nekem egyáltalán nem hiányzik – vágta rá olyan egyszerűen, mintha csak azt mondta volna, hogy kétszer kettő négy.

- A barátnőd, nem? – ütöttem tovább a vasat.

- Azt azért nem mondanám – tiltakozott azonnal.

- Áhá, szóval arra jó, hogy lefektesd, de arra már nem, hogy felvedd a telefont, ha hív – összegeztem dühösen. – Értem.

- Jesszusom! – kiáltott fel Luke felém kapva a fejét. – Te meg miről beszélsz?

- Miért, talán nem így van? – szegeztem neki a kérdést.

- Nem, egyáltalán nem így van! – vágta rá indulatosan.

- Tudod mit? Nem tartozik rám – mondtam ismét az ablak felé fordulva. – A te dolgod, azt csinálsz, amit csak akarsz.

- Mi a fene ütött beléd ilyen hirtelen? – kérdezte. – Látod, erről beszéltem az előbb. Nem lehet rajtad kiigazodni!

- Nem is akarom, hogy kiigazodj rajtam! – vágtam vissza. – Alysont kellett volna helyettem elhoznod.

- Direkt nem szóltam neki, mert örültem, hogy tudunk kicsit beszélgetni, de látom, veled nem lehet! – csapott a kormányra idegességében és még szemei is szikrákat szórtak, mikor rám nézett. – Nem is tudom, hogy juthatott ez az eszembe. Még hogy Megan Wallace életében egyszer közel engedjen magához…

Elhűlve hallgattam miket vág a fejemhez, majd mikor felocsúdtam az első döbbenetből, iszonyúan dühös lettem.

- Miért engednélek közel magamhoz, mikor egy megbízhatatlan nőcsábász vagy, aki a fél sulira rámászott? – kiabáltam. – Jobb, ha most tisztázzuk. Én sosem leszek egy közülük! Világosan fogalmaztam?

Olyan hirtelen rántotta oldalra a kormányt, amitől nekiestem az ajtónak még úgy is, hogy be voltam kötve. Lehúzódott az út szélére, majd paprikavörös fejjel és villámokat szóró szemmel felém fordult.

- Nem is akartam, hogy egy legyél közülük, mert én annál téged sokkal többre tartottalak, de úgy néz ki, félreismertelek! – sziszegte az arcomba. – Még mindig az a gyerekes kislány vagy, aki mindig is voltál, és már bánom, hogy elhoztalak erre a kurva útra!

Esküszöm még a tüdőmben is bent rekedt a levegő, ahogy bámultam rá kerek szemekkel és egyszerűen nem tudtam mit mondani. Úgy éreztem magam, mint akit nyakon locsoltak egy vödör hideg vízzel. Nyers szavaitól még a dühöm is elpárolgott, mintha soha nem is lett volna, és egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogyan tovább. Nem akartam veszekedni, nem akartam még jobban felbosszantani, főleg, hogy vezetett, és már így is láttam mennyire remeg a keze, de bocsánatot se tudtam kérni, mert nem éreztem magam hibásnak. Legalábbis nem annyira. Persze, nem kellett volna kiabálnom vele Alyson miatt, de annyira elborult az elmém, ha csak rágondoltam, hogy ők ketten… És ez az új keletű vonzalom is, amit elkezdtem táplálni iránta, teljesen összezavarta a fejemet.

Úgy láttam vár valami válaszra, de azt abban a pillanatban nem adhattam meg neki, ezért inkább elfordultam tőle és kibámulta az alattunk elterülő tájra. Már a hegyekben voltunk, talán egy fél óra lehetett hátra az útból, így már elég magasan voltunk ahhoz, hogy a táj csodás legyen. Kár, hogy alig láttam belőle valamit, szemeim ugyanis azonnal könnybe lábadtak, de a sírást még véletlenül sem engedtem felszínre.

Fél perccel azután, hogy elfordultam tőle, ismét felbőgött a motor és visszatértünk az útra. A csöndet, ami a kocsiban uralkodott, esküszöm, szinte vágni lehetett volna. A veszekedésünk közben Luke kikapcsolta a zenét, és nem is kapcsolta vissza, így semmi nem volt, ami kitöltötte volna az űrt. És ami még inkább feltűnt, az a hátunk mögül érkező semmi volt. Nikki és Eddie olyan csendben voltak, mint akik ott sincsenek. Nem hallottam cuppogást, se semmi mást, ami arra utalna, hogy még mindig egymásba vannak feledkezve. Nem! Valószínűnek tartottam, hogy kiabálásunk kellőképpen kizökkentette őket meghitt pillanatukból és azóta sem nagyon tudták, hogy mit tehetnének. Megértettem őket, senki sem szeret tanúja lenni valaki más veszekedésének. Főleg nem akkor, ha történetesen mind a két félnek ugyanolyan jó barátja volt a két kakaskodó.

Istenem, őrülten hosszúnak tűnt az a fél óra, ami még hátravolt.