Epilógus - Második igen!

Sziasztok!

Na, elérkeztünk az utolsó fejezethez! Sírok és nevetek egyszerre… :D

Köszönöm mindenkinek, aki végigolvasta a Kirándulás a pokolba című történetemet!!! Hálás vagyok minden komiért és szavazatért, amit kaptam!:)

Készítettem nektek egy kis videót így a végére… Nem lett egy nagy szám, de szívem-lelkem benne van.:)

Azért választottam pont ezt a zenét, mert ez olyan MW-s…:P

 És ne feledjétek, ezzel egy időben elindul az új törim, egy Fekete Tőr Testvériség fanfic, aminek a címe: Valóra vált szerető!

Jó olvasást mindenkinek és nagyon várom a komikat!!:)

Egy hatalmas ásítás után voltam csak hajlandó kinyitni a szemem. A világos falakról visszaverődött a függöny résein beszűrődő napfény, amitől az egész hálószoba vakítóvá vált, akárcsak a mennyország. Pont azért szerettem annyira ott felébredni.

Tekintetem az éjjeliszekrényen álló ezüstkeretes fényképre vándorolt, melyen három alak volt látható, amint épp a tengerparton sétálnak. Lucas rövid, sötétszőke haját ezer felé fújta a sós szellő, és az én lófarokba kötött tincseim is vadul szálltak a hátam mögött. A közöttünk álló, apró kis csoda fülig érő szájjal mosolygott és integetett a kamerába. Fél éve készült a kép, a karácsonyi nyaraláson, ahol az egész család – beleértve a szüleinket is – felkerekedett, és egy hetet a tengerparton töltöttünk. Ma is elmosolyodom, ha visszagondolok arra a néhány napra. Kellőképpen kiszakadhattunk a mindennapok körforgásából, és vígan lógattuk a lábunkat a nagy semmittevés közben. Szükségünk is volt rá… Luke-nak még hátra volt néhány éve az orvosiból – bár nem a Harvardra járt, hanem az állami egyetemre -, én pedig épp befejeztem az első könyvem, ami egész nagy sikert aratott az olvasók körében, bár azért a bestseller listára nem kerültem fel. De már az is tervbe volt véve…

Hátamra fordultam és felfelé kunkorodó szájjal szemléltem a plafont, miközben arra gondoltam, milyen tökéletes az életem. Évek óta ez volt az első reggel, amikor egyedül ébredtem fel széles franciaágyunkban, ám ezúttal megvolt az oka annak, hogy Luke házon kívül töltötte az éjszakát.

Izgatottan gondoltam rá, mi minden fog történni aznap, mikor hirtelen kivágódott a hálószoba ajtaja – azonnal vigyáz ülésbe vágtam magam - és egy kisebbfajta tornádó söpört be – ami egyenesen felém tartott.

- Ma lesz az esküvő! Ma lesz az esküvő! – kántálta, majd mikor végre felpattant az ágyra, a nyakamba vetette magát. A lendület letarolt és visszahanyatlottam a párnámra, fölöttem egy csupa vigyor angyalkával.

- Neked is jó reggelt – mosolyogtam rá, és kisimítottam a szemébe hulló világosbarna tincseket.

- Szia, mami – vigyorgott, majd az arcát a mellkasomra fektette és kényelmesen elhelyezkedett.

Alig egy héttel korábban ünnepeltük az én drága kis Michaelám negyedik születésnapját. A parti témája persze a hercegnők voltak, élén Hamupipőkével és A kis hableánnyal. A kis manócska most is a születésnapjára kapott hercegnőmintás pizsamáját viselte – mint minden éjjel azóta. Haja kócos volt az alvástól, és ahogy elnéztem, rendesen összegubancolta az egészet. Olyan volt, mint egy szénaboglya – már előre féltem a kibogozásától és az azzal járó elmaradhatatlan hisztitől.

- Jól aludtál, Kincsem? – kérdeztem. Magunkra húztam a takarót és alatta a hátát kezdtem simogatni, mire felemelte a fejét és kis kezeivel a mellkasomra támaszkodott, hogy a szemembe tudjon nézni. Nyakából lelógott az ezüstlánc, amit a születésekor kapott, és amin egy kis pentagram medál lógott. Nem mertük megkockáztatni, hogy védtelenül hagyjuk a szemünk fényét, akárcsak a családunk többi tagját, így kitaláltuk Luke-kal, hogy amolyan „családi szimbólummá” kiáltjuk ki a védő amulettet, és mindenkit rávettünk a viselésére. Bár voltak, akik nehezebben mentek bele a dologba – apu és Mr. Levine -, de mára már mindenki napi rendszerességgel hordta, ami igencsak megnyugtató volt.

- Aham – válaszolta a lányom.

- Igen – javítottam ki reflexszerűen.

- Igen – ismételte utánam. – Azon gondolkoztam, mit csinálhat most apuci?

- Alighanem még alszik – mosolyodtam el. – Amit nekünk is kellene.

- De hát ma lesz az esküvő – ráncolta össze a szemöldökét.

- Bizony – bólogattam. – Ma lesz az esküvő.

- Akkor miért nem készülődünk még? – kérdezte csodálkozva.

- Mert még ráérünk – vágtam rá. – Szóval aludjunk még egy kicsit, mit szólsz?

- Nem akarok aludni – tiltakozott azonnal.

- Akkor mit szeretnél csinálni helyette? – kérdeztem elgondolkozó arcot vágva, majd hirtelen legördítettem magamról és fölé kerekedve csikizni kezdtem, ahol csak értem. Leginkább az oldala és a nyaka volt csiklandós, így oda koncentráltam, miközben Michaela fülsértően kacagott és próbált kitérni a kezem elől, de nem hagytam neki.

- Mamiiiii… - próbálkozott.

- Te nem akartál aludni – nevettem, folytatva a „kínzást”.

- Mi ez a ricsaj kora reggel?

Az új hangra hátrafordultam az ajtóhoz. Nikki volt az. A vendégszobában töltötte az éjszakát, hogy figyeljen a keresztlányára, míg én szépre alszom magam a nagy napra.

- Szerinted? – kérdeztem tőle nevetve. – Beszállsz?

Barátnőmnek több se kellett, máris mellettünk termett, aminek következtében – és a kialakuló párnacsata miatt – az egész ágyunk olyanná vált, akár egy csatatér. A takarók félig a földre lógtak, a párnák szanaszét hevertek az ágyon és a padlón egyaránt, a lepedő pedig a végletekig összetúrva volt valahol a lomok alatt.

- Ideje felkelnünk – sóhajtottam egy nagyot, mikor lenyugodtunk. Az éjjeliszekrényen álló digitális óra szerint fél nyolc volt, és nekünk délre el kellett készülnünk.

- Bizony, anyukádék és a fodrász is mindjárt megérkeznek – helyeselt Nikki.

- Éhes vagyok, mami – szólt közbe Michaela egyszerűen, ügyet sem vetve a készülődésre, ami az előbb még izgalomban tartotta.

- Akkor előbb reggelizünk, és csak utána foglalkozunk az esküvővel – jelentettem ki.

- Hagyd csak, majd én készítek neki valamit – ajánlotta Nik, mikor kikászálódtam a párnák közül.

- Kösz, de belefér az időmbe – mosolyogtam barátnőmre, majd a karomba kaptam a lányom és a konyhába vittem. – Mit szeretnél enni?

- Csokipufit – vágta rá azonnal. A csokis gabonapelyhet mindig csokipufinak hívta. Elővettem a kedvenc kis lila tálkáját, és jól megszórtam neki gabonapehellyel és egy kevés tejet tettem rá. Úgy szerette, ahogy én – kevés tejjel.

- Parancsolj – tettem elé. – Jó étvágyat!

- Köszönöm – vágta rá illedelmesen. Ezt szerettem benne talán a legjobban. Korához képest olyan illemtudó volt, mint kevés felnőtt.

Pár pillanattal később mi is csatlakoztunk hozzá Nikkivel. A cukortartalom jót tett a szervezetemnek, ugyanis ahogy múltak a percek, úgy kezdtem egyre inkább izgulni. Nem volt bennem kétely a döntésünket illetően, hiszen már közel öt éve úgy éltünk együtt Luke-kal, mint a házasok, most csak hivatalossá készültünk tenni a kapcsolatunkat. Inkább attól tartottam, hogy elesek az oltár felé haladva, vagy dadogva mondom ki az igent, esetleg bármi hasonló bakit követek majd el.

Kislányom egész reggeli alatt mondta a magáét, be nem állt volna a szája egy pillanatra sem. Élvezettel hallgattam a csacsogását, és hagytam, hogy elűzze aggodalmaimat. Miközben próbáltam odafigyelni a mondanivalójára, elnéztem szépséges arcocskáját és nagy, mogyoróbarna szemét, ami pontosan olyan volt, mint az apjának. Gondolataim egy pillanattal később már azon a bizonyos négy évvel azelőtti napon jártak, mikor ez a kis csoda megérkezett közénk.

Bőven beértünk a kórházba, miután elfolyt a magzatvíz és elkezdődtek az első, kisebb összehúzódások. Nem is tartottam őket vészesnek, sőt mi több, mosolyogva, izgatottan szorongattam Luke kezét a kocsiban, és egész úton mást sem tudtam csinálni, mint elképzeltem a kis drágaságomat, amint a karomban tartom.

Igen ám, csakhogy a java még hátravolt. A percek, majd órák előrehaladtával az izgatottság kiveszett belőlem, hogy átadja helyét a tömény kínnak, ami minden sejtemben tombolt, de az orvos szerint még mindig nem voltunk célegyenesben.

- Remélem tudod, hogy soha többé nem nyúlhatsz hozzám! – néztem Luke-ra dühösen, mintha bizony ő tehetett volna a szenvedésemről, pedig szerelmem előtt le a kalappal, de tényleg. Zokszó nélkül tűrte, hogy szorítottam a kezét, mint az eszement, és csak velem foglalkozott. Arca szenvedő volt, ahogy figyelte kínjaimat, és nem tudott segíteni vagy átvenni tőlem a fájdalmakat.

Dühös kijelentésem végül feledésbe merült, mikor öt óra elteltével felhangzott az a bizonyos szívet melengető kisbabasírás, amitől könny szökött a szemembe – már azokon kívül, amik alapjáraton befészkelték magukat a pilláim alá. A nővérke a mellkasomra fektette a már megtisztogatott és lemért kislányomat, aki az egész procedúra alatt hallatta a hangját és megmutatta milyen erős tüdővel rendelkezik – csak úgy zengett az egész emelet tőle -, ám mikor a karomba vettem, nyomban elhallgatott. Nyújtogatta a pöttöm kis kezeit mindenfelé, arca kisimult, légzése egyenletessé vált. Az volt az a pillanat, amikor beleszerettem. Amíg a hasamban volt, és érezhettem minden kis rezdülését, szerettem, de mikor végre láthattam is, az addigi szeretetem megtízszereződött, sőt, megszázszorozódott iránta, akárcsak Luke iránt, aki ott állt mellettünk és elbűvölten, végletekig meghatva nézte a kislányát.

Erőt véve magamon óvatosan felé nyújtottam, hogy ő is megfoghassa, és élvezettel figyeltem az arca rezdüléseit. Áhítat és döbbenet keveredett rajta, majd mindezt felváltotta a rajongás. Szemei csillogtak, ahogy óvatos puszit lehelt a babahomlokra, majd felemelve a tekintetét, rám nézett.

- Szeretlek – mondta rekedten. – Köszönöm.

- Én is szeretlek – vágtam rá késlekedés nélkül, bár rémesen fáradt voltam és alig vártam már, hogy elaludhassak. – A te érdemed is – tettem még hozzá, mire Luke ajkain csibészes mosoly jelent meg.

- Mamiiiii – rántott vissza a jelenbe az említett hosszan elnyújtott hangja. – Figyelsz te rám?

- Persze, Kincsem – füllentettem. – Miről is volt szó?

- Nem is figyeltél – ráncolta össze a szemöldökét sértődötten, ugyanazzal a mozdulattal, ahogy apu szokta.

- Igazad van, sajnálom – adtam meg magam. – Most viszont figyelek.

Egy pillanatig elgondolkozott, hogy egyáltalán kitüntessen-e azzal, hogy elismétli, majd belekezdett egy ovis történetébe, amiben az egyik kisfiúról volt szó, aki immáron sokadik alkalommal vallott neki szerelmet, de nem sok maradt meg belőle. Akármennyire is igyekeztem odafigyelni rá, aznap nem ment. Aznap minden második másodpercben beugrott az esküvő és kitörölt minden mást az agyamból.

Szerencsére alig tíz perccel később megérkeztek a szüleim, a további koszorúslányaim - Amy és Gill -, valamint a fodrászom, Vanessa, így kezdetét vette a nagy sürgés-forgás és készülődés. A mi házunk volt a lány-főhadiszállás, míg Nikkiéké a fiú-részleg. Luke ott töltötte az éjszakát, hogy még véletlenül se lássuk egymást az oltárig.

Vanessa lágy hullámokat képzett a hajamból, majd a felét feltűzte és virágokkal díszítette, hogy amolyan igazi esküvős hatása legyen. Nem hiába növesztettem már egy jó ideje a szőke tincseket, így tökéletes hajkoronával készülhettem belebújni a ruhámba, ám mielőtt még megtehettem volna, megcsörrent a telefonom. Már azelőtt tudtam ki az, hogy felvettem volna.

- Szia, Kicsim – szólt bele Luke, mire elmosolyodtam. Még öt év eltelte után is vad dobogásba kezdett a szívem a hangjától.

- Nem lett volna szabad felhívnod – dorgáltam meg azért.

- Csak látnom nem szabad – javított ki.

- Ez megnyugtatja a lelkedet? – ütöttem tovább a vasat.

- Meg bizony – nevette el magát, majd komolyabbra váltott. – Hogy haladtok? – érdeklődött.

- Jól – válaszoltam szűkszavúan. Hittem a babonákban, és nem állt szándékomban bármivel is előidézni, hogy a házasságunk balszerencsés legyen.

- Bővebben?

- Majd meglátod az esküvőn – adtam kitérő választ, mire ismét elnevette magát.

- Rendben – adta be a derekát. – És hogy van az én kis Miám? – kérdezte. Eleinte nem fűlött hozzá a fogam, hogy Michaelát Miának becézzük, de végül csak megbarátkoztam vele, akárcsak az MW-vel.

- Hiányolja az apukáját – mondtam, és a hátam mögött bohóckodó kislányomra néztem, aki éppen akkor mutatta meg a nagyapjának, hogy milyen új táncot tanult. – Mia – szóltam oda. – Akarsz beszélni apával?

- Naná! – sikkantott fel a drága, és már rohant is. Még mindig a pizsamájában volt – addig nem voltam hajlandó ráadni a koszorúslányruháját, amíg mi el nem készültünk, nehogy valamivel véletlenül leegye vagy elszakítsa. – Apuciiiiii! – kiabált bele a telefonba, amivel alighanem dobhártyaszakadást idézett elő Luke-nál. – Úgy hiányzol! – mondta.

- Te is nekem – hallatszott Luke alig hallható hangja. – Nemsokára találkozunk.

- Tudom – bólogatott, mintha csak az apja láthatta volna, ahogyan helyesel és vigyorog hozzá, mint a vadalma. – Látnod kéne a mamit – mondta aztán. – Olyan szép…

- A mami mindig szép – vágta rá Luke, mire megforgattam a szemeimet, bár mi tagadás, nagyon is jólestek a szavai, főleg öt év együttélés után, mikor aztán látott már betegen, kialvatlanul, morcosan és egyszer másnaposan is, mikor a huszonegyedik születésnapomon becsiccsentettünk a csajokkal. – Akárcsak te, Csillagom – tette hozzá azonnal, mint mindig. Luke bókolásban továbbra is verhetetlen volt, és egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy a lányát fényezze.

Beszélgettek még egy kicsit, majd Luke megkérte Miát, hogy adja vissza nekem a telefont, hogy elköszönhessen.

- Hamarosan találkozunk – mondta, és hangjában izgatott várakozás csengett.

- Igen – rebegtem ismét meglódult szívveréssel.

- Az oltárnál foglak várni – ígérte érzelmesen.

- Remélem is! - vágtam rá, mire ismét felnevetett.

Beszélgetésünk annyi önbizalmat adott, amivel átvészelhettem az egész napot. Mire odáig jutottunk, hogy belebújhattam a menyasszonyi ruhámba, már nem voltam ideges. Nem féltem, nem aggódtam. Minden tökéletes volt. Élén a ruhával!

Természetesen hófehér volt. A felső, fűzős része tökéletesen rásimult a testemre és kiemelte a melleimet. Nem olyan durva módon, de eléggé ahhoz, hogy nőiesnek érezhessem magam benne. Hímzett virágok díszítették, amitől megszűnt az egyszerű érzete és átcsapott tökéletesbe. A szoknya része ezzel ellentétben teljesen fehér volt, lágy hullámokkal, de semmi díszítéssel. Amint megláttam az üzletben, azonnal tudtam, hogy nekem ő kell!

- Jaj, Kicsikém – sóhajtott fel anyu könnyekig meghatva, mikor kész lettem. – Olyan gyönyörű vagy!

- Köszi, anyu – mosolyogtam rá. – De ne sírj, a végén még elmaszatolod a sminkedet.

- Igaz, igaz – bólogatott bőszen.

Ezután az én drága apukám következett, aki mit sem törődve a ruhám épségével, hosszasan ölelgetett és nem győzött dicsérni.

- Hol van Mia? – kérdeztem, mert feltűnően nem láttam sehol a lányomat.

- Nikkiék elvitték felöltözni – válaszolta anyu, miközben még egyszer körbe járt, hogy ellenőrizze, minden apró kis részlet rendben van-e rajtam.

Koszorúslányaim, név szerint Michaela, Amy, Nikki és Gill, mindannyian egyforma fazonú ruhát viseltek. Halványkrémszínű volt, a derékrész fölött egy sötétbézs színű díszítőkendővel, ami hátul egészen a földig leért. A szoknyarészt néhány tűzés dobta fel. Az egyetlen különbség a lányok között az volt, hogy míg Nikki és Gill – akárcsak én – fűzős megoldást választottak, addig a gyerekeknek egy vékony pánt tartotta fent a ruhát a vállukon.

Hajuk is egyformára lett tűzve, Vanessa mindannyiuknak lágy hullámokba szárította és oldalra fésülte.

Míg én azon csodálkoztam, hogy ők milyen gyönyörűek, addig ők engem bámultak meglepetten.

- Mami – szólalt meg Michaela miután mindannyian „kidicsértük” magunkat. – Apuci mondta, hogy ezt adjam oda neked – mondta, majd a kezembe nyomott egy kis fehér csipkés valamit. Beletelt egy pár pillanatba, mire rájöttem mit is tartok az ujjaim között: egy harisnyatartót. – Mi ez? – kérdezte Mia érdeklődve. – Valami hajpánt?

Gyermeki ártatlansággal ejtette ki a szavakat és igazi kíváncsiság munkált benne, ami mosolygásra késztetett.

- Nem, Kincsem – válaszoltam. – Ezt a lábadra kell húzni, hogy fenntartsa a harisnyádat – magyaráztam neki direkt kihagyva a dolog erotikus mivoltát. Megállj Luke, ezt még visszakapod! – gondoltam.

- De rajtad nincs is harisnya – jelentette ki. – Akkor miért küldte neked ezt apuci?

A többiek kuncogni kezdtek zavarba ejtő helyzetemen, és úgy tűnt, egyáltalán nem akarnak a segítségemre sietni, inkább kíváncsian kivárták, mit felelek.

- Azért, mert… - kezdtem, vadul kutatva az agyamban valami kielégítő válasz után. – Mert a menyasszonyi ruha alá illik felvenni egy ilyet – mondtam végül. Nem volt a legjobban összehozott magyarázat – a többiek ki is nevettek miatta -, de legalább Michaela leszállt a témáról.

- Ezt tőlem kapod, de csak kölcsönbe – lépett oda hozzám Nikki. Egy kis ékszeres doboz volt a kezében, amiben nem más lapult, mint két csodaszép fülbevaló. Úgy nézett ki, mintha jégből készült volna, a közepén egy nagyobb kővel. Nem elég, hogy varázslatos volt, pontosan tudtam mikor és kitől kapta.

- Ezt nem fogadhatom el – ráztam meg a fejem, attól tartva, hogy talán elveszítem véletlenül. Azt sosem bocsátottam volna meg magamnak.

- Dehogynem – vágta rá barátnőm. – Megbeszéltük, hogy mindannyiunktól kapsz valamit – mondta. – Tudjuk, hogy babonás vagy, szóval a harisnyakötőd az új, a fülbevaló pedig a kölcsönkapott.

Meghiszem azt, hogy csak kölcsönbe adta. Elvégre Eddie-től kapta a tízedik évfordulójukra.

- Köszönöm – néztem mélyen a szemébe, hiszen tudtam mennyire fontos neki az az ékszer.

- Szívesen – vágta rá, majd az ellenállásommal nem törődve – ami addigra már jócskán alábbhagyott – kézbe vette a dolgok irányítását, és a fülembe akasztotta a függőket.

Ezután Amy következett, aki egy csillogó kövekkel kirakott hajtűvel lepett meg, ami szintén kölcsönben volt, mert még a dédnagymamájáé volt, és ő is, valamint Amy és Luke anyukája is ezt viselte az esküvőjén. Meg persze Amy is viselni fogja majd néhány év múlva. Így már volt valamim, ami régi…

Gilltől egy csodaszép kék-fehér összeállítású hortenzia, rózsa és orhidea csokrot kaptam. Ő vállalta ugyanis, hogy megrendeli a menyasszonyi csokromat. Mit ne mondjak, tökéletes munkát végzett. Mindannyian tökéletes munkát végeztek! Nem győztem hálálkodni nekik, amiért tökéletessé tették életem egyik legfontosabb napját!

Ezek után nem volt más hátra, mint elindulni a szertartásra, amit anyuék kertjében tartottunk. Ott éltem szinte egész addigi életemben, ezért ott szerettem volna férjhez menni. Luke-nak nem volt kifogása ellene, anyuékkal pedig majdhogynem madarat lehetett volna fogatni, mikor felvetettük nekik az ötletet.

- Minden készen áll – jelentette be apu, aki a helyére kísérte anyut, és közben alaposan körül is nézett, hogyan állnak a dolgok, majd visszasietett hozzám. – Te kész vagy? – kérdezte, mire mosolyogva bólintottam.

A szívem ugyan a torkomban dobogott, de ez a jófajta érzés volt, nem a gyomrot görcsberántó, menten rosszul leszek fajta. Mély levegőt vettem, majd leguggoltam Michaelához.

- Tudod mi a dolgod, ugye? – kérdeztem, és megigazítottam a kezében tartott kis virágcsokrot.

- Igen, mami – válaszolta. – Végigsétálok a székek között, egészen apuciig és megállok oldalt.

- Ahogy mondod – bólintottam rá. – Ne feledd, ne siess nagyon, csak szép lassan, ahogy gyakoroltuk, jó?

- Ühüm – bólogatott vigyorogva.

- Igen – javítottam ki, mire elfintorodott, de kivételesen nem szóltam rá miatta. – Na, menj – mondtam neki, majd egy cuppanós puszival útjára bocsátottam.

Amint a kislányom elindult, nyomban felhangzott a lágy ritmus, amit kiválasztottunk a koszorúslányok bevonulásához. Michaelát Amy követte, majd Gill, míg végül Nikki került sorra, aki fülig érő szájjal rám kacsintott, majd kettesben hagyott apuval.

- Jól vagy? – kérdezte apu, mire ráemeltem a tekintetem.

- Igen – válaszoltam. – Nagyon jól. És te?

- Én is – mosolygott. – Könnyebb, mint azt hittem volna – mondta elgondolkozva.

- Talán mert már régóta olyan, mintha házasok lennénk Luke-kal – vetettem fel. A szemem sarkából láttam, hogy Nikki még csak az út felét tette meg, így még volt időnk egy kicsit beszélgetni.

- Igen, talán amiatt – bólintott. – Vagy talán Michaela miatt.

- Ezt hogy érted? – ráncoltam össze a szemöldököm egy pillanatra, majd gyorsan ellazítottam az arcom, nehogy baja essen a sminkemnek, amit Vanessa olyan tökéletesen megcsinált.

- Még nem mondtam ezt neked, de nagyszerű anya vagy, kislányom – nézett mélyen a szemembe. Őszinte szavai a lelkemig hatoltak és nem győztem pislogni, nehogy feltörni készülő könnyeimmel tönkretegyek mindent.

- Köszönöm, apu – mondtam végül, épp amikor felhangzott a nászinduló, vagyis a mi zenénk.

- Szeretlek, Meg – ölelt magához még egyszer, majd a karjába fűzte a kezem és elindultunk a végzetem felé.

Elég sok vendéget meghívtunk, pedig szorítkoztunk a szűk családra és a barátokra, de még így is közel százan gyűltünk össze. A kert, amiben gyerekként annyit játszottam, ezúttal virágtengerbe borulva tündökölt. Az esküvőre kölcsönzött székek között tökéletes kis folyosót alakítottak ki, amit különböző virágszirmok borítottak. Fenséges illatuk betöltötte az orrom és az egész tudatom.

Mosolyogva néztem a körülöttünk állókra. Kedves ismerőseim fülig érő szájjal mosolyogtak és integetettek - közöttük Emilia is, akinek a csodás napsütést köszönhettük. Mire nem jó egy boszorkány a családban… Majd előre tekintettem, hogy lássam Luke-ot, aki ott várt rám a lelkész előtt. Mellette Eddie és Ben álltak, mint vőfélyek.

Amint tekintetünk találkozott, megszűnt a külvilág. Elmélyedtem mogyoróbarna szemeiben, és széles, elégedett mosolyában. Egyszerűen fantasztikusan festett az öltönyében, és bár nem először láttam ilyen elegánsan, most is ugyanannyira lenyűgözött, mint az első alkalommal.

Lassú léptekkel haladtunk, de a szívem sürgetett. Arra ösztönzött, hogy engedjem el aput és rohanjak oda Luke-hoz, hogy máris a karjába vessem magam és mit sem törődve a szertartással vagy a lelkésszel, kiáltsam az égbe azt az igent és csókoljam meg édes ajkait. De nem tettem. Kivártam, míg odaérünk, majd miután apu Luke kezébe helyezte az enyémet - ezzel áldását adva ránk -, egymás felé fordultunk. Hátranyújtottam a csokrom Nikkinek, majd a másik kezemmel is Luke-ért nyúltam. Tekintetünk egymásba fonódott, ahogy ott álltunk csupa, boldog vigyorban és vártuk, hogy a lelkész belekezdjen a mondandójába.

- Drága barátaim – szólalt meg. – Azért gyűltünk ma itt össze, hogy tanúi legyünk Lucas Levine és Megan Wallace házasságkötésének…

Miközben beszélt, én egyre csak Luke-ot néztem, mert a lelkemben fellángolt valami, amit addig a pillanatig még egyszer sem éreztem. Nem volt kellemetlen, sem zavaró, csak ismeretlen. Egy új érzés, mely megborzongatott, és mely magának követelte a figyelmem egy részét.

- Kérlek Lucas, ismételd utánam – mondta a lelkész. – Én Lucas Levine, neked Megan Wallace, hű társad leszek. Kitartok melletted jóban és rosszban, gazdagságban és szegénységben, egészségben és betegségben, szeretni és tisztelni foglak, míg a halál el nem választ.

Luke szavai tiszták és jól érthetőek voltak. Olyan magabiztosság és erő sugárzott belőlük, amely szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy őszinték. De ezt anélkül is tudtam volna. Öt évvel ezelőtt is szeretett volna feleségül venni, de nem álltam készen. Most, hogy szívem és lelkem vágyott a házasságra, Luke boldogsága felfoghatatlan magasságokba szárnyalt.

Miután ő letudta a saját esküjét, én következtem.

- Kérlek Megan, ismételd utánam – fordult felém a lelkész. – Én Megan Wallace, neked Lucas Levine, hű társad leszek. Kitartok melletted jóban és rosszban, gazdagságban és szegénységben, egészségben és betegségben, szeretni és tisztelni foglak, míg a halál el nem választ.

Hangom megúszta remegés nélkül és egyszer sem akadtam bele a mondatokba, pedig nem is erőlködtem olyan nagyon. Amennyire tartottam ettől a résztől, olyan könnyedén ment minden. A szám és a nyelvem tudta, hogyan formálja a szavakat, amelyeket ki kellett mondanom.

- Lucas – szólította meg kedvesemet. – Elfogadod az itt megjelent Megan Wallace-t feleségedül?

Luke mélyen a szemembe nézett, kicsit megszorította az ujjaimat, majd jól érthetően válaszolt.

- Igen!

Mosolyogva, türelmetlenül vártam, hogy rám kerüljön a sor, hogy én is kimondhassam, amit érzek, és akkor rájöttem a különös érzésre, ami befészkelte magát a szívembe és a gondolataim közé. Bizonyosság!

Egy pillanatra felrémlett előttem annak a távoli, pokoli napnak az emléke, melyet évek óta próbáltam eltemetni magamban. A hegyekben lévő szálloda hátsó kertjében álltunk, ugyanígy egymással szemben, és egy határozott igennel összekötöttük a lelkünket. Akkor nem tudtunk róla, hogy mindennek milyen következményei lesznek, de az akkori érzés megmaradt bennem. A szívem repesett már attól is, hogy Luke kezét foghattam, és majd’ meghaltam, hogy megcsókolhassam.

- Megan – rántott vissza a jelenbe a tiszteletes. – Elfogadod az itt megjelent Lucas Levine-t férjedül?

Pillanatnyi habozás nélkül válaszoltam.

- Igen!

Az emlékek újraéledése rávilágított valamire, amit nem tudtam magamról egészen addig a percig, míg Luke – nem várva semmilyen bejelentésre vagy engedélyre – hevesen megcsókolt az egész násznép előtt. Már akkor szerettem őt! Szerelmes voltam Lucasba, amikor tizenévesen - nem tudva mit indítunk el -, először kimondtuk egymásnak az igent. De ezúttal, második alkalommal, hogy elhagyta ajkainkat ez a bűvös kis szó, tudtam, hogy az életünk többé nem tér le a helyes útról. Egymáséi voltunk örökkön-örökké.

- Ezennel férj és feleség vagytok!

 /Luke & Michaela/

/MW és a koszorúslányok ruhája.:)/

24. fejezet - A jövő reményében

Sziasztok!

Meghoztam azt a fejezetet, amit már régóta vártok és mellé egy meglepit is!:P

És ezzel egy időben több bejelenteni valóm is van:

Először is, ez az utolsó előtti fejezete a Kirándulás a pokolba című történetemnek. :S

Másodszor, ez azt jelenti, hogy új történetet kezdek, ami egy Fekete Tőr Testvériség fanfiction lesz. Tudom, arról volt szó, hogy A farkas hercegnője előzményeit fogom írni ezután, de ez az FTT történet már nagyon, de nagyon hosszú ideje motoszkál a fejemben és nem hagy nyugodni.:) Remélem azt is olvasni és szeretni fogjátok!:)

Ha minden igaz, jövő hét pénteken, a pokol utolsó fejezetével egy időben debütál az új blog.:)

Na, de most még vissza MW-hez és Luke-hoz, valamint… :D

 /A meglepi: elkészült a Kirándulás a pokolba könyvborítója!:)/

Hozzávetőlegesen két hónapos terhes voltam. Legalábbis az orvos szerint, akit néhány napja felkerestünk Luke-kal. Szegény doktor nem is sejtette, hogy ezzel nem mond nekünk túl sok újdonságot, mert szinte percre pontosan meg tudtuk volna határozni a kisbabánk fogantatásának időpontját.

Legnagyobb megkönnyebbülésünkre azonban azt is közölte velünk, hogy a baba egészséges, a szívverése erős és egyenletes volt, amit a saját fülünkkel is meghallgathattuk, és persze az ultrahangon keresztül láthattuk is a mi kis drágaságunkat. Végletekig meghatódva néztük a kis foltocskát, amiből ha meggebedek, akkor sem láttam volna ki, hogy az bizony a kisbabánk. De nem is érdekelt különösebben, hogy nem látok kezeket és lábakat. Csodaszép volt, mert a miénk volt.

Ezek után még panaszkodtam egy sort az orvosnak a reggeli rosszulléteimre, de megnyugtatott, hogy hamarosan el fognak múlni és ez teljesen természetes egy kismamánál. Legalább efelől kaptam biztató híreket. Ugyanis ezek után már nem húzhattuk sokáig a dolgokat: le kellett ülnünk a szüleinkkel beszélni.

Angolon voltunk éppen, de az én agyam csak a soron következő nagy vallomáson járt. Ezer és egyféleképpen elterveztem már, hogyan mondjuk meg, de egyiket sem találtam megfelelőnek, és napról napra halogattam a cselekvést. Luke szeretett volna már túl lenni rajta, fel is készült valamennyire lelkileg, de miattam még várt.

- Meg – lökte meg a karom Nikki, hogy magára vonja a figyelmemet. – Kicsöngettek – mondta, mikor hozzá fordultam.

Valóban. Olyannyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem a körülöttem zajló nyüzsgést. Osztálytársaim beletömködték a könyveiket a táskájukba, vagy épp kézbe vették, hogy a szekrényeiknél megszabadulhassanak a feleslegesektől, és induljanak a következő órájukra.

Ami a mi esetünkben tesi volt. Hurrá…

- Jól vagy? – kérdezte Nik, mikor már a folyosón jártunk.

- Aha, persze – válaszoltam. – Csak elgondolkoztam.

- A baba? – kérdezte suttogva, nehogy a mellettünk elhaladók meghallják.

- Mint mindig – mosolyogtam rá. – Mindig ő jár a fejemben és anyuék.

- El kéne már mondanotok nekik – tanácsolta. Azóta sem tudta rajta és Eddie-n kívül senki sem, hogy terhes vagyok.

- Tudom – sóhajtottam fel, és erős késztetést éreztem arra, hogy elővegyem a táskámból a kinyomtatott ultrahang képet, amit az orvostól kaptunk. Mikor ránéztem, mindig több erőt éreztem magamban, hogy színt vallhassak.

- Hogy állsz a reggeli rosszullétekkel? – aggodalmaskodott barátnőm.

- Tűrhetően – vágtam rá. Nem mentem bele a részletekbe, miszerint az aznap reggelt is a wc csésze fölé görnyedve kezdtem, miközben Luke, hősöket megszégyenítően fogta a hajamat és simogatta a hátamat, hogy megnyugtasson.

Leértünk a torna részleghez, ahol nekiálltunk átöltözni rövidnadrágba és laza pólóba. A baba még túl kicsi volt ahhoz, hogy a hasam látszódjon, így szerencsére senki sem fogott gyanút.

Ez az óránk közös volt Luke-kal, így már alig vártam, hogy láthassam, és nem foglalkozva Mr. Williamsszel – a tornatanárral – megcsókolhassam. Olyan érzésem volt, mintha egyfajta függőség alakult volna ki közöttünk. Amennyire nem bírtam – akartam – elviselni Lucast néhány hónapja, most annyira igényeltem a közelségét.

A tornacsarnokba lépve, már sejthettem volna, hogy baj lesz. Az ajtón kiáramló meleg levegő arcon csapott, amitől megtántorodtam egy pillanatra, de nyomban vissza is nyertem az egyensúlyomat, ezért nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget.

A fiúk már bent voltak, a terem túlsó felében melegítettek be, de Luke otthagyva csapot-papot odaszaladt hozzám.

- Szia – nyomott csókot a számra. – Minden oké?

- Ühüm – bólogattam, és már túl is tettem magam az előbb történteken. – Csak hiányoztál.

- Tényleg? – vonta fel a szemöldökét vidáman vigyorogva. – És mennyire?

- Ennyire – válaszoltam, majd a nyaka köré fontam a karomat és lágyan megcsókoltam.

- Menjetek szobára! – hangzott fel egy ellenszenves hang, mely az egyik idióta évfolyamtársunkhoz tartozott, akit szívem szerint ott a helyszínen laposra vertem volna, pedig nem voltam az az agresszív típus.

- Te pedig fordulj fel! – vágtam vissza egy fintor kíséretében.

- Ugyan már Meg – nevetette el magát. - Mindketten tudjuk, hogy buksz rám. Vagy legalábbis egy bizonyos testrészemre szívesen rábuknál.

A haverjai, akik mindig vele lógtak, harsány nevetésbe kezdtek. Nem osztoztam velük, ugyanis már a gondolat is hányingerkeltő volt, nemhogy elképzelni a jelenetet. Ha az utolsó pasi lett volna a Földön, akkor sem kezdtem volna ki vele. Inkább átpártolok a homokozóba!

- Álmaidban, esetleg – vetettem oda foghegyről, majd figyelmen kívül hagyva visszafordultam kedvesemhez. De persze az a barom még mindig nem állt le.

- Bármikor a rendelkezésedre állok – mondta célzatosan. – Csak egy…

- A helyedben nem fejezném be ezt a mondatot! – szólalt meg Luke villámokat szóró szemmel. Nem a féltékenység beszélt belőle – tudta, hogy sosem lennék azzal a seggfejjel -, hanem a szerelmes férfi, akinek egyáltalán nem volt ínyére, hogy ilyen obszcén beszólások tárgya lettem.

- Mi bajod van Levine? – kérdezte. – Csak szórakozunk egy kicsit.

- Talán szórakozz mással, amíg még megteheted! – mondta normál hangerővel, de olyan fenyegetés áradt belőle, hogy akinek egy csepp esze is volt, az inkább hallgatott rá.

De persze ez a srác nem épp az eszéről volt híres, sokkal inkább a nagyképűségéről, amit már be is vertek neki párszor. Most sem akarta abbahagyni a dolgot, de Mr. Williams felbukkanása elnémította. Így a tanár persze minket vett elő.

- Nem a tornateremben élünk nemi életet, Levine! – ordította oda nekünk, mert még mindig egymás karjában álltunk.

Mr. Williams egy kőbunkó volt. Egy karót nyelt, irányításmániás rabszolgahajcsár, amit aznap első kézből is megtapasztalhattam.

Miután Luke adott még egy puszit – aminek láttán Mr. Williams ismét kiordíthatta magát – mi is elkezdtük a bemelegítést. Aznap röplabdázás volt a feladat, a lányok játszottak a fiúk ellen. Az orvos nem tiltott el a sportolástól, de arra azért figyelmeztetett, hogy óvatosan és körültekintően vegyek részt a tornaórákon. Erről Nikki is tudott, aki közvetlenül mellettem állt, és fedezett, amikor csak tudott, hogy ne nagyon kerüljek a sebesen száguldó labdák útjába. Ebből a szempontból nem is volt gondom, ám a benti hőség egyre jobban megizzasztott. Másokon is láttam verejtékcseppeket, de amik rajtam voltak, azok inkább hasonlítottak zuhanyzáskori állapotra, mint egyszerű testmozgásra. November végén jártunk, a fűtés gőzerővel dolgozott, és én egyre jobban fáradtam tőle.

- Mit csinálsz Wallace? – kiáltott rám a tanár, mikor az egyik labda közvetlenül mellettem esett a földre, mert nem vettem észre. Az izzadtság csípte a szememet, és homályosan láttam tőle.

- Bocsánat – motyogtam vissza és próbáltam figyelni, de nem tudtam.

- Le kéne ülnöd – mondta Nikki, miután még egy labdát elszalasztottam, de annak szerencsére Mr. Williams nem volt tanúja.

- Jól vagyok – bizonygattam, de én sem hittem benne. A pálya túloldalán láttam Luke-ot, aki egyre inkább összevont szemöldökkel figyelt. Odaintettem neki, hogy lássa nincs semmi bajom, de nem győztem meg. Sosem tudtam meggyőzni, mert mindig tudta, ha baj volt velem.

És akkor tényleg baj volt velem, amiről én kényszeresen megpróbáltam tudomást sem venni. Hogy miért? Mert azzal, ha felvállalom, hogy rosszul vagyok, beismertem volna, hogy van velem valami. Nem feltétlenül a terhesség, bár egy iskolában igen hamar eljutottunk volna arra a szintre, hogy ezt pletykálják, még akkor is, ha esetleg nem lett volna igaz. Az évek során számtalanszor hallottam ilyesmit, bár a legtöbb esetben tévedtek, és szó sem volt babáról. De nálam szó volt róla! És a gyerekes felem nem merte felvállalni mindenki előtt.

- Meg, ülj le! – próbált meg rám parancsolni barátnőm, de csak a fejemet ráztam. – Nem vagy jól.

- De – vágtam rá makacsul. – Jól vagyok – ám abban a pillanatban az egész csarnok megfordult körülöttem, és ha nincs ott Nik, alighanem összeestem volna. Elkapta a derekamat és megtartva a súlyomat – erősebb volt, mint amilyennek kinézett – a padok felé indultunk.

- Mégsem vagyok jól – motyogtam összeakadó nyelvvel, ahogy minden erő kiszállt a testemből.

- Mégis mi a fenét képzeltek?! – hatolt át az elmémet körülvevő ködön a tanár tajtékzó hangja. – A meccs közepén tartunk! Nincs lazsálás!

- Rosszul van – vágta rá Nik, és vele mit sem törődve mentünk tovább, bár én csak botladoztam. Egy pillanattal később azonban valaki megragadta a karomat és megállított. Az ujjak erősen szorítottak, túl erősen ahhoz, hogy Luke legyen. Homályosan láttam, de Mr. Williamst még így is felismertem. Megtermett férfi volt, széles vállakkal és vastag izomkötegekkel. Arcán düh vöröslött.

- Vegye le róla a kezét! – harsant Luke hangja, és egy fél másodperccel később már oda is ért. Beállt kettőnk közé, amivel elérte, hogy a tanár elengedjen. Ujjai helye fájón lüktetni kezdett és biztos voltam benne, hogy pár óra múlva kék foltokat láthatok majd ugyanott.

- Az órámon nincs lazítás! – fröcsögte Mr. Williams. – Főleg meccs közben!

- De hát rosszul érzi magát! – kiáltott rá Nikki, aki még mindig engem támasztott, de semmi haszna nem volt.

- Senki sem venne részt az órán, ha mindenkinek megengedném, hogy leüljön, aki szimulál – csattant fel a tanár, szinte már kedvesem arcába kiabálva, ami végképp elborította Luke agyát.

- Nem szimulál, hanem terhes, maga idióta! – ordította, és a mellkasnál fogva ellökte magától a férfit, aki szavaitól és tettétől egyaránt megdöbbenve nem ellenkezett, és nem is lendült ellentámadásba. – Reménykedjen benne, hogy egyiküknek sem lesz semmi baja, különben ez volt élete utolsó napja! – fenyegette meg, majd hátat fordított neki és óvatosan a karjába emelt.

Nikki végig mellettünk maradt, miközben a döbbent osztálytársaink között kimentünk a teremből. Amint megéreztem a friss levegőt, a szédülésem nyomban alábbhagyott, de a remegés még rázta a testemet.

- Nem lesz semmi baj – nyugtatott Luke. Fejét az enyémre hajtotta és gyors léptekkel haladt a gyengélkedő felé.

- Jól vagyok – sóhajtottam, ahogy minél több friss oxigénhez próbáltam magam juttatni.

- Egy fenéket vagy jól! – csattant fel Nikki. Arckifejezése nem sok jót ígért Mr. Williamsnek, ha történik velünk valami. Nik épp olyan halálos volt, mint Luke, hacsak nem még halálosabb, tekintve hogy ő alapjáraton heves vérmérsékletű volt, ellenben Luke-kal. – Nyomorult seggfej! Hogy lehetett belőle egyáltalán tanár? – mérgelődött majdnem egész úton, főleg, mikor egyszer megállítottam Luke-ot, mert félő volt, hogy lehányom a pólóját, a gyomrom ugyanis veszettül kavargott és nem akart megnyugodni.

Végül szerencsére hányás-mentesen kerültem a gyengélkedőre, ahol mindketten bejöttek velem – ennek láttán az orvos nem nagyon örült, de nekem biztonságérzetet nyújtott. Dr. Hicks, az iskola hivatalos orvosa, nem mutatta meglepettség jeleit, mikor Luke közölte vele, hogy terhes vagyok. Szakszerűen megmérte a vérnyomásomat, belevilágított a szemembe, hogy megnézze a pupilláimat, majd óvatosan a hasamat is megnyomkodta.

- Véleményem szerint csak a meleg miatt lettél rosszul, de azért nem árt, ha bementek a kórházba, hogy egy szakorvos is megnézze a magzatot – mondta végül.

Bólintottam, megfogadva magamban, hogy első utunk otthonról a kórházba vezet majd, ugyanis amikor megláttam Luke aggódó, ideges arcát, akkor jöttem rá, mekkora felelőtlenség volt tőlem erőltetni a dolgokat. Már a legelején le kellett volna ülnöm és közölni Williamsszel, hogy elmehet a fenébe, akkor sem vagyok hajlandó részt venni az óráján. Ehelyett csak mentem a saját fejem után, veszélyeztetve ezzel a kisbabám és a saját életemet is. Szerettem volna a föld alá süllyedni szégyenemben, de Lucas biztató, kedves csókja megakadályozott a mély letargiában, ami már készült eluralkodni rajtam.

Miután végeztünk a gyengélkedőn, és mi ketten kaptunk igazolást a nap további részére, hogy elmenjünk a kórházba, visszasétáltunk az öltözőbe. Luke nem akart magamra hagyni, de neki is át kellett öltöznie, így kettesben maradtunk Nikkivel.

- Azonnal hívj fel, amint végeztetek az orvosnál – mondta szigorúan.

- Rendben – bólintottam, aztán magamra kaptam a nadrágomat.

- Meg… - kezdte, majd elhallgatott, mint aki nem tudja, hogyan folytassa. Ráemeltem a tekintetem. – Jobban kéne vigyáznod magadra – mondta végül. – Tudtad, hogy rosszul vagy, mégsem voltál hajlandó leülni. Miért?

Mély levegőt vettem, és úgy döntöttem őszinte leszek vele. Elmondtam neki, hogyan érzek a terhességemmel kapcsolatban, hogy mennyire félek a szüleink és az iskolatársaink reakciójától és minden mástól, ami előtt álltam.

- Borzalmas anya leszek – sóhajtottam fel végül a könnyeimmel küszködve.

- Csodálatos anya leszel! – vágta rá Nik, és átölelt.

- Ma meglátszódott, hogy nem leszek az – ráztam a fejem, és végül utat engedtem a sírásnak. - Önző vagyok és felelőtlen. Nem lenne szabad gyereket szülnöm.

- Ne mondj ilyeneket! – vágta rá Nik. – Jó anya leszel, és a kisbabád nagyon fog szeretni. Ahogy a későbbiekben a többi gyereked is.

- Nem tudom… - törölgettem a szemem. – Nem tudok én már semmit sem.

- Majd minden kialakul – vigasztalt – Hidd el nekem!

Oh, akartam én hinni neki, jobban is, mint azt elképzelte volna, de nem éreztem magam késznek egy ekkora horderejű dologra. Alig éltem még, alig tapasztaltam meg a világot – és itt most nem a bulikra gondolok, hanem úgy összességében mindenre. A lelkem mélyén szerettem volna még gyerek lenni egy kicsit.

- Kész vagy? – lépett be Luke egy cseppet sem zavartatva magát attól, hogy a lányöltözőben van. Mentségére szóljon, csak mi ketten voltunk bent barátnőmmel – az órának már vége volt és az öltöző szinte kongott az ürességtől.

- Igen – bólintottam, majd letöröltem a szempillámon megmaradó cseppeket, és összeszedtem a még szétszórt cuccaimat. A táskámat Luke azonnal kivette a kezemből, hogy ne cipeljem, és ezúttal nem is ellenkeztem vele. Megfogadtam, hogy ezentúl mindenben a kisbabám érdekét fogom nézni, és az ő biztonságát helyezem minden elé.

Nikki ki akart kísérni minket egészen a parkolóig. Szegénykém rémaggodalmas volt még mindig. És ezen egy cseppet sem javított az a látvány, ami akkor fogadott minket, mikor a tornarészlegről beléptünk a főépület folyosójára, mi tömve volt sugdolózó diákokkal, akik nyomban elhallgattak, mikor megláttak minket.

Tudták!

Akik tanúi voltak a rosszullétemnek és Luke dühkitörésének, azok abban a pillanatban elkezdték terjeszteni a hírt, amint vége lett az órának. Így most már legalább a fél suli tudta, hogy felcsináltak. Nagyszerű!

Éreztem, hogy fülig pirulok, annyira kényelmetlenül éreztem magam a bámuló tekintetek kereszttüzében, és bármennyire is ki akartam zárni a suttogó hangokat, képtelen voltam rá. Mindenki rajtunk csámcsogott, és ez kikészített.

Alighanem újra elsírtam volna magam a megalázottság nyomasztó érzése miatt, ám akkor Luke karja megfeszült körülöttem és megtorpant a folyosó közepén, megállítva ezzel engem is.

- Elég! – kiáltott fel jól hallhatóan. – Nem vagyunk szenzáció, hogy rajtunk köszörüljétek a nyelveteket és a hátunk mögött sugdolózzatok! – mondta emelt hangon. – Nem az a szégyen, ha valakinek gyereke lesz és vállalja érte a felelősséget, tisztességgel felneveli, hanem aki eldobja magától, vagy rosszabb esetben megöli, csakhogy megszabaduljon tőle! Úgyhogy le lehet szállni rólunk! – Hangja keményebben csengett, mint eddig bármikor is hallottam volna a szájából. Szavai igazsága meghatott, és új reménnyel töltött el, miszerint lehet még a mai napból valami jót is kihozni.

Ezek után csend telepedett a folyosóra, amin gyorsan végigmentünk, hogy minél előbb kiérjünk a parkolóba, ahol aztán elköszöntünk Nikkitől és elhajtottunk. Csakhogy nem a kórház felé, hanem haza.

- El akarom mondani anyuéknak, mielőtt mástól tudják meg – mondtam Luke-nak, aki bólintott és már tárcsázta is a szülei telefonszámát, hogy áthívja őket hozzánk. Mindig is egyszerre terveztük bejelenteni nekik.

Negyed óra múlva már otthon voltunk, és ahogy láttuk a Levine házaspár is megérkezett – a fekete Mercedes, ami a felhajtón állt, egyértelműen jelezte.

Mély levegőt vettünk, majd összefűzött ujjakkal – erőt merítve egymásból – beléptünk a házba. A fogadtatás azonnali volt.

- Mi a baj? – rohant le anyu, és mögötte ott toporogtak a többiek is.

- Beszélnünk kell – válaszoltam neki, majd mindannyian letelepedtünk a nappaliban.

- Elmondanátok végre miért kellett iderohannunk ilyen gyorsan? – türelmetlenkedett Mr. Levine.

Összenéztem Luke-kal, aztán magam elé képzelve az ultrahangképet, ami most is a táskámban volt, kinyögtem.

- Terhes vagyok.

Mély hallgatást kaptunk válaszul. Anyu lehunyta a szemét, és látványosan mély levegőt vett; Monica Levine követte a példáját, míg apu és Mr. Levine döbbenten meredtek ránk, keresve a szavakat, amivel jól lehordhatnának minket. Majd kitört a hangzavar. Egymást túlkiabálva zúdítottak ránk mindent, mi pedig csendben tűrtük.

- Mi a fenét képzeltetek?

- Hogy lehetettek ilyen felelőtlenek?

- Tudtam, hogy nem jó ötlet ez az együtt alvás! Megmondtam, hogy rossz vége lesz!

- Még csak tizennyolc évesek vagytok!!!

- Ostoba kamaszok!

- ELÉG! – csattant fel anyu, elhallgattatva a férfiakat. – Ki a fenét érdekel, hogy hány évesek és hogy hogy történt?! Engem csak az érdekel, hogy minden rendben van-e! – Azzal mellém ült és megfogta a kezemet. – Voltatok orvosnál? – kérdezte aggodalmasan.

- Igen – bólintottam. – Minden rendben van – nyugtattam meg, mire láthatóan megkönnyebbült. Mikor nyolc éves voltam, elveszítette a kistesómat, és láthatóan nagyon félt tőle, hogy én is így járhatok.

- Hányadik hétben jársz? – érdeklődött Mrs. Levine is, aki Luke mellé telepedett le, hogy biztosítsa fiát a támogatásáról.

- Úgy a nyolcadikban – adta meg a választ ezúttal Luke. Anyja bólintott, majd mélyet sóhajtott, miközben beletúrt hosszú, szőke hajába és komoly tekintettel a férjére nézett.

- Most mit csinálunk? – tette fel a mindenkit foglalkoztató kérdést.

- Itt az a kérdés ők mit akarnak – vágta rá anyu, és várakozva nézett ránk.

- Van félretett pénzünk, ami bőven elég lesz a babaholmikra – kezdte kedvesem a sokszor átrágott és kigondolt tervünk felvázolását. – Utána néztünk az áraknak, mindent meg tudunk venni, amire szükség lesz. Dolgozom, és keresek másodállást is, hogy a baba születése után is boldogulni tudjunk.

Luke akkoriban az alsóbb évesek baseball edzője volt. Nem keresett vele túl sokat, de ahhoz eleget, hogy félre tudjunk tenni belőle, és ehhez még hozzájött az is, amit én kerestem apu irodájában, mint adminisztrátor.

- És mi lesz az egyetemmel? – kérdezte apu. Szemöldökeit annyira összeráncolta, hogy közöttük mély ösvény alakult is. Csak akkor csinálta ezt, amikor valami nagyon, de nagyon nem volt ínyére.

- Halasztunk pár évet – válaszolta Luke, állva a szülői tekinteteket. Csodáltam őt a bátorságáért, főleg a következő percekben.

- Arról szó sem lehet! – pattant fel Mr. Levine és mutatóujját a fiára szegezte. – Egyetemre fogsz menni, és orvos leszel!

- Nem tudjuk megoldani egyszerre az egyetemet, a munkát és a babát – mondta kedvesem, és egy pillanatra sem rettent vissza apja metsző tekintetétől, pedig bennem egy pillanatra meghűlt a vér. Sötétbarna szemei szinte feketévé sötétültek a haragtól és az idegességtől.

- Az még nem fordult meg a fejetekben, hogy túl fiatalok vagytok egy gyerekhez? – mennydörögte.

- Ezzel meg mire akarsz célozni? – kérdezte a felesége, és arckifejezése, amivel a férjét vizslatta, nem sok jót ígért.

- Talán nem kellene megtartani ezt a gyereket – vágta rá gondolkozás nélkül, mire a gyomrom görcsbe rándult.

- Nem fogom megölni a gyerekemet! – jelentettem ki még mielőtt bárki más megszólalhatott volna, pedig mindenkin látszódott, hogy van mondanivalója. – Ha kell, akkor egyedül nevelem fel, de sosem megyek abortuszra! – mondtam határozottan, és komolyan gondoltam minden szavamat. Nikkivel is beszéltünk már erről, aki szintén megkérdezte, bár ő is ellene volt a dolognak. De nekem soha, egyetlen egy pillanatig sem fordult meg a fejemben ez a lehetőség. Számomra ez nem is lehetőség volt, hanem egy megbocsáthatatlan tett!

- Nem fogod egyedül felnevelni! – vágta rá Luke, és hitetlenkedő, dühös pillantást vetett az apjára. – Nem hiszem el, hogy egyáltalán felmerült benned ez a lehetőség!

- A fiam vagy, és nem vagyok hajlandó végignézni, ahogy elcseszed az életedet! – vágott vissza.

- Szerinted mi nem szeretnénk egyetemre menni? – ugrott talpra Luke. – Szerinted nem vettünk számításba minden lehetőséget, amióta tudjuk? Képzeld, alaposan átgondoltuk a helyzetünket és ez a legjobb, amit ki tudunk hozni belőle.

- De egyetem nélkül… - Mr. Levine úgy rázta a fejét, mint aki menten megőrül. Arca mélyvörösben játszott, jól mutatva milyen magasságokban szárnyal a vérnyomása.

- Nem így terveztük, apa. – mondta Luke engedékenyebben. – De megtörtént, oké? Ez van. Most már ezzel kell boldogulnunk.

Szavai után csend borult a nappalira. Mindenki lázasan gondolkozott, ki az elhangzottakon, ki a jövőn. Én a magam részéről szerettem volna felrohanni a szobámba, hogy jól kisírjam magam. Luke keze után nyúltam, aki közben visszaült mellém és vigaszt keresve nála, hozzábújtam, amennyire csak lehetséges volt az anyukáink között.

- Az abortusszal ugyanúgy el lenne cseszve az életetek – állt fel apu a kanapéról, ahol addig magába mélyedve ült. Hangja jóval nyugodtabb volt az előzőekhez képest, de arckifejezése nem változott. – Véleményem szerint az egyetlen jó megoldás ebben az esetben, a két család összefogása – mondta.

- Mire gondolsz? – kérdezte Luke anyja.

- Arra, hogy egyszerre biztosítsuk a gyerekeinknek, hogy egyetemre járhassanak, ne haljanak éhen és a babáról is tudjanak gondoskodni – válaszolta.

- Az előadások alatt és mikor tanulnivalótok lesz, én majd vigyázok a babára – vágta rá anyu azonnal, és szinte már fel is lelkesült a gondolatra.

- Meg én – kontrázott rá Mrs. Levine. – Én is bármikor szívesen vigyázok rá.

- A költségek miatt pedig ne aggódjatok – mosolygott ránk anyu megnyugtatóan. – Majd mi gondoskodunk mindenről.

- De mi nem várjuk el tőletek, hogy ezt tegyétek – mondtam, bár az tény, hogy sokkal, de sokkal biztosabbnak éreztem magam már a tudattól is, hogy vannak szüleink, akikre számíthatunk.

- Igen – bólintott rá Luke is. – Ez már a mi felelősségünk.

- Milyen szülők lennénk, ha cserbenhagynánk benneteket, amikor a legnagyobb szükségetek van ránk? – dorgált meg minket Mrs. Levine, és most már jóval nyugodtabbnak tűnt ő is.

Könny szökött a szemembe. Már nem voltunk egyedül a vállunkat nyomó problémák súlya alatt. Egy percig sem tetszett a gondolat, hogy ne menjünk egyetemre – főleg Luke az orvosira -, de nem láttunk más megoldást. Viszont, ha a szüleink mellettünk állnak és támogatnak minket, volt rá esélyünk, hogy az életünk mégsem siklik mellékvágányra.

- Sajnálom – sóhajtott fel Luke apja, aki közben leroskadt a kanapéra velünk szemben. – Bocsánatot kérek azért, amit mondtam – folytatta. – Nem gondoltam komolyan, csak pánikba estem.

Nem igazán tudtam, mit lehetne erre mondani, hiszen mindannyian megrémültünk és idegesek voltunk, de akkor sem jutott eszébe senkinek sem, hogy oltsunk ki egy ártatlan életet. Vagy talán ha eszükbe is jutott, nem mondták ki, és már az is számított.

- Elfogadjuk – válaszolta végül Luke, de nem tűnt túl megbocsátónak. Az első pillanattól fogva örült a babának, és én tudtam a legjobban, hogy mennyire várta már, hogy végre a karjába vehesse. Az abortusz gondolata – főleg, hogy a tulajdon apja hozta fel – őt talán mélyebben érintette, mint engem.

- A belvárosi lakásunkat is megkaphatjátok – mondta Mr. Levine. – Néhány hónap múlva lejár a bérleti szerződés, és ha szeretnétek odaköltözni, beszélek a bérlőkkel – ajánlotta, amivel alighanem még mindig jóvátenni szándékozott a korábbiakat.

- Nem is tudom – nézett rám Luke tanácstalanul, mire határozottan megráztam a fejem.

- Nem akarok elköltözni – mondtam, majd anyuékhoz fordultam. – Legalábbis egyelőre szeretnék itthon maradni – tettem hozzá szinte engedélykérőn, mire anyu elnevette magát.

- Addig maradsz itthon, ameddig akarsz, Drágám – mondta. – Akár életünk végéig is lakhatsz nálunk.

Meghatottan a nyakába borultam és szorosan átöleltem.

- A mi házunk is nyitva áll előttetek – biztosított róla mindenkit Mrs. Levine és nem győzte simogatni Luke kezét és hátát, mintha még mindig a kicsi fia lenne. Valószínűleg annak is tartotta.

Hálásan rámosolyogtam leendő anyósomra, aki mintha csak meghallotta volna a gondolatomat, lecsapott a témára.

- Össze fogtok házasodni? – kérdezte.

- Nem – vágtuk rá egyszerre Luke-kal. Én határozottnak tűntem, míg kedvesem sokkal inkább csalódottnak. Nem erőltette a témát tovább, mióta megbeszéltük az érveimet, de azt láttam rajta, hogy azért csak vágyik rá, hogy gyűrűt húzzunk egymás ujjára.

- Miért? – lepődött meg anyu, és ahogy elnéztem a többieket, ők sem erre számítottak.

- Túl fiatalok vagyunk még a házassághoz – mondtam. – Épp elég kihívás, hogy jó anya legyek, nincs szükségem még arra is, hogy feleség legyek.

- De a baba miatt… - kezdte volna Mrs. Levine, de Luke közbeszólt, mielőtt még befejezhette volna.

- Meg akartam kérni MW kezét, de ő még nem akar esküvőt – mondta. – Együtt fogjuk felnevelni a babát és össze is fogunk házasodni, de csak akkor, ha mindketten felkészültünk rá.

Néhány percbe telt, míg megemésztették az elhangzottakat, majd egyetértően bólogatni kezdtek.

- Na, jó – szólalt meg aztán Luke. – Ideje bemennünk a kórházba.

- Miért? – pattant fel mind a négy felnőtt ijedtében.

Nagy vonalakban elmeséltük nekik, mi történt a tornaórán, mire közösen kezdték szidni Mr. Williamst. Főleg, miután felhúztam a felsőm ujját és a karomon meglátszódott minden ujja nyoma, amikkel megragadott.

- Ne aggódjatok, nem sokáig lesz már az iskolában – jelentette ki apu, kifelé menet, ugyanis mindannyian velünk akartak jönni az orvoshoz.

- Mit akarsz csinálni? – kérdeztem rosszat sejtve.

- Olyan pert akasztok a nyakába, hogy azt is megemlegeti, hogy egyáltalán rád mert nézni, nemhogy hozzád is érni!

Nem nagyon tetszett a gondolat, hogy miattam kirúgjanak egy embert – még Mr. Williamst sem -, de látva mennyire nem törődött a diákok egészségével, azt hiszem megérdemelte volna. És meg is kapta, ugyanis apu volt a legjobb ügyvéd az egész államban.

A kórházban megnyugtattak mindannyiunkat, hogy a babának semmi baja, és csak a meleg miatt lettem rosszul, így drága szüleink, és persze mi is Luke-kal, végre valóban fellélegezhettünk.

Órákkal később, mikor a házunk elcsendesedett, nem jött álom a szemünkre. Befészkeltem magam Luke ölébe, miközben ő az ágyam háttámlájának dőlve ült és a hasamat simogatta.

- Hónapok óta nem éreztem ilyen nyugalmat – mondtam hosszú hallgatás után.

- Én sem – válaszolta.

- Hihetetlen, hogy a szüleink megteszik mindezt értünk – sóhajtottam fel.

- Ha a helyükben lennél, nem ezt tennéd? – kérdezte.

- De, azt hiszem, ezt tenném.

- Én is – mosolyodott el, majd újra csend telepedett közénk. Jártak az agytekervényeink megállás nélkül és a jövő reménysége körüllengett kettőnket… hármunkat.

- Szerinted fiú lesz vagy lány? – kérdezte hirtelen, miközben ujjai hegyével apró köröket rajzolt a hasam finom bőrére.

- Lány – mosolyodtam el, és szinte biztos voltam benne, hogy igazam van.

- Szerintem fiú – kuncogott Luke. Felemeltem a fejem a válláról, hogy a szemébe tudjak nézni. Mogyoróbarna íriszei csordultig voltak az irántam érzett szerelmével és a kisbabánk iránti mély szeretetével.

- Mondtam már, hogy szeretlek? – kérdeztem.

- Ma még csak pár százszor – vágta rá, mire elvigyorodtam.

- Nem lehet elégszer mondani és hallani.

- Ahogy mondod – helyeselt, majd finom ajkait az enyémekre simította és azt suttogta: - Szeretlek!

23. fejezet - Az a bizonyos zöld szemű

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet!:) Jó olvasást hozzá és várom a komikat!:D

Kellemes Húsvétot mindenkinek!!:)

Az elkövetkező hetek viszonylagos nyugalomban teltek. Megszenvedtük ugyan a temetéseket, amelyek nagy részében üres koporsók kerültek a föld alá, hiszen Yiknar korábbi áldozatainak teste nem került elő, ám ott volt még Kevin, Lara és Haley esete is, akiktől végső búcsút kellett vennünk.

Próbáltam nem rájuk nézni, ahogyan ott feküdtek a nyitott koporsóban, mert úgy akartam emlékezni a barátaimra, amilyenek életükben voltak. A szívünk akart megszakadni, de amint vége lett, elkezdődhetett a gyász időszaka, amikor is próbáltuk elfogadni és feldolgozni a veszteségeket.

Ezen kívül a diáktársaink szemében Telford titokzatos eltűnése volt a legnagyobb szenzáció. A rendőrség minden erejét bevetette, de természetesen nem akadhattak a nyomára olyasvalakinek, aki testi valójában már nem volt megtalálható a világban – legalábbis valami ilyesmivel jött Emilia, ha szóba került.

A rémálmaim megszűnésével az életünk visszaállni látszott a normális kerékvágásba, és a szüleim is kezdték túltenni magukat a megpróbáltatásokon, amiknek én tettem ki őket. Olyannyira örültek az állapotom javulásának, hogy egyetlen rossz szóval vagy pillantással sem mutatták, hogy továbbra is ellenséges érzéseket táplálnának Luke iránt. Sőt! Azzal, hogy kedvesem éjjel-nappal mellettem volt és óvott még a széltől is, bebizonyította mennyire odaadó, és hogy valóban szeret engem. Ezek után szüleim szinte már a saját fiúkként kezelték, főleg, hogy legalább heti ötször nálunk töltöttük az éjszakát, a fennmaradó napokon pedig Luke szüleinek házában.

Aznap is épp úgy döntöttünk, hogy náluk alszunk, csak előtte még beugrunk a kedvenc helyünkre kajálni, mikor is terítékre került egy igencsak fontos téma.

Alig néhány falatból eltűntettem a hamburgeremet és a sült krumplimból sem maradt már semmi, de még mindig éhes voltam. Az elmúlt néhány napban megnövekedett az étvágyam, aminek Luke kifejezetten örült, én már kevésbe, de nem tudtam ellenállni a csábításnak, amit az előtte lévő, dupla adag krumpli jelentett.

Lucas nevetve szemlélte, ahogy ártatlan képpel lopkodom a kajáját, miközben az aznapi matekdolgozatról hadoválok, hogy eltereljem a figyelmét.

- Kisujjból kiráztam minden feladatra a megoldást – meséltem.

- Egy igazi géniusz lettél, mióta együtt tanulunk – vágta rá nagy büszkén, és még ki is húzta magát ültében. – Nem hiába, jó tanárod volt.

- Álmaidban, Levine! – kacsintottam rá, majd egy újabb ínycsiklandozó krumplit tömtem magamba.

- Tessék, neked adom – mosolygott rám, és elém tolta az egész tányérral, mire hevesen rázni kezdtem a fejem és visszatoltam elé.

- Szó sem lehet róla! – jelentettem ki. – Ha így folytatom, mire megszületik a baba, már az ajtón sem fogok beférni! – Látványosan elhúztam a számat, mert már az elképzelés sem tetszett. Úgy szerettem a testem, ahogy volt, és nem akartam, hogy megváltozzon.

- Számomra akkor is te lennél a legszebb a világon – fogta meg a kezem.

- Ez mekkora egy szar duma! – fintorogtam rá. – Ti pasik azt hiszitek, ezzel megvigasztaltok bennünket, pedig nem így van.

- Én komolyan mondtam – vágta rá.

- Az lehet, de ettől nem fogom jobban érezni magam – mondtam. – Főleg, ha tényleg akkora leszek, mint a ház.

A terhesség persze együtt járt némi súlynövekedéssel, amivel nem is volt semmi bajom, de nem szerettem volna átesni a ló túloldalára, és jóval többet felszedni a kelleténél. De ahogy az étvágyamat elnéztem… Nagy eséllyel pályáztam rá.

- És mitől éreznéd jobban magad? – kérdezte Luke gyakorlatiasan.

Nem kellett gondolkodnom a válaszon. Ez a dolog már napok óta ott motoszkált a fejemben, csak nem hoztam szóba. Addig.

- Ha végre elvinnél egy igazi randira.

Kedvesem akkor sem lepődhetett volna meg látványosabban, ha azt válaszolom, szeretnék a Holdon sétálni.

- De hát most is ott vagyunk – mondta.

Elnevettem magam, miközben a fejemet ráztam és előrébb hajoltam. Elég kicsi volt az az asztal, aminél ültünk, így mikor ő is követte a példámat, igencsak közel kerültünk egymáshoz.

- Ez, Szívem, nem egy randi – magyaráztam neki lassan. – Csak megbeszéltük, hogy eszünk valamit. Egy randi úgy kezdődik, hogy te megkérdezel engem, nincs-e kedvem elmenni veled valahová. Én igent mondok, majd megbeszéljük, hogy mikor és hogy hová menjünk. Ez lehet mozi vagy kajálás, de akár egy séta is a csillagok alatt. Na, ha már ezen túlvagyunk, az említett időpontban megjelensz nálunk, hozol valami kis apróságot, amivel kimutatod irántam érzett rajongásodat. Ilyen például a csoki vagy egy szál rózsa. Elbeszélgetsz a szüleimmel, míg én jól időzítve kések pár percet. Amikor meglátsz, tátva marad a szád és nem győzöd hangoztatni, hogy milyen gyönyörű vagyok. A randi végén pedig hazaviszel, elkísérsz az ajtóig és talán kapsz egy jó éjt csókot, már amennyiben jól éreztem magam veled – mondtam nemes egyszerűséggel, majd egy kaján pillantással hozzátettem. – De neked talán még azt is megengedem, hogy az ágyamban aludj utána.

- És más, extra juttatást nem kapok? – vigyorgott.

- Talán lehet róla szó – vágtam rá, majd még közelebb hajoltam és lágyan megcsókoltam.

Amikor vége lett, egymásra mosolyogtunk és Luke már nyitotta is a száját, alighanem azért, hogy megkérdezze, nincs-e kedvem randizni vele valamelyik nap, ám a hirtelen kikerekedő szemem, ami az ajtóra meredt, megakadályozta benne. Védelmező ösztöne azonnal működésbe lépett: megpördült a tengelye körül, hogy lássa, kivel kell szembeszállnia.

De semmi ilyesmiről nem volt szó. Az a bizonyos személy, aki belépett az étterembe, nem más volt, mint életem első szerelme: Taylor Dustin, a maga száznyolcvan centijével, szemébe hulló, barna hajával és szívdöglesztő, féloldalas mosolyával, ami azonnal megjelent az arcán, mikor meglátott.

- Hello, Baby – köszönt a régi becenevemet használva, majd mikor felálltam, hogy üdvözöljem, magától értetődően a karjába kapott és megpörgetett a levegőben. – Hiányoztál – mondta.

- Te is nekem – vigyorogtam rá, mikor újra talajt ért a lábam, ám a mellettünk felhangzó, célzatos torokköszörülés kizökkentett nosztalgikus állapotomból.

Luke arckifejezése megfejthetetlen volt, csak a mogyoróbarna szemekben észrevehető villanások adták tudtunkra, hogy nagyon nincs ám ínyére a mi kis ölelkezésünk. Gyorsan kibontakoztam hát Tay karjaiból, mielőtt még tömegverekedés tört volna ki.

A fiúk ezután visszafogottan kezet ráztak egymással, és Tay mit sem törődve Luke ellenségességével, lazán leült mellém, de volt annyi esze, hogy ne öleljen át vagy tegyen bármilyen félreérthető mozdulatot irányomba. Csak a vak nem láthatta, hogy Luke-ot majd’ szétveti a féltékenység.

- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem exbarátomat.

- A ZH-k után kaptunk pár nap szusszanásnyi időt az egyetemen és látni akartalak – mondta. – Hallottam mi történt Telforddal.

A gyomrom hirtelen görcsbe rándult, de ellazítottam, mielőtt még észrevehetővé vált volna a feszültségem a név hallatán. Állandóan ő volt a téma mindenhol. Esküszöm, még a csapból is ő folyt már…

- Hogy vagy? – kérdezte Tay az arcomat fürkészve.

- Jól – mosolyogtam rá, hogy meggyőzzem. – És te? Milyen az egyetem? – kérdeztem, hogy témát váltsunk.

- Ne tereld a szót, Baby – nevetett fel azon a jól ismert hangon, ami mindig megdobogtatta a szívemet. – Most te vagy a fontos.

Luke ajka megrándult a megszólítás hallatán, de nem tette szóvá. Taylort csak ismerni kellett. A kapcsoltunk alatt szinte mindig Babynek vagy Cicának hívott, amivel való igaz, az agyamra ment, de az évek alatt megszoktam tőle. Ez amúgy is a szeretet megnyilvánulása volt nála.

- Én viszont inkább rólad beszélnék most – vágtam rá. Tay persze értett a szóból és nem erőltette a dolgokat. Helyette inkább belekezdett az egyetemi élet nehézségeibe, az előadások unalmasságába és persze a vad bulik sztorijába, amiken minden hétvégén tiszteletét tette.

- Ez nem túl meglepő – jelentettem ki kajánul vigyorogva. – Mindig is szerettél a társaság középpontja lenni. Az lenne a furcsa, ha hirtelen leszoknál erről.

- Ahogy mondod – kacsintott rám, majd hirtelen Luke-hoz fordult, aki eddig csendben kimaradt a beszélgetésünkből. Hogy azért, mert közel állt hozzá, hogy bemosson egyet Taynak csak azért, mert a világon volt; vagy azért, mert hagyni akart minket kicsit nosztalgiázni, azt nem tudom. De hajlok afelé, hogy az első lehetőségre voksoljak. – És ti mióta vagytok együtt? – érdeklődött.

- Másfél hónapja – válaszolta Luke, állva Tay tekintetét. Régebben, amikor még Taylor barátnője voltam, kénytelenek voltak bizonyos időt együtt tölteni, mert mindig Nikkivel és Eddie-vel lógtunk mindannyian, de akkor sem voltak a legjobb haverok. Nem volt ugyan közöttük nyílt ellenségeskedés, de tartották a három lépés távolságot, és most, hogy már tudtam róla, Luke milyen régóta szerelmes belém, megértettem az okokat. Nem lehetett könnyű számára együtt látni minket. És ha már itt tartunk, ez a mostani felbukkanás sem volt nagyon ínyére, hiába, hogy a szívem már csakis őérte dobogott és Tay maximum a barátságomat kaphatta meg.

- Komoly a dolog vagy csak múlatjátok az időt együtt? – kérdezett tovább Taylor, amivel elérte, hogy Luke-ban még inkább felmenjen a pumpa.

- Komoly – vágta hozzá a szavakat indulatosan, mire Tay elnevette magát és feltartotta a kezét, hogy visszavonulót fújjon.

- Jól van, nyugi ember, csak kérdeztem – mondta.

- Elég célzatosan kérdezted – néztem rá szemrehányóan, hogy vegye a lapot és fogja vissza magát.

- Csak kíváncsi voltam – rántotta meg a vállát továbbra is vigyorogva. – Elvégre az excsajom vagy.

- Pont ez a lényeg benne – vágtam rá. – Az EXcsajod vagyok – nyomtam meg alaposan a szót, hogy értse a célzást.

- Jól van, jól van – adta meg magát, de a jókedv nem tűnt el az arcáról. Hiába, Taylor ritkán mutatkozott komolynak, bár akkor valóban átvedlett felnőttbe és semmilyen poénra nem volt vevő. Kár, hogy aznap este nem azt a formáját hozta… - A hétvégéig itthon leszek – váltott aztán hirtelen témát. – Arra gondoltam összerittyentek egy bulit, mondjuk szombaton. Van kedvetek eljönni?

Összenéztem Luke-kal. Látszódott rajta, hogy a háta közepére sem kívánja, hogy újra találkoznia kelljen Tayjal, de rám bízta a döntést. Ha azt mondtam volna, hogy szeretnék elmenni, elmentünk volna. De az az igazság, hogy én sem akartam ott lenni. Jó volt látni Tayt, szó sem róla, de, látva, mennyire gondtalan az élete, hogy mennyire más közegbe kerültünk, már nem éreztem magam olyan jól a társaságában, mint régen.

- Majd talán máskor – válaszoltam, mire a fiú arcán csalódottság tükröződött, de nem firtatta a dolgot. Három évig jártunk együtt, és ez idő alatt megszokta már, hogyha valamire nemet mondok, akkor bármivel is próbálkozik, nem engedek neki.

- Rendben – bólintott rá. – Akkor most jobb lesz, ha nem is zavarok tovább – mondta, majd odahajolt hozzám, hogy egy puszit nyomjon az arcomra, majd kezet fogott Luke-kal és felállt. – Jó volt látni téged – nézett rám mosolyogva.

- Téged is – vágtam rá őszintén.

- Vigyázz rá, Luke – mondta még mielőtt elment volna. – Meg egy igazi kincs.

Utolsó szavaiból azt éreztem, mintha bánná a szakításunkat, pedig az közös megegyezéssel történt az egyetem miatt, és mert már nem voltunk szerelmesek egymásba.

Miután kettesben maradtunk, érezhetően alábbhagyott a korábbi jókedvünk.

- Ha el szeretnél menni, én nem bánom – szólalt meg hirtelen Luke.

- Nem szeretnék – mosolyogtam rá.

- Biztos? – kérdezett azért rá. – Nem akarom, hogy úgy érezd, esetleg engedélyt kell kérned tőlem vagy bármi ilyesmi.

- Ezer éve nem kérek engedélyt a szüleimtől se, nem most fogom veled elkezdeni – vigyorodtam el és a kezéért nyúltam. Összefűztem ujjainkat, majd áthajoltam az asztal fölött és megcsókoltam kívánatos ajkait. – Nincs kedvem elmenni Tay bulijába – mondtam.

- Oké – sóhajtott fel. – És most? Haza vagy üljünk be egy filmre? – kérdezte.

- Haza – válaszoltam. – Álmos vagyok.

- Akkor irány haza, hogy ágyba bújjunk – mondta, miközben rendezte a pincérnővel a számlát.

- Jól hangzik – kacérkodtam.

Ám mielőtt még bármi huncutságra sor kerülhetett volna, szerettem volna megbeszélni vele Tay felbukkanását. Az emléke ugyanis ott lebegett közöttünk egész úton, és Luke kedve sem lett sokkal jobb. Így mikor - szokás szerint - kettesben elvonultunk a saját fürdőszobájába tussolni, előálltam a dologgal.

- Zavar téged, hogy összefutottunk Taylorral – mondtam egyszerűen.

- Nem tudom, miről beszélsz – vágta rá Luke, de kerülte a tekintetemet, miközben megfordított maga előtt, hogy lágy simogatások közepette megmossa a hátamat.

- Dehogynem tudod – ütöttem továbbra is a vasat. – Csakhogy semmi okod féltékenynek lenni. Én már nem szeretem Tayt – vallottam be neki őszintén. Egy pillanatig csend volt, még a finom mosdatást is abbahagyta, majd hátulról átölelt és meztelen mellkasához húzott. Arcát a nyakamba temette és mélyen beszívta az illatomat.

- Csak az zavar… - kezdte aztán -, hogy ő mindig a részed lesz.

- Hogy érted? – kérdeztem.

- Sosem fogod őt teljesen elfelejteni, mert ő volt az első szerelmed – magyarázta továbbra is a nyakamnak. – Vele randiztál először, vele csókolóztál először, vele feküdtél le először… Vele volt minden elsőd és ez örökké megmarad benned.

Összeszorult a torkom, ahogy megértettem a szavai jelentőségét. Luke-nak igaza volt, hiszen tényleg Tay volt mindenben az elsőm, és ezt soha nem is bántam meg. Jó érzés volt visszagondolni a vele töltött időre, de ha arra gondoltam, hogy Luke-nak is voltak elsői, amiket egy másik lánnyal élt meg, az az én szívembe is belemart, pedig ez ellen nem tehettünk semmit sem. A múlt elmúlt, nekünk pedig azzal kellett boldogulnunk, amink volt.

- Ez igaz – sóhajtottam végül, majd megfordultam az ölelésében, hogy a szemébe tudjak nézni. – De lesznek még elsők az életemben. Te vagy az apja az első kisbabámnak. Te leszel ott a születésénél, a te kezedet fogom majd közben, és te vagy az első, akivel úgy érzem, képes lennék leélni az életemet. Ez nem elég?

Ajkai boldog mosolyra húzódtak szavaimtól, majd lágyan megcsókolt.

- De – válaszolta aztán. – Bőven elég.

- Na azért – nevettem rá, és ezúttal én csókoltam meg őt. Kezdetben csak lassan és szerelmesen, majd egyre forróbban és szenvedélyesebben, ahogy a vérünk forrni kezdett.

Jó fél óra múlva, mikor jóllakottan és felettébb álmosan kimásztunk a zuhanykabinból, csak arra tudtam gondolni, hogy pár perc múlva már ágyban leszünk és én végre az igazak álmát alhatom. Alhattam is volna, ha fel nem hangzik a halk kopogás az ajtón, mikor épp magamra kaptam a pizsamaként használt rövidnadrágot és pólót.

- Gyere – szólt ki kedvesem, mire akár egy valóságos tornádó, beszáguldott Amy és egyenesen Luke-ra vetette magát. Közben hangosan sikkantgatott, amin Luke is és én is elnevettük magunkat.

- Mi szél hozott Királylány? – kérdezte Luke, miközben az ágyon birkóztak és ott csiklandozta a húgát, ahol csak érte.

- Csak… be… akartam… jönni… - nyögte két hangos kacagás között. Szegénykémnek már az egész feje vörös volt a vad nevetéstől. Végül leálltak, bár Amy így sem tágított a testvére mellől. Belecsimpaszkodott a hátába, vékony kis karjait a nyaka köré fonta, arcát pedig a vállára hajtotta.

- Nem vagy álmos? – kérdezte Luke, miközben megpaskolta a kezét.

- Nem – mondta a kislány, de azért ásított egy nagyot. Már a delfin mintás pizsamájában volt. Imádta őket, és ez meg is látszódott rajta. Az egész szobája tele volt delfinekkel, sőt még az ágyneműje is delfines volt.

- Szerintem viszont már rég fellőtték a pizsit – mondta neki Luke, de Amy hajthatatlan volt. Ott lógott nálunk még vagy tíz percen keresztül, majd szeme megakadt rajtam.

- Neked nincs saját ruhád? – kérdezte gyermeki kíváncsisággal.

Meglepetten néztem végig magamon, majd Luke régi pólója láttán elnevettem magam.

- De, van saját ruhám – válaszoltam neki.

- Akkor miért a tesómé van rajtad? – kíváncsiskodott tovább.

- Mert szeretem a tesódat és szeretem a ruháit hordani – mosolyogtam rá.

- Értem – jelentette ki. – Mostanában sokat vagy itt. És Luke is nálatok. Ez azt jelenti, hogy össze fogtok házasodni?

Na, erre nem számítottam. A hirtelen nekünk szegezett kérdéstől elakadt a lélegzetem is, tekintetemmel pedig Luke-ét kerestem, hogy lássam, ő mit szól ehhez. De ő nem lepődött meg annyira, mit én. Arcán visszafogott mosoly játszott, szemei pedig lázas csillogásba kezdtek, mintha nagyon is kedvére való lenne az ötlet.

Szerencsénkre a válaszadás alól megmentett minket Mrs. Levine, aki bejött a lányáért és kedvesen megdorgálta, amiért nincs az ágyában ilyen késői órán.

Már lefeküdtünk, de nekem még mindig a házasságon járt az agyam, és egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat, miszerint Luke szeretne elvenni engem. Nem bírtam már tovább visszatartani a kérdést, ami szinte kirobbant belőlem az éjszaka sötétjébe.

- Meg fogod kérni a kezem?

Luke halkan felnevetett, miközben karjaival átölelt. Olyan közel feküdtünk egymáshoz, hogy az orrunk majdnem összeért, így könnyedén meg tudott csókolni a sötétben is.

- Ezt vegyem célzásnak, hogy azt szeretnéd? – kérdezett vissza, ahelyett, hogy egyenes választ adott volna.

- Nem – vágtam rá azonnal. – Csak szeretném tudni mik a terveid.

Egy percig csend volt, majd mikor megszólalt, hangja komolyan csengett.

- Igen, szeretnélek még a baba születése előtt elvenni – mondta.

Éppen ettől tartottam. És bár tudtam, hogy valószínűleg megbántom vele, de őszintének kellett lennem.

- Én nem akarok még férjhez menni – jelentettem ki. A sötétben nem láthattam, de a karja megfeszülése és a hallgatás is arra utalt, hogy összehúzta a szemöldökét és azon gondolkozik, hogyan változtathatna a véleményemen.

Egy perc múlva felkapcsolta az éjjeliszekrényén álló lámpát és láthattam, mennyire igazam volt az arckifejezését illetően.

- Miért nem? – kérdezte.

- Már így is túl sok változás van az életemben, amik felett nincs irányításom – magyaráztam neki őszintén. – Titkok vesznek körül, terhes vagyok, pedig még le sem érettségiztem és fogalmam sincs, hogyan legyek jó anyja a kisbabánknak. Nem akarok még egy esküvő miatt is stresszelni. Megérted?

- Igen – bólintott. – Megértem. Csak azt szeretném, ha a gyerekünk egy igazi családba születne bele.

- Szerintem akkor is igazi családba születik majd, ha nem vagyunk házasok, mert szeretjük egymást és őt is. Csak ez számít és nem egy darab papír – mondtam. – És egyébként sem akarok csak a baba miatt férjhez menni.

- Én nem csak miatta szeretnélek elvenni – vágta rá azonnal. – Azért szeretném, ha a feleségem lennél, mert szeretlek és veled akarom leélni az egész életemet.

- Én is ezt szeretném, de még nem készültem fel arra, hogy hivatalosan is feleség legyek – kötöttem továbbra is azt a bizonyos ebet, ahhoz a bizonyos karóhoz.

- Értem – sóhajtott fel kissé csalódottan.

- De ez nem azt jelenti, hogy sosem akarok hozzád menni – mondtam gyorsan. – Ha bármikor is eljutok odáig, hogy kész legyek rá, azt szeretném, ha Mrs. Levine lehetnék.

Szavaim mosolyt csaltak az ajkára és kaptam egy érzéki csókot is. Megnyugtattam kedvesemet, miszerint a szerelmem megingathatatlan irányába, és őt is le tudtam beszélni egyelőre a lánykérésről, melynek már csak a gondolatától is kirázott a hideg.

Összességében sikeres estét zárhattam…

Nem egész két nap múlva pedig olyan csodálatos randiban volt részem, mint még soha az életben. Minden olyan volt, mint a mesében. Luke komolyan vette mindazt, amit előadtam neki a sültkrumpli felett, és mindent úgy intézett, ahogy szerettem volna. Egyelőre csak azt nem tudtam, hová fogunk menni. Meglepetésnek szánta, és egy árva szót sem tudtam kihúzni belőle. Csak annyit volt hajlandó mondani, hogy jól öltözzek fel. November elején jártunk és kezdett igencsak lehűlni a levegő, főleg a késői órákban. Mi pedig elég későn indultunk.

Pontosan fél kilenckor érkezett, egy szál vörös rózsával a kezében. Anyuék mondták neki, hogy még nem készültem el, de jöjjön fel nyugodtan az emeletre, ám ő inkább lent maradt velük a nappaliban, míg rám várt. Ahogyan azt egy igazi randin is tette volna.

Mikor lesétáltam a lépcsőn, valóban tátva maradt a szája, pedig semmi különöset nem viseltem, csak egy tapadós farmert, ami kiadta a lábaim formáját, felül pedig a vastag kabátomat, valamint sálat és sapkát. Magam miatt azt hiszem, még nem vettem volna fel mindezt, de óvnom kellett az egészségemet a baba miatt, és egy megfázást sem akartam megkockáztatni.

- Gyönyörű vagy – mondta áhítattal a hangjában, mire elmosolyodtam.

- A szádba adtam a szavakat.

- Nem – vágta rá azonnal. – Vagyis igen, de tényleg gyönyörű vagy!

- Köszönöm – nyomtam egy puszit az arcára, majd elindultunk a meglepetés felé.

- Még mindig nem mondod el hová megyünk? – kérdeztem félúton.

- Nem bizony – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, ám nem kellett sokat várnom, hogy megtudjam a titkot. Alig tíz perc múlva megérkeztünk a közeli vidámparkhoz, ami ezúttal kivételesen éjszakára várta a szórakozni vágyókat.

- Luke… - vigyorogtam rá boldogan, majd amint kisegített a kocsijából, karon ragadtam és már húztam is magam után a tömegbe.

Máskor is jártam már ott, mindig élvezettel vetettem bele magam a játékokba és kipróbáltam minden veszedelmesnek mondható ringlispílt, de sötétedés után még sosem voltam ott. Ezer és egymillió fény vett körül, neon reklámok hirdették a látnivalókat, zene szólt minden standról és sarokból…

- Ez fantasztikus – lelkendeztem.

- Örülök, hogy tetszik! – ölelte át a derekamat, majd elindultunk, hogy alaposan körülnézzünk.

Rengeteg látnivaló volt, ám ami a leginkább vonzott, az az óriáskerék volt. Alig vártam, hogy felüljünk rá. Néhány percen belül Luke meg is vette a jegyeket és elfoglalhattuk a helyünket. Szorosan egymáshoz bújtunk, szinte eltörpültem kedvesem karjaiban, annyira óvón vettek körül, majd mikor a gépezet mozgásba lendült, kacagva élveztem a szellőt, ami az arcomba csapott, miközben egyre magasabbra és magasabbra kerültünk. És mikor a legtetejére értünk, a kerék hirtelen fékezéssel megállt. A kocsi, amiben ültünk, meg is billent egy kicsit, ami elég kellemetlen érzés volt, de aztán ismét egyenesbe került.

- Mi történt? – kérdeztem lefelé tekintgetve, hogy lássak valamit.

- Az – válaszolta Luke, miközben az állam alá nyúlt, hogy maga felé fordítson -, hogy ismerem a kezelőt és lefizettem, hogy állítson meg minket, amikor a tetején vagyunk.

- Miért? – lepődtem meg.

- Hogy megcsókolhassalak a város felett – vágta rá kaján vigyorral a szája szélén.

Való igaz, addig észre sem vettem, hogy ahol voltunk, onnan beláthatóvá vált az egész város. Éjszakai fényei szentjánosbogarakra emlékeztettek, ahogyan körülnéztem és magamba ittam a csodás látvány.

- Luke… - mosolyogtam rá könnyes szemmel. – Köszönöm – csak ennyit tudtam mondani, mert a következő pillanatban ajkai lecsaptak az enyémekre és hosszú-hosszú pillanatokig el sem engedtek. Az óriáskerék közben ismét mozgásba lendült, de egy cseppet sem foglalkoztunk vele. Csak mi léteztünk akkor és a szerelmünk, mely még az Antarktiszt is felperzselte volna, olyan intenzíven lángolt.

Az este további része szerelmes kábulatban telt mindkettőnknek. Kézen fogva sétáltunk egyik standtól a másikig, kipróbáltuk magunkat megannyi játékban, és rendszerit veszítettünk, ami egyáltalán nem vette el a kedvünket, hiszen nem a nyeremény számított, csak az együtt töltött idő.

Persze azt nem tagadom, hogy mikor karikákat kellett dobálni valami állványra és Luke felülmúlva még a tulajdonos várakozásait is, az összeset eltalálta, nyerve nekem egy óriás pandamacit… annak nagyon örültem.

Órákkal később, mikor hazaértünk, valóra váltva az álomrandim utolsó szegmensét is, megcsókoltam kedvesemet a bejárati ajtónk előtt, mintha csak egy jó éjt csókot adnék neki, amivel megköszönöm a tökéletes randit, ám amit később, a szobánkban kapott, az valóban extra juttatás volt.